Más szerzők által megteremtett mitológiából kölcsönözni mindig ingoványos terület. Az így létrejött intellektuális határsértéseknek persze különböző fokozatai vannak, amelyek a bocsánatos bűnként elkönyvelhető fanfictionöktől a nyilvánvalóan anyagi haszonszerzésen kívül mással nehezen indokolható sírrablásokon át (lásd Lin Carter esetét Conannal, Sophie Hannah-ét Hercule Poirot-val, vagy kevés kivételtől eltekintve a komplett Sherlock Holmes-mitológia sorsát) azokig a szövegekig terjednek, melyek megfeleltek az egyetlen igazán fontos szabálynak: legyél elég jó a saját jogodon is. A sikeres próbálkozásokat kétfelé oszthatjuk: vannak az „egyszerű” stílusgyakorlatok, amikor valaki az eredeti szerző előtt fejet hajtva, sok esetben annak modorában ír: Stephen King például epigonként is briliáns, legyen szó Arthur Conan Doyle-ról, Lovecraftról vagy Raymond Chandlerről. Másrészt pedig ott vannak azok a művek, melyek csak azért használják fel az eredeti univerzumot, mert annak keretei között tudják legjobban előadni a saját mondanivalójukat.
Amikor a Fekete Tom balladáját írta Victor LaValle a két fenti eredőt ötvözve nyúlt Howard Philips Lovecraft hagyatékához, illetve azon belül is a Red Hook (The Horror at Red Hook, 1927) című elbeszéléséhez. A Red Hook a Mester gyengébb – ő maga utóbb így fogalmazott róla egy levelében: „egy kissé hosszú és szétfolyó” –, s utóéletét tekintve az egyik legtöbbet előcitált szövege. Lovecraft inspirációs forrásaként az a viszolygás szolgált, mellyel a rohamosan gyarapodó New York olvasztótégelye iránt viseltetett a „roaring twenties” idején: a sztori középpontjában egy Thomas Malone nevű helyi detektív és egy, az okkult tudást az alsóbb osztálybéli arab, latinó, lengyel stb. bevándorlók „mágiájában” kereső, és ezért mindenét feláldozni hajlandó öreg milliomos különös esete áll. A bevándorlók nem túl hízelgő kontextusban történő megjelenítése miatt az elbeszélés rendszeresen hivatkozási alapként szolgál a „Lovecraft versus rasszizmus” diskurzus csataterén – ám ebbe a meglehetősen parttalan vitába ehelyütt nem érdemes belebocsátkoznunk. Annál is kevésbé, mert közvetlenül a cím alatti ajánlásában – bár az afroamerikai LaValle okkal választotta újramesélésre éppen ezt a szöveget – lakonikusan rövidre zárja az egészet: “H.P. Lovecraftnak, minden ellentmondásos érzésemmel együtt”. Egy interjúban bővebben is kifejtette, mit értett ezalatt, s egy olyan szeretett családtaghoz hasonlította Lovecraftet, aki szörnyű dolgokat tud mondani bizonyos csoportokról – mint, hogy „a balkezesekben nem lehet megbízni” –, ám mégis ő volt az, aki annakidején megtanította például biciklizni.
LaValle ambivalenciáját jól tükrözi már a kisregény (tokkal-vonóval 126 oldal) első mondata is, melyet nehéz nem trollkodásnak tekinteni: „Akik New Yorkba költöznek, mind ugyanazt a hibát követik el. Képtelenek megérteni ezt a helyet”. S ez csak az első jele annak, hogy LaValle teljesen más szemszögből fogja megközelíteni a történetet. Red Hook és környéke, mely Lovecraftnál „hatalmas, teleszemetelt labirintus”, LaValle-nál pusztán egy közösség, mely már a méreténél fogva sem lehet más, mint ami: egy város, amely él, s éjjel-nappal vibrál. Ennek a városnak pedig nem az iskolázott, s már csak neveltetésénél és társadalmi helyzeténél fogva is számos előítélettel bíró angolszász úriember a valódi képviselője, hanem az Ellis Islanden keresztül folyamatosan beáramló nincstelen spanyol, szír, jamaicai vagy éppen magyar emigráns, akinek egészen mást jelent az amerikai álom. Ami az egyik olvasatban mágia, az egy másikban egyszerűen csak olyan dolgok/szokások/magatartásminták összessége, melyet mi magunk nem ismerünk – ha pedig weird fictionról van szó, több mint felesleges taglalni, hogy a másságtól/ismeretlentől való irracionális félelem hogyan manifesztálódhat még irracionálisabb víziókban.
A Fekete Tom balladájának főhőse is egy ilyen kisember, egy fekete arc az arctalan tömegből. A harlemi Charles Thomas Tester elvileg ócska gitárjának pengetéséből (a repertoárja mindösszesen két blues és egy jazz dal, csak hogy helyén kezeljük a dolgokat), gyakorlatilag pedig apró stiklikből tartja fenn magát és rokkant édesapját, ideértve a különféle mágikus természetű feladatok végrehajtását – vagy legalábbis az erre fogékony gazdag emberek természetfelettibe vetett hitének táplálását és kihasználását. Amikor először találkozunk vele, éppen egy titokzatos öregasszonynak szállít le egy rejtélyes könyvet, hogy aztán egy öreg milliomostól is megbízást fogadjon el. Egy családi tragédia folyományaként azonban végül maga nyúl a hatalom iránt, amellyel a vénember révén ismerkedett meg.
A kisregényben azonban mindez csak a keret, hogy a főhős pokoljárásán keresztül LaValle ellenpontozhassa a leghíresebb lovecrafti tételt, s az elképzelhetetlen iszonyatnak való kiszolgáltatottság mellé odailleszthesse a nagyon is elképzelhető iszonyatnak való kiszolgáltatottságot. Azzal a pillanattal, amikor Tom Tester az újdonsült pártfogójának könyvtárából nyíló „odakinttel”, az Alvó Király birodalmával találkozik, akkor egy másik, sokkal kisszerűbb momentumot állít párhuzamba vele: amikor saját édesapja halálának értelmetlen és embertelen mivoltával kell szembesülnie. Ez utóbbiban semmi természetfeletti nincs – s Tom a bőrszíne miatt mégis éppolyan tehetetlen, mintha valamelyik Nagy Öreg szemébe kellene bámulnia. A kettősség aztán végighúzódik az egész történeten - a cselekmény csúcspontján például egy bizarr rituálé párhuzamosan zajlik a rendőrök nagyon is evilági razziájával, egy másik helyen pedig a fekete Tom és a fehér Malone egymásra bámul egy ablak két oldaláról, és mégsem látják egymást.
Ha az írója hagyta volna magát elragadtatni, a kisregény könnyen válhatott volna szimpla pamfletté a születése táján keletkezett #blacklivesmatter farvizén. LaValle 
szerencsére nem akar semmit az olvasója szájába rágni: a lehető legszűkszavúbban követi az eseményeket, attól pedig pláne óvakodik, hogy a karakterek elénk tárt gondolatain keresztül sulykolja belénk, mit is kellene éreznünk. S nemcsak a stílusa minimalista – teljességgel hiányoznak a hosszú, baljóslattal terhes leíró részek, melyeknek a klasszikusok igazi mesterei voltak –, de a cselekményben sincs egyetlen felesleges elágazás sem. Nem tudjuk meg például, hogyan megy pontosan végbe a főhős metamorfózisa, hogyan válik Tom Testerből Fekete Tom, de ez tökéletesen lényegtelen is a történet szempontjából.
„Inkább választom Cthulhut, mint benneteket, ti ördögök” – hangzik el Tom szájából, mielőtt lelépne a színről. S hogy miért? Tom ugyan nem indokolja meg, de azt megtette helyette a valóságban néhány évtizeddel később a világ akkori legismertebb bokszolója, Muhammad Ali, amikor kérdőre vonták a vietnami háborúval kapcsolatban hangoztatott álláspontja miatt. „Nincs bajom a vietkongokkal, ők még sohasem hívtak niggernek”.
