Tudom, tudom, ez a cím úgy hangzik, mintha egy utolsó, a videótékák hátsó polcára száműzött, Zs-kategóriás akciómoziról lenne szó, pedig a Blacksad - Hófehér nemzet nem is állhatna ettől távolabb. Ezúttal az első részben már megismert neo-noir világ egy újabb szegletébe kalandozhatunk, ahol a választóvonal a szín: a fagyos észak áll szemben a kevésbé tiszta szőrűekkel. És mit kezd itt egy nyomozó, akiben mindkét árnyalat megtalálható?
Blacksad ezúttal a peremen jár, szó szerint és átvitt értelemben is. A város külső, lecsúszott negyedében egy pár előkelőség tengődik a nem túl prosperáló környezetben. Fellángolnak az indulatok, a fehér hatalom eszméje utat tör, de ezzel ellentétes erők is mozgásba lendülnek. És ebben a helyzetben eltűnik egy kislány, ami látszólag nem sokakat érdekel. De a nyomozás végére fény derül arra, hogy nagyon is sok köze van az eseményekhez.
Elsőként talán az ötölhet leginkább a szemünkbe, mennyire egyértelműek az áthallások az európai fasizmussal és az ‘50-es évek Amerikájával. A feliratok, a szóhasználat, a Ku-Klux Klánt idéző ruházatok, a történelmi tradíciókra épülő felsőbbrendűség könnyen visszarepítenek bennünket oda, ahol Rosa Parks még átadta a helyét a buszon hazafelé, de utalásokat találunk az inkább a ‘90-es évekre jellemző erőszakos faji megmozdulásokra is. A gazdasági válságban kialakuló ellenségkép ugyanakkor egyértelműen a második világháborút megelőző éveket idézi.
De a Blacksad egy kicsit mélyebbre megy a külsőségek megidézésénél. Mert mit is jelent a szín? A státuszt, csakúgy, mint a mi világunkban, ahol a peremen a gazdagok legnagyobb félelme nem az, hogy nem lesz mit enniük, hanem hogy elveszítik az előjogaikat. A régmúlt idők hajszolása, a talán soha nem volt csillogás visszképe elfelejteti, hogy ha tennének valamit, talán változtatni lehetne az elesettek életén és változhatna az ő világuk is. De végül szembe kell nézniük az általuk elnyomottak valóságával is.
Mert Juan Diaz Canales a mondanivalóját egy körmönfont bosszútörténetbe rejtette, és a megoldás apró nyomait megtalálhatjuk olvasás közben. Maga az ok ismerős, de a terv egészen eredeti, viszont a Hófehér nemzet ezúttal is szembesít azzal, hogy a bosszú sosem lehet megoldás, hiszen mindig azoknak okoz igazán fájdalmat, akik ártatlanok. Közhely ez, de olyan közhely, amivel nem árt újra és újra szembesülni.
És ezzel a gondolattal nem csak a szereplőink, hanem maga Blacksad is szembenéz: különösen emlékezetes az utolsó előtti oldalon a férfi arca, amely a fájdalom, a tudás és a sajnálat elegyét mutatja. Így válik a magánnyomozó egyre inkább azzá a noir-hőssé, akinek bejárása van mind a bűnözők, mind a törvénytisztelők világába, ugyanakkor egyet tud érezni a “rossz” oldalon állókkal is (és melyről nagyon ajánlom a Lessons from the Screenplay Blade Runnerről készített videóját).
És ez a kép továbbra is igazolja Juanjo Guarnido zsenialitását is. Nagyon tetszett a képregény ritmusa, ahogy összefűzi a jeleneteket és amennyi információ megoszt a képeken. Filmszerű, továbbra is remekül játszik a fényekkel, és nagyszerűen ábrázolja a szereplőket; továbbra is remek az állatok kiválasztásának koncepciója, ami eljátszik az elvárásainkkal, az állatokról alkotott képünkkel. Az olyan apró gesztusok, szimbólumok, amiket például Blacksad és a szibériai tigris közötti jelenetben láthatunk, jól színesítik az összképet.
A sorozat harmadik kötete október közepén érkezett, de bátorítok mindenkit, hogy tegyen próbát a Hófehér nemzettel (is), ha még nem tette. Remek kötet, meghaladja az Árnyak közöttet, és elgondolkodtat. És egy újabb remek példa a kételkedők felé, hogy a képregényeknek művészeti értelmeben is van létjogosultsága a modern történetmesélésben.