Mielőtt kinyitom a Monstresst, sosem tudom, hogy pontosan mivel kezdődik az újabb kötet – erőszakkal, múltidézéssel vagy valami aranyossal –, de az biztos, hogy nagyon esztétikus és átgondolt lesz. A negyedik, A kiválasztott című gyűjtemény a 19. fejezettel kezdődik, amelynek bal oldalon látható címlapján a páncél, fémszerkezet, fegyver kerül a fókuszba a szereplők ruházata és tárgyai révén, míg a jobb oldali első, egész oldalas panel a csecsemő Kippát, a kisrókát ábrázolja. Az erőszak jelképei és a gyermek ártatlansága erős ellentétet képez az oldalpáron, ami megalapozza az egész kötet hangulatát, hiszen a harc és szülő-gyermek viszony a kötet fő tematikája. Sana Takeda és Marjorie Liu duója nemcsak az első oldalakat tervezi meg részletesen a hatás érdekében, hanem az egész kötetet áthatja az aprólékos kidolgozás.
A negyedik kötet ismét új történetszálakat és titkokat hoz, ami kissé sematizálttá teszi a kötetet, hasonlóan épül fel, mint a korábbiak. Az első fejezetben Kippa kap nagy jelentőséget. Eddig a cuki útitárs volt, aki gyermekből felnőtté kezdett válni, viszont a nyitó oldalak új megvilágításba helyezik a kisróka szerepét a történetben, érezhetően fontosabb figura. A történetbe aktívan belép Maika apja is, akivel meglehetősen problémás a főszereplő kapcsolata. A narratív ismétlődés ellenére mégis izgalmas a kötet, ami megint csak a vizualitásból fakad. Sana Takeda aprólékosan megtervezett paneljei rengeteg apró pluszinformációt kódolnak. Az egyik legszembetűnőbb, amikor Kippa egy régi barlangba kerül. A falat rajzok borítják, amelyek olyanok, mintha egy próféciát ábrázolnának: a Monstress főbb szereplői jól dekódolhatóak ezeken a képeken. A másik eset egy hálószoba-jelenetet mutat be, ahol első ránézésre a hasonlóság miatt Maika és nagynénje könnyen összetéveszthetővé válik. Az apróbb testi jegyek – konkrétan az eltérő sebek – segítenek elkülöníteni, hogy melyik panelen ki látható. Itt a szöveg helyett a vizualitás veszi át a mesélés szerepét és a szereplők érzéseinek megismerését.
A vizualitás másik érdekes aspektusa, hogy nem enged a világ minden pontjához hozzáférést a befogadó számára. Akadnak olyan panelek, amelyeken az olvasó számára ismeretlen, fiktív írás jelenik meg, csak sejtései lehetnek, hogy mit jelentenek. A fejezetek végén található Tam Tam professzor-féle informatív blokkok – amelyek ebben a kötetben már nincsenek minden fejezetben – éppen ellenkező funkcióval bírnak. Szinte bevarrják az olvasót azzal, hogy az idős macskaprofesszor a cicáinak beszél, akik háttal vannak az olvasónak, így a befogadó szinte eggyé válik az előadás hallgatóságával. A tudást gyűjtő kiscicák más szempontból is az olvasó pozícióját képviselik. A Tam Tam professzorhoz kötődő oldalak gyakran valamilyen vizuális tartalmat ábrázoltak már a korábbi könyvekben is (például plakátot, térképet, rajzot, könyvet), amit nemcsak az olvasó, de a képregény figurái is néztek és értelmeztek, akárcsak a befogadó. Ebben a kötetben a Sámáncsászárnő hagyományos ábrázolástól való eltérésének dekódolása történik meg az előadás keretében, egy másikban pedig egy szörnyekről szóló könyv oldalaiba nyerhetünk betekintést. Az utóbbi szövegének szervezőereje a mi és a másik retorikára épül, ahol a macskák jelentik a másságot. Olvasóként azért is érdekes ez a rész, mert a macskák olvassák az emberek által írt szöveget, vagyis a másiknak tartott csoport önmagáról olvas egy eltérő szűrőn keresztül. Másrészt azért is érdemel figyelmet, mert bár más viszony jelenik meg a cicákhoz, mint a kultúránkban, mégis felismerhetünk mémesedett megközelítéseket: „A Macska veszedelmes csábító, óvakodjunk nagy szemüktől, amellyel állítólag hipnotizálni képesek egyes legyengült Embereket.”
Már az első, Ébredés című kötetben kiemelt szerepet töltött be a szem motívuma, hiszen az épületek, bútorok, ruhák díszítésén, valamint az emberek testén, az állatokon is több pár megjelenhet, ahogyan az öregistenek testén is. A kiválasztottban a hatalomnak ez a jelképe újabb helyen bukkan fel, a növényeken, ami azt sugallja, hogy a megfigyeltség, a fenyegetettség erősödik, a privát és biztonság megszűnik, ami remekül megjeleníti a szereplők által is tematizált közelgő, globális fenyegetést.
A Monstressben egyre erősebben jelennek meg az epikus fantasy jegyei, Maika fokozatosan közelebb kerül a hősszerephez, a sztoriban a világ megmentése kerül a középpontba, de mégsem a tolkieni narratívát követi; a szereplők személyisége, motivációi sokkal heterogénebbek. Ezt remekül tükrözik Maika és Zinn, a lányban lakó öregisten közös paneljei. Bár Zinn kevesebbet szerepel, a kötet utolsó oldalainak egyikén háttal látható a két alak. Zinn sötét, hajszerű teste és az azon lévő szemek fehérje, illetve Maika fehér ruhája és sötét haja egymás reciprokává teszi a két karakter megjelenését, hiszen ugyanazok a színek jelennek meg, de más arányban. A köztük lévő kötelék jól látható a kettejüket összekötő sötét szálak révén. A fekete-fehér arányának játéka és az összetartozásuk felidézheti a jin-jangot, a jóban a rosszat, a rosszban a jót, ami a karakterek személyiségét egyébként is jellemzi. Ez a panel nemcsak a karakterábrázolásnak lehet az esszenciája, hanem az egész képregénynek, hiszen a keleti és nyugati kultúra is ötvöződik. A szereplők keleti filozófiára utaló reprezentációja szinte a megüdvözüléssel, a mennybemenetellel egészül ki az őket körülvevő környezet révén. Mindez nem meglepő, hiszen az egész történetet áthatja a keresztény szimbolika, ami vizuálisan talán a Rejtekben jelent meg a legmarkánsabban.
Bár A kiválasztott nem mondható fordulatosnak vagy meglepőnek, mégis egy jó képregény, hiszen a szálakat egyre nagyobb figyelemmel vezeti az alkotópáros, ügyelnek a karakterfejlődésre. A Monstressnek továbbra is a vizualitás az igazi erőssége, ami nem egyszerűen az esztétikusságából fakad, hanem a panelek jelentéssűrítéséből és önreflexív, belső kulturális utalásaiból.
