Délutáni ferde napsütés, poros padlásszobák, pislákoló napfelkelték egy busz ablakán keresztül. Ólmos felhők, lusta záporok. Október.
Bradbury novelláskötetét, az Októberi vidéket lapozva az ősz minden zamatára rálelhetünk. A száraz levelek zörgése, a rothadó avar illata olykor szinte megelevenedik olvasás közben, és a különböző történetek az emberi létezés aspektusainak, szépségeinek, kétségeinek és fájdalmának más-más részeit villantják fel erőteljes érzékiséggel, olykor mágikus realista elemeket is mozgatva. Jelen kötet először Dark Carnival néven jelent meg 1947-ben, és érdekessége, hogy Bradbury éppen a könyv címadó novellájával nem készült el a leadási határidőre, így végül nem is került bele a válogatásba.
Ezt az írást viszont – ha már úgyis kimaradt – addig csiszolgatta a szerző, míg regényként látott napvilágot Gonosz lélek közeleg címen. A történet során egy fiatal fiú sajátos, weird elemekkel tarkított coming of age-sztoriját kísérhetjük végig, amelyben fontos szerepet játszik a cirkusz és a karneválok groteszk, a felszínen vidám, de a mélyben olykor igazi drámákat és kétes elemeket magában rejtő világa.
Visszatérve az Októberi vidékre, eredetileg 1954-ben jelent meg a Dark Carnival négy történettel kiegészített változataként. A fordítás sokat váratott magára, de megérte, és hűen tükrözi is a ráfordított munkát. Pék Zoltán, Galamb Zoltán és Török Krisztina stílusa között én zökkenőmentesen tudtam váltani, továbbsuhanva az egymással csak ritkán összefüggő, mégis hasonlóan baljós történetek repülőszőnyegén.
Ami a kötet horrorként való meghatározását illeti, Bradbury ez esetben is mindig a pszichológiai vonalra helyezi a hangsúlyt. Semmi ajtó mögül előugrós ijesztgetés, semmi vér, mégis, a lelkünk mélyéig megborzongunk a jól felépített szituációknak, a fokozatosan adagolt feszültségnek és a pazarul ábrázolt atmoszférának hála, ami átlengi a műveit. A szerző mindig is kerülte a címkéket és a különböző zsánerelemeket, mint a horror, sci-fi vagy a fantasy; eltérő kombinációkban mégis eszközként használja fel őket a kívánt történetek megalkotásához, de számomra az írásaiban mindig a nagybetűs hangulat az elsődleges: a misztikum, a világunk mögötti világok felsejlése, betüremkedése a valóságunkba.
Az alapkoncepcióhoz híven, a kötet első novellája, A törpe cirkuszi környezetben játszódik. Főszereplőjének minden vágya, hogy magas, normális kinézetű férfi lehessen. A jegyárus addig piszkálja a növése miatt – no meg féltékenységből, mert a csinos kolléganője megsajnálta a törpét –, míg lesújt rá az isteni igazságszolgáltatás. Különösen tetszett a történet Dorian Gray-jellegű csattanója, melyet ki-ki maga fedezzen fel az olvasás során! A kötet felütéseként már ez az írás is az emberi érzelmek árnyékos oldaláról válogatja tematikus elemeit: megmutatja, hogy a behódolás a tanult tehetetlenségnek, a féltékenység, az előítéletek és mások lekicsinylése milyen következményekkel járhatnak cirkuszon innen és túl.
Bár a sztorik hasonló hangnemben íródtak – tehát mindegyiken érződik némi ködfátyolszerű lebegés, melankólia – mégis, igazán vérfagyasztónak csak néhányat találtam közülük. Ez nem minősítés, pusztán ténymegállapítás a részemről, hiszen Bradbury általában sokkal finomabban nyúl a témáihoz, mintsem direkt módon megbotránkoztató legyen. Indirekten viszont nagyon is az, de ezt mesteri hangulatkeltéssel, az általunk normálisnak vélt dolgok nagyítóüveg alá helyezésével és kifordításával, továbbá gondos és pontos pszichologizálással éri el. Az egyik, részemről hátborzongató minősítést kiérdemelt darab A soron következő. Adott egy fiatalságukat már maguk mögött hagyott házaspár és egy mexikói kirándulás. Akár szép is lehetne minden. Poros kisváros, napfény, múmiák, karnevál, cukorkoponyák. De nem lesz az. A férfi lerángatja a feleségét a katakombákba múmiákat fotózni. A feleség fél. Nem baj. A férfi megeszi a felesége nevét viselő cukorkoponyát. A tekintetével is csak kritizálja, de főképpen azzal, hogy nem néz rá. Nem törődik vele. A tökéletes közöny az egyetlen kommunikációs csatornája a nő felé. Ahogy a nem válasz is válasz. Aztán a gyilkos szavak szépen fokozatosan bekúsznak az asszony bőre alá, és felzabálják. Mert rájön, hogy akire korábban az életét bízta, annak ő már csak egy kolonc a nyakán. Kicsit talán túlírt, de végtelenül szomorú történet. Szeretném azt hinni, hogy ilyen csak a fikció színpadán fordul elő. Igen, szeretném…
A másik nagyon megrázó darab A kis orgyilkos, ami elemi ösztönöket ütköztet: a szülői gondoskodásét a még kifejletlen és reflektálatlan újszülötti tudat korlátlan életösztönéből fakadó kegyetlen bosszúszomjával. Hiszen a világba való kiszakadásunk egy fájdalmas trauma, nagy szerencsénk, hogy akkor még kialakulatlan öntudatunk miatt nem emlékszünk rá. De mi lenne, ha mégis emlékeznénk? 
A Csontváz arra figyelmeztet minket, miért nem jó túlgondolni bizonyos dolgokat, valamint arra, hogy ha a félelem elhatalmasodik az emberen és elvakítja, akkor az eredeti tárgyánál sokkal rosszabb, valós fenyegetés felé hajszolhatja. Mindemellett az emberi testkép-ideálokról és azok ideologizálásáról is elgondolkodtathat.
A Dunszt című novellának a hangulatkeltés mellett a konkrét cselekmény mögött rejlő valódi narratíva kibontásának lehetősége adja a különlegességét.
A kötet szinte valamennyi művét lehetne részletesen, rétegeire bontva elemezni, de jó néha csupán elmerülni bennük, vagy ízlelgetni őket szabad óráinkban. Bradburynek nem a karakterei emlékezetesek, ők inkább csak egy-egy ötlet kibontásához szükséges kellékek, hanem a megfestett hangulatai. Szubjektíven átszűrt tapasztalatok, és a világunk mögötti világok elevenednek meg a lapokon. Ami megdöbbentő, az az emlékezés ereje; egy erős, paradox nosztalgia szinte már a jelen iránt is, amit pontosan most élünk meg, és ami egy másodperccel később már múlttá lesz, olyanná, amit már senki nem hozhat vissza. Csak visszaidézheti. Olyan lágy, mégis lélekig ható melódiával, ahogy Bradbury teszi.
