Be kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal – nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat. Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes és sokszor hazug választ kap.
Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így. A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán került át az ő részlegükre a könyvtárak felnőtt szekciójából - olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig. Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt tinihősnők karakterei fémjelzik.
Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb és az érettebb korosztályt is (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.
Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy – talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.
A Korongvilág karakterei közül érezhetően a boszorkányok álltak legközelebb a szívéhez. Magrat, Ogg Nagyi és Wiharvész Anyó (ha úgy vesszük: Szűz, az Anya és az Öregasszony) trióját már többé-kevésbé „készen” kaptuk, s bár kalandjaikban a helyzetkomikum jelentős részben arra épült, ahogy az látszatra aggszűzzé savanyodott, magányos anyó s az élet gyarló örömeit öregségében sem elvető, pajzán nagyi próbálja a saját szája íze szerint okítani a bakfisból felnőtt nővé cseperedő Magratot, az útjuk kezdetéből csak keveset ismerhettünk meg. Adta hát magát egy olyan ciklus, amelyben megfigyelhetjük, hogyan válik valakiből boszorkány.
Sajogi Stefánia (az eredetiben: Tiffany Aching) karakterére öt regény épült az A’Tuin hordozta univerzumban, s ezekből eddig az első kettő jelent meg magyarul. Stefániát kilenc évesen ismertük meg a Csip-csap népek című regényben, amelynek végén a nac mac figlik hathatós segítségével győzelmet aratott a gonosz Dáma felett. S itt rögtön meg is kell állnunk picit. A nac mac figlik előképeinek Pratchett korábban egy egész trilógiát szentelt: ők voltak a Manák, az otthonuk után kutató manó-népek. Hozzájuk képest a figliket úgy ismertük meg, hogy bár termetük ugyancsak apró, s a szívük hasonlóképpen arany, mint a Manáké, de távolról sem olyan civilizáltak: álló nap csak isznak, káromkodnak, lopnak és torzsalkodnak (Abbiza!). Pratchett nem csak a szofisztikált szellemességhez, de a picivel földhözragadtabb humorhoz is hihetetlen érzéke volt és mind a Csip-csap népekben, mind az Égből szőtt kalapban beleadott apait-anyait. A magyar szemnek azért lehet különösen ismerős, és ezáltal kedves minden fejezet, ahol felbukkannak, mert ha szeretetre méltó gazfickókról van szó, nekünk is van egy hasonlóképpen fekete öves bajnokunk, aki ugyanolyan mestere volt a humornak és a nyelvi leleménynek, mint Pratchett – természetesen Rejtő Jenőről beszélek. Rabló Robi (az eredetiben frappánsabb, de ez nem a fordító hibája: Rob Anybody) és cimborái képében csupa Csülök és Tuskó Hopkins jelenik meg előttünk, bizonyos részeknél pedig – például, amikor különböző tárgyakat kell némi furmánnyal, határidőre meglovasítaniuk – egészen megdöbbentő a két író szövegei közti hasonlóság. A nac mac figlik felbukkanása minden esetben garantálja a jókedvet, és erre szükség is van, hogy ellenpontozza azt a komorságot, amiből a megszokottnál több jutott erre a regényre.
Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Stefániának egy, a Dámánál is veszélyesebb ellenféllel kell szembenéznie. A Rajzóval Pratchettnek a legfélelmetesebb szörnyek bestiáriumát sikerült gyarapítania: azokét, melyeket nem lehet elpusztítani, legfeljebb ideig-óráig elijeszteni. A feltartóztathatlanul közelgő ellenféllel valós szembenézéshez Stefánia rövid életének minden tapasztalatára szükség lesz, és Pratchett sikeresen eléri, hogy hősével gondolkozzunk mi is: hogyan lehet legyőzni olyasvalamit, aminek fizikai valója nincsen, céljai kifürkészhetetlenek, és ami legfontosabb, még a tudatalattinkba is képes beférkőzni. A megfejtést vétek lenne elspoilerezni, de ha tudjuk, hogy Pratchett 2004-ben átesett egy kisebb stroke-on, ami – akkor még félrediagnosztizált – jele volt az alig három évvel később jelentkező Alzheimer-kórnak, akkor egészen más szemmel olvassuk a Stefánia és a Rajzó végső párbaja során az életről és a halandóság értékéről folytatott diskurzust, és a Halál cameója sem tűnik olyan mulatságosnak, mint máskor.
Stefániának mindemellett boszorkánytanoncként is helyt kell állnia, és be kell illeszkednie a kortársai közé is (itt az alaphelyzet nagyjából ugyanaz, mint Vitay Georgináé az Abigélben). Ha van bizonyíték Pratchett zsenijére, akkor az az, hogy a történet ebben a sablonos, „új pompomlány érkezett a városba” szituációban sem bicsaklik meg, és nem válik sekélyessé sem, sőt az író – aki maga is egy lányt nevelt fel, és nem kétséges, hogy fejben bőszen jegyzetelt – még csavarni is tud rajta egyet. Stefánia beilleszkedésében nem az lesz a kulcskérdés, hogy hogyan kerekedhetünk felül vetélytársainkon, hanem az: hogyan viselkedünk akkor, amikor győzelmet aratunk.
Ezen a dilemmán túl Stefánia még egy komoly kérdéssel találkozik, talán mind közül a legfontosabbal, amivel mindannyian szembesültünk a felnőtté válás során: mennyit kell megfogadjunk a nálunk idősebbek (szülők, tanítók és egyéb fiatalkori példaképek) tanácsaiból, és hol van az a pont, ahonnan már jobb, ha a saját fejünk után megyünk. A mentor személyében nem kisebb személyiséget kapunk, mint Wiharvész Anyót, a Korongvilág leghatalmasabb boszorkányát. Az ő karaktere a legjobb példa rá, hogy bár Pratchett szívesen figurázta ki a nemek különbözőségeire vonatkozó sztereotípiákat, de ha intelligenciáról van szó, a nők javára volt elfogult: a Korongvilág férfi hősei lehetnek nemesek és bátrak, de ész dolgában közelébe sem érnek a nőknek. Ez a különbségtétel markánsan megmutatkozik az Égből szőtt kalapban is, ahol a figliken kívül - akik nem éppen az éles eszükről ismertek – az összes fontos karakter nőnemű. Az Anyó - Miss Marple sötétebb vonásokkal ábrázolt reinkarnációja, aki a kobakológia fegyverét forgatja éppen olyan könyörtelenül, ahogy St. Mary Mead–béli előképe az intuíciót - pedig mindőjük közül a legokosabb. A legokosabb, de korántsem hibák nélkül való - ez az utolsó tanulság, amit Stefániának el kell sajátítania.
Pratchett sajnos már két éve nincs közöttünk. Utolsó regényének (The Shepherd’s Crown) a nagykorúságot éppen elérő Stefánia a főszereplője. Sajnos azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy ezt követően hogyan alakult volna a Korongvilág legfiatalabb boszorkájának sorsa, s csak abban bizakodhatunk, hogy a teljes Pratchett-életmű elérhető lesz előbb-utóbb magyarul is.
