Be kell vallanom, egy ideje félek a hazai szerzőktől, ha a dark fantasy és science fiction zsáneréről van szó. De egyúttal mindig reménykedek is, mikor tudomást szerzek egy éppen megjelenő könyvről, mert nagyon szeretném, hogy az jó legyen. Pontosan ezért volt Veres Attila regénye számomra az egyik legjobban várt az idei könyvhetes megjelenések közül (ezt az izgalmat csak fokozta a csalogatóan minimalista, igényes borító), így a kézhezvételt követően nem sokkal ki is végeztem. Méghozzá elégedetten. Az író neve egyébként egyeseknek ismerős lehet: számos alkalommal publikált már novellákat a The Black Aether magazinban, de az Odakint sötétebb az első regénye. És őszintén remélem, hogy nem az utolsó.
Veres Attila írása egy alternatív Magyarországon játszódik, ahol 1983-ban egy új faj jelent meg, a cellofoidák. (Ennél a pontnál meg is állok, hogy egy iszonyatos közhelyet elpuffantsak: a kevesebb néha több. Az arányok pontos ismerete és betartása az egyik oka annak, amiért ez az írás igazán jó: bár nincs hiány a leíró részekből, néhány attribútumot leszámítva nem tudtam meg, hogyan is néz ki például egy ilyen lény, csak sejtem. És ez jó, mert el kell képzelnem.) Az emberek félelmükben irtani kezdték őket, mígnem elterjedtek a hírek, hogy az állatok speciális váladéka, a kristálytej gyógyítja a rákot. Ezután telepek létesülnek, ahol a maradék cellofoida biztonságos izolációban élhet, illetve itt működnek a kristálytejszűrő-állomások is.
A cselekmény kezdetben lassan bontakozik ki, de jelen esetben ez nem jelenti azt, hogy unalmas vagy vontatott lenne a történet. Egyszerűen szórakoztatóak a leíró részek, s alapvetően ezek határozzák meg a regény identitását. Az egész kötetet áthatja egy jellegzetes atmoszféra, amelyet Veres Attilának sikerült kifogástalanul létrehoznia, és ami beszippantja az olvasót. A fiktív cselekményt ugyanis körbefonja az abszolút vidéki nihil, ami – ha félretesszük a csápokat és a megmagyarázhatatlan történéseket – nagyon is hitelesen jeleníti meg a magyar “istenhátamögötti” települések vegetálását.
Mikor elkezdtem olvasni a regényt, épp ettől a helyszínválasztástól féltem a legjobban: sok hasonló írás valahogyan veszített a hitelességéből, ha ezek a szokatlan események Magyarországon estek meg. Idáig ezt a félelmet valamiféle kulturális kisebbségi-komplexusnak tudtam be, mintha hazánk túl jelentéktelen lenne ahhoz, hogy csápos lények népesítsék be. Ezeket az aggályaimat az Odakint sötétebb elolvasása után viszont teljesen félretettem, s utólag azt mondhatom: azokat a történeteket egyszerűen nem írták meg jól.
A regény főszereplője (és egyben narrátora is), Gábor nagyon nehezen tudja túltenni magát az előző kapcsolatán, ezért úgy dönt, új életet kezd, lefoglalja magát, és jelentkezik az egyik cellofoida telepre, ahol etetni és gondoznia kell a különös lényeket. Így kerül kapcsolatba velük és a hely vezetőjével, Szabolccsal. Két jól megrajzolt karakterrel van dolgunk, akikkel könnyen azonosulhatunk - bár ha valamit ki kellene húznom a regényből, az Szabolcs folyamatos spanglizása, melynek a motivációját nem látom, illetve a hatását sem.
Már a történet elején megjelenik baljós előjelként a tény, hogy Gábor elődje, Robin rejtélyes körülmények között öngyilkos lett. De ez csak egy a sok eset közül, járványszerűen terjednek a furcsa történések: rémálmok, víziók, gyilkosságok, megmagyarázhatatlan rosszullétek és brutális halálnemek soráról értesülhetünk. Ezek a történetek szájról-szájra terjednek, ahányszor a regényben valamiféle társasági esemény történik – Veres Attilának sikerül a befogadóban felidéznie az osztálykirándulásokon átélt, zseblámpával a sötétben világítós átvirrasztott éjszakákat, ahol nem tudni, tényleg illik-e félni az elmondottak miatt. A válaszra azonban nem kell sokat várni.
Gábor reményei szép lassan beteljesülnek, tényleg sikerül hátrahagynia múltját és kínzó gondolatait; élete azonban gyökeresen megváltozik, sokkal fenyegetőbb erők veszik majd körbe, mint egy ex-barátnő folyton felbukkanó emléke: a kötet vége valami hatalmasabba, teljességgel a kozmikus horrorba vezet át. A regénynek ez a része talán kicsit nehezebben emészthető, illetve az sem kizárt, hogy igényel egy újabb nekirugaszkodást az olvasótól, de én ezt sem éreztem hátránynak. A szerző ugyanis annyira megdöbbentően jól felépített minden részletet, hogy még az olyan hétköznapi eseményeket is képes volt borzongatóvá tenni, mint egy kocsmai kártyaparti vagy egy rántotta elkészítése. Az élet ilyen apró szegmensein keresztül mutatja be ugyanis azt a változást, ami bekövetkezett ebben a fikciós világképben, és ami most rendszerszinten, megdönthetetlenül működik.
Megosztó lehet, hogy minden fejezet egy-egy újságcikkel, interjú- vagy könyvrészlettel indít – nekem személyesen ezek sem okoztak problémát, és részét képezték annak a helyén kezelt humornak, ami a cselekményben is tetten érhető. Természetesen ezek mind fiktívek, s mind a cellofoidák megjelenésére és a magyar közélet átalakult helyzetére reflektálnak. A felvonultatott médiumok azonban igenis valósak: az RTL Fókusz műsorán át a Magyar Kurírban megjelenő cikkekig mindenki erről az új Magyarországról ír, s jó pár percnyi erős mosolygást okozva még egy nem létező Moldova-könyv (A kristálytej csillogása, Dunakanyar 2000. Könyvkiadó Kft., 1994) is helyet kapott a regényben. Így kontextusból kiragadva ez a példa talán kicsit visszatetsző lehet, de a regény sodrában az efféle hitelesítő eszközök igenis működnek, és illeszkednek annak stílusába. Mindemellett a zene is fontos része lesz a történetnek: a kemény metált kedvelő Szabolcs ritka bakelitlemezeket gyűjt, s a jelenlegi magyar könnyűzenei kínálat alternatívabb része is fel-fel bukkan a történetben.
Az Odakint sötétebb a mi regényünk. Ennek kicsit örülök és nem is: rég éreztem a zsánerben egy történetet ennyire magaménak, viszont nemzetközi siker pontosan emiatt nem várható. Mert olvasás közben csak mi halljuk majd belső fülünkkel a lényekről szóló riportot Erős Antónia hangján, és tudjuk, mit jelent az, hogy a Krúdy-féle Álmoskönyvnek felújított változata jelent meg, amelyben szerepel a cellofoida szócikk.
