Zenéről könyvet írni eleve merész vállalkozás. A zenének van egy nyelv előtti, ezért nyelvre lefordíthatatlan hatása, amivel beférkőzik az ember érzelmeibe. Powers aforizmájával élve: a zene elhiteti a testtel, hogy lélek rejtőzik benne. Minden zenei leírás a szubjektívnél is szubjektívebb, hiszen valami olyan bensőségeset támaszt fel bennünk, amire sokszor szavunk sincs, csak ösztönös reakcióink. Gyönyör. Elégedettség. Harmónia. Vagy épp ellenkezőleg: Disszonancia. Nyugtalanság. Veszély. Csak jelek a testben – biokémiai üzenetek, amelyeket az evolúció mRNS-ollói minőséggel ruháztak fel. Minden jelentés másolási hibák következménye, és minden formálisan leírható rendszerben lesz olyan kijelentés, ami igaz, és mégse igazolható. De ott van, és csipetnyi pluszként segít minket közelebb a mindenség felfogásához, akármilyen lehetetlennek tűnjön is a feladat.
A zenének ez az isteni, mégis megismerhető, tudományos, bár csodával határos ereje ragadhatta meg Richard Powers képzeletét, amikor kirajzolódott előtte az Orfeo nagyívű története. Peter Els egy valaha vegyésznek tanult zeneszerző, aki jobbára az ismeretlenség homályában tengette napjait, nevét jó, ha a klasszikus zene avantgárd élvonalának legelvakultabb rajongói ismerték. Míg egy nap, amikor kutyája, Fidelio meghal, eldönti, hogy végérvényesen beírja magát a történelemkönyvekbe – zenéjét beleszövi egy szüntelenül replikálódó baktérium, a Serratia marcescens tenyészeteibe, hogy az egész világon elterjedjen a neve és zenéje. Ez a baktérium azonban emberre ártalmas, ezért hamarosan felfigyelnek rá a hatóságok is… és amikor az FBI kopogtat az ajtaján, hogy lefoglalja élete fő művét, Elsnek semmi vesztenivalója nem marad, ezért menekülőre fogja. Nem kell hozzá sok, hogy ebben a rettegésből sportot űző korban a szenzációra kiéhezett média ráakassza Elsre a „Bioterrorista Bach” nevet, és innentől minden szempár erre a talajvesztett emberre szegeződik, aki nemzetbiztonsági kockázatként sokkal nagyobb hírnévre tesz szert, mint zeneszerzőként valaha.
Az Orfeo afféle bujkálós road movie-ként vezet minket végig Els kalandos életútján. Pillanatképeket villant fel előttünk tanulmányaiból, pályafutásából, kezdeti kísérletezéseitől a zajos „sikereiig”, megismerhetjük belőlük zátonyra futott házasságát és szerelmeit, akik között az örök első csakis a Zene lehet. Mert a Zene ebben a könyvben méltán válik főszereplővé. Ha Liszt meghonosíthatta a szimfonikus költemény műfaját a zenében, akkor Powers e művel regényszimfóniát alkotott. Eddig még nem találkoztam olyan irodalmi szöveggel, amelyik ennyi szóval próbálta volna bekeríteni a zene határtalanságát. Az író lírai, helyenként önálló műalkotásnak is beillő, ekphrasztikus képekkel jeleníti meg előttünk, hogyan gondolkodik Els a zenéről, erről az életre kelő rezgésről.
Nem is értem, miért kellett eddig várnia a magyar olvasóknak, hogy Bartók, Ligeti és Kurtág anyanyelvén is megjelenhessen az 1985 óta alkotó és 1995 óta hírneves illinois-i szerző munkásságából bármi is. Richard Powers páratlan pontossággal ír izgalmas szerkezetű, merész témaválasztású könyveket, amelyek ötvözik a tudomány és a művészet legjobb vonásait, aktuális események kapcsán magabiztossággal boncolgatja a végső kérdéseket, ezek között is főként a lélek rejtelmeit. Ez a könyve tulajdonképpen amolyan leporolása egy korábbi, 1991-es kötetének, a The Gold Bug Variations-nek, amely szintén a zene és a biológia kapcsolatát tárta fel, csak az Orfeo egy update-elt változat, ahol már a közösségi média és a terrorfenyegetettség hisztériája adja meg a regény alaphangját. Az író analitikus szemléletmódja és kiselőadásokra hajló prózája miatt érezhetően csorbát szenved a jellemfejlődés, mintha Powerst nem érdekelné a szereplők életútja, hanem valami absztraktabb minőséget keres. Úgy tűnt, hús-vér karakterei gyakran csak ürügyként szolgálnak arra, hogy esszéit valakinek a szájába adhassa. Ennek ellenére Powers értekező szépprózája gyönyörű és eredeti. Mondhatni, a tudományos-fantasztikus irodalom legszebb hagyományait ápolja.
Ugyanakkor a szerző az Orfeo lapjain egy-egy elejtett megjegyzéssel képes korszakokat megidézni, fanyar humorral átszőtt helyzetjelentéseket készít Els aktuális világnézetéről, művészetről alkotott eszméiről, és minduntalan a helyére teszi az elvakult, a mindennapoktól elrugaszkodott, fejben folyamatosan dolgozó zeneszerzőt. Mert aki azt hiszi, egyszer megsejdített valamit a nagy összhangzatból, az élet értelméből, és ezt tolmácsolni tudja a zene ősnyelvén, az mindent alávet az üzenet átadásának. Ez pedig egyszerre félelmetes és komikus.
Érzésem szerint Powers ereje abban áll, hogy ahol mások kibékíthetetlen ellentéteket látnak, ott ő a szintézis lehetőségét keresi, és a két végpont között oszcillál. Kísérletező író a szó tudományos jelentésében: van egy alapötlete, de egyazon témának rengetegszer nekifut. Feljegyzi az eredményeket, következtetést von le, majd apró módosításokat végez, és még akkor is, amikor megfoghatatlan minőségeket kutat, valahogy hiányzik belőle a személyes melegség, ami igazán otthonossá tenné a regény világát. Ha meg olyan területre téved, ami nem tartozik a vizsgálat tárgyához, ott olyan egyszerű sémákból építkezik, mint egy laboratórium spártai IKEA-bútorai: egyenkarakterek, egyenkonfliktusok, egyenkimenetelek. Egy tudós, aki mindent feláldoz a tudomány oltárán. Egy férfi, aki a karrierjének él, és nem jut ideje a házas életre. Egy művész, aki lila ködben jár, és heves viszonyokba bocsátkozik. Egy apuka, aki a lányával nem tud dűlőre jutni, pedig sok közös van bennük. Egy kreatív duó, akik idővel elhidegülnek egymástól. Egy generációs szakadék miatt halálra ítélt kapcsolat, ahol a leány tanítványból társ lesz. Mindet ezerszer olvastuk már, és ezekhez a toposzokhoz nem sokat tesz hozzá Powers. Szét is esne, ha nem tartaná össze Els alakja.
Ugyanis valahogy ezek a klisék egy idő után elkezdenek egymásra épülő motívumokká válni, zenei témákként egészbe szerveződni, polifonikus vonulatokként egymásra felelgetni. Összhanggá válnak. Els elméjében összpontosul mindaz, ami máshol klisé lenne, így viszont megtelik jelentéssel. Talán emiatt olvasható bele Els alakjába a szerző, mert Powerst roppantul foglalkoztatja ez a lázadó, útkereső, racionális figura, akinek sosem elég egy kis doboz, amibe beleférhet, aki minden kifejezésmód korlátaiból szabadulni szeretne. Írói minőségében szenvedélyes diplomataként közvetít a tudomány és a művészet hadban álló felei közt, mosolyog, kezet ráz, meggyőz, de közben a saját feje után megy. Sokszor elveszíti olvasóját, amikor megtetszik neki egy gondolat és nem hajlandó azt elereszteni.
Így lesz egyszerre karaktertanulmány, eszmeregény, művészeti kiáltvány az Orfeo – és tanúságtétel. Az ember legmagasztosabb törekvéseit ábrázolja az elérhetetlen, a transzcendens felé, ironikus, talán kissé megfáradt posztmodern távolságtartással. De emellett ellenpontként megjelenik az élet tanulmányozása és a vegyészet, a megismerhető világ varázsa, mintha a regény műfaja időről-időre visszatérne inspirációért a tudományhoz, hogy aztán átfordítsa a saját maga nyelvére, a „mi lenne, ha…?” és a „milyen érzés?” emberi léptékű kérdéseit megválaszolva. Powers kiáll bizonyos, korokon átívelő értékek felett, és ezek közül is a legfontosabb az, hogy az élet veszélyes, mi pedig sebezhető, halandó emberek vagyunk. A művészetnek pedig az a feladata, hogy ezt sose felejtsük el, mert csak így érdemes élni: gyarlón és örökké változóan.
