Tizennégy évesen olvastam és semmit nem értettem az egészből. Mégis túláradó izgatottságot éreztem, amikor kapcsolatba léptem a szöveggel. A lehengerlő, de nyugodt, minden mástól különböző próza, a különös atmoszférájú szövegvilág a maga kevert nyelvével és sajátos zsargonjával már ekkor behálózott.
Később ez csak fokozódott. Középiskolás éveim alatt többször is elolvastam a Neurománcot. Az egyetemen ebből a regényből írtam az egyik szakdolgozatomat és a doktori disszertációm témája is Gibson első regénye lett. Több tanulmányt is írtam róla. Az egyiknek jelentős része csupán a regény első mondatára koncentrál. Az elsőéveseknek tartott bevezető kurzusomon olvastatni szoktam a szerző egy novelláját (Egy hologramrózsa szilánkjai), ebben a szemeszterben pedig egy egész kurzust szenteltünk a regénynek. Valami tehát kétségkívül történt ott, mikor az első alkalommal a kezembe vettem a kötetet. Azóta egy polcomon csak a regény különböző kiadásait tartom. Egy jó baráttól kaptam meg az első magyar kiadást egy felvételi vizsga alkalmával, több jó barátomtól pedig a magyar összkiadást születésnapom alkalmából – ezúton is hála értük.
Persze jött a többi Gibson is szépen sorjában: Számláló nullára, Mona Lisa Overdrive, az Izzó króm novelláskötet, a Híd-trilógia és a Blue Ant-trilógia. A jövőből közelítünk a jelen felé, legalábbis a szövegvilágok időbeni pozícióját tekintve mindenképp. Elsősorban azért, mert már itt a jövő, a Gibson által, az ellenutópia évében – 1984-ben – megjelent Neurománcban megálmodott dolgok egy része mára megvalósult. Más részük pedig anélkül avult el, hogy korszerűvé vált volna: kinek kellenének a kibernetika tapintatlan fémhuzaljai, ha diszkrét nanorobotok is rendelkezésre állnak?
A cyberpunk halott. Ezt maga Gibson mondta nekem, teljesen tárgyilagos hangon, 2011-ben Vancouverben. Egy konferencia miatt utaztam oda. Nem, ez nem igaz. Gibson miatt utaztam oda, csak egy konferencia örve alatt. Twitteren kerestem meg és kértem tőle találkozót, amibe – legnagyobb meglepetésemre – minden további nélkül belement. Csupán annyit kért, hogy ne nagyon említsem ezt senkinek. Már akkor jeleztem neki, hogy ez nem fog menni.
A cyberpunk pápája élőben idősebbnek tűnt, mint a nem túl rég készült fényképeken. Kissé reszketeg volt a hangja. És százkilencven centinél is magasabb volt – ez meglepett. Kabátján, ingén, cipőjén és óráján sehol nem volt márkajelzés (erre a Pattern Recognition című regény miatt figyeltem fel). A Burrard és a Smithe street sarkán beszélgettünk, japadogot ettünk. Ekkor mondta: a cyberpunk halott. Eljárt fölötte az idő. Nagyon szimpatikus volt ezt éppen tőle hallani, hiszen ő teremtette, az ő nevével forrt össze a zsáner, mégsem ragaszkodik hozzá foggal-körömmel. Azóta új utakat jár be, ahová olvasóként érdemes követnünk őt.
Bár a cyberpunk halott, a szövegek nem inflálódnak. A Neurománcot harminc év után is érdemes kézbe venni. Ugorhatunk is neki.
"A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején."
(A Neurománc első mondata Ajkay Örkény fordítása.)
