Vadonatúj skandináv krimi az Athenaeum Kiadótól.
Tartalom:
Egy csendes őszi estén kezdődött. Stockholm egyik elhagyatott külvárosi részében Petra Westman rendőrnő kocogás közben véletlenül egy megrongálódott babakocsira bukkan a bokorban, benne egy súlyosan beteg csecsemővel. Néhány méterre tőle egy halott nő fekszik, az arcát a felismerhetetlenségig összeverték. Valahol nem messze pedig egy hároméves kislány várja haza a szüleit, bezárva egy lakásba, teljesen egyedül.
Conny Sjöberg nyomozó és csapata lát neki a gyilkosság felgöngyölítésének, a holttest személyazonossága azonban ismeretlen, az óra ketyeg, a kis Hanna pedig felfedezi a telefont, és egy idegen bácsi felajánlja neki, hogy a megmentésére siet...
Carin Gerhardsen sorozatának második részében a svéd társadalom végletesen elszigetelt rétegeibe vezeti az olvasót: alkoholista anyák, erőszakos apák és elhanyagolt tinédzserek világába, ahol a gyerekszobákban elsuttogott rettenetes titkok nem múlnak el nyomtalanul.
Hátborzongató és letehetetlen, a skandináv krimi legjobbja.
Szövegrészlet:
Mélyen legbelül hálás volt, amiért Hamad is vele tartott. Sjöberg már többször is végigcsinálta egyedül, de mindig ugyanolyan nehéz volt. És most – a lány tizenhat éves, még csak gyerek. Miután a finnek átfaxolták az utasok nevét és címét, egyre közeledett az idő, hogy elmenjen a Skanstullban lévő címre. Hamad látta, ahogy Sjöberg egyre jobban magába roskad.
– Veled megyek – mondta. – Pszichológiai támaszként.
Sjöberg először nemet akart mondani, de ugyanakkor úgy megkönnyebbült, hogy nem tudott megszólalni, mielőtt Hamad folytatta.
– Előbb vagy utóbb úgyis az én feladatom lesz, ezért jobb, ha hozzászokom.
Nem az történt, amire mindketten számítottak.
– Nyitva van! – kiabált valaki a lakásból, miután már harmadszorra kopogtak.
A lépcsőházban szappan és sült hagyma szaga terjengett. Óvatosan kinyitották az első emeleti lakás ajtaját, egymásra néztek, majd átléptek az előszobában tornyosuló reklámújságok halmán, majd elsétáltak a legközelebbi szobához, ami a konyhának bizonyult.
Az ebédlőasztalnál három nő és egy férfi ült és meglehetősen hangosan társalogtak. A helyiségben volt még egy férfi, cipőben és egy az évszakhoz túlságosan meleg kabátban ült a földön kényelmesen a szekrénynek dőlve, egy félig teli borosüveggel a kezében. Az asztalon sörösdobozok, üvegek és néhány biztosan nem kávét tartalmazó csésze sorakozott.
A társaság egyik tagja sem vett tudomást róluk, ezért Sjöberg hangosan megköszörülte a torkát. Semmi reakció.
– A rendőrségtől jöttünk – mondta határozottan, amikor egy fonott hajú nő felnézett rá egy pillanat erejéig, majd gondosan elnyomta a cigarettáját egy sörösdobozon.
Amikor Sjöberg ismételten szólni akart, a nő éppen végzett a cigaretta eloltásával, és hangosan így kiabált:
– Hahó! Befognátok a pofátokat? Itt vannak a zsaruk.
Ekkor mindenki elhallgatott a konyhában, és a rendőrök láthatták a füstfelhőben, ahogy öt fáradt szempár feléjük fordul.
– Conny Sjöberg, erőszak elleni részleg, Hammarby – mondta Sjöberg a magasba tartva az igazolványát. – Jamal Hamad, dettó – folytatta a kollégájára mutatva. Ki lakik itt?
– Ő – szólalt meg a férfi egy kócos, vállig érő szőke hajú nőre bökve.
A nő kissé feljebb ült, és megpróbált egy kedves mosolyt magára erőltetni.
– Maga Lena Johansson?
A nő köhögött egyet, majd válaszként bólintott.
– Maga Jennifer Johansson édesanyja?
– Igen – felelte nagyot szívva a cigarettájából.
– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – kérdezte Sjöberg.
A nő megvonta a vállát, hátratolta a széket, majd egy sörösdobozzal a kezében bizonytalanul felállt. Bevezette a férfiakat egy egyszerűen berendezett nappaliba, és belezuhant a hosszú asztal egyik oldalán álló szakadt plüsskanapéba. A lakkozott fenyőlapot gyűrű formájú nedvességnyomok fedték, amelyeknek csak egy részét takarta el a sok por és hamu. Sjöberg és Hamad a szemközti kanapén foglaltak helyet. A konyhában folytatódott a beszélgetés, így ismét ugyanolyan hangosak voltak, mint előtte.
– Egy nagyon szomorú hírt kell közölnöm magával – kezdett bele Sjöberg.
A nő bizonytalanul nézett a rendőrre. Máskor bizonyára nem így beszéltek a rendőrök, amikor például a szomszédok panaszkodása miatt kellett kimenniük.
– Jennifer sajnos meghalt.
A nő mintha nem értette volna, és látszólag abszolút közömbösen dohányzott tovább. Sjöberg türelmesen várt a reakcióra.
– Már napok óta nem láttam – mondta a nő egy idő után. – Én úgy tudom, Finnországban van.
– Lena, meghalt. Jennifer halott. Érti, amit mondok?
– Nem vagyok hülye. Még ha kicsit részeg vagyok is.
Nyugodtan és kissé vontatottan beszélt, miközben ide-oda kapkodta a tekintetét a rendőrök között.
– Azt is el kell mondanom, hogy Jennifert meggyilkolták – mondta Sjöberg.
A nő néhány másodpercig némán ült, majd így szólt:
– Fájt neki?
Végre valami reakció, gondolta Sjöberg aggódva.
– Bizonyára fájhatott – felelte tárgyilagosan. – Jennifert megfojtották. Állítólag beletelt némi időbe, de nem szenvedett kifejezetten hosszan. Most éppen Åbóban van. Egy finn tengerjárón ölték meg. Egyelőre még nincs gyanúsítottunk. Tud olyan személyről, aki ilyesmit tenne Jenniferrel?
– Nem – felelte az anya ugyanolyan közömbösen. – Kérdezzék meg Elisét.
– Elise?
– A másik lányom. De ő most nincs itthon.
– Vannak még családtagok?
– Nem. Csak mi hárman.
– Van esetleg olyan barátja vagy rokona, akit megkérhet, hogy jöjjön ide?
A konyhából hangos nevetés és kiabálás hallatszott. A nő belepöckölt egy hosszú hamucsíkot a sörösdobozba.
– Adunk némi időt, hogy megeméssze ezt a szörnyűséget – közölte Sjöberg –, de magával és Elisével is beszélnünk kellene.
– Tényleg?
– Méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Idejöhetünk holnap délután?
– Felőlem. De lehet, hogy Elise nem lesz itthon.
– Szeretném megkérni, hogy gondoskodjon róla, hogy itt legyen. Az sem lenne rossz, ha holnap teljesen józan lenne.
Sjöberg szégyellte magát azért, amit mondott, nem akart fenyegetően hangzani, de kénytelen volt folytatni.
– Különben be kell vinnünk magukat kihallgatásra, nem hiszem, hogy ennek annyira örülne, ugye?
Lena Johansson motyogott valamit válaszul, majd szótlanul bámult egy ismeretlen pontot a mögöttük lévő megsárgult falon.
– Borzasztóan sajnáljuk a történteket. Kaphat segítséget, ha szüksége van rá. Napközben bármikor felhívhatja ezt a számot – mondta Sjöberg a nő elé tolva egy névjegykártyát. – Gondoskodom róla, hogy valaki idejöjjön, akivel beszélhet. De próbáljon megkérni egy barátot vagy rokont, hogy támaszként maradjon itt magával.
A kártya hosszú csíkot hagyott maga után a poros asztallapon. A konyhában tartózkodó baráti társaság kórusban nevetett. A nő a hang felé fordult és zavartan nézett. Sjöberg és Hamad egyszerre álltak fel a kanapéból.
– Akkor itt találkozunk holnap délután – mondta Sjöberg. – Valamikor öt és hat között. Őszintén sajnáljuk a történteket.
Sjöberg remélte, hogy Lena Johansson is sajnálja.
