Az egész 1809-ben kezdődött, amikor Napóleon Bonaparte seregei megütköztek Győrnél a magyar nemesi felkelőkkel. A hadvezér meg sem jelent a csatatéren, de erre nem is volt szükség, a magyar vitézeket könnyen szétugratták a franciák. Ekkor találkozott a debreceni nemes Elepi Kőszál a fiatal Vödricz Demeterrel, hogy majd negyven év múlva, amikor az országban újfent háború dúl, egy furcsa történetben ismét hallasson magáról. De ne szaladjunk ennyire előre.
Fehér Béla 2012-ben publikálta Kossuthkifli című regényét, ami igazán akkor kapott nagy figyelmet, amikor kiderült, hogy hat részes televíziós sorozatot forgatnak belőle. A 2015. március 15-én debütált széria első látásra egy nagy hazafias történetnek tűnik, amilyen mondjuk Jókaitól A kőszívű ember fiai. De nem eszik ám olyan forrón a beuglit, ezt Rudolf Péter, a sorozat tető alá hozásáért felelős alkotó is tudta, aki azáltal, hogy nagyjából hű maradt az eredetijéhez, sikeresen átadta annak szellemiségét.
A történet tehát, ahogy mondottuk, 1849-ben veszi kezdetét, amikor is a futárkocsi levelet hoz Vödricz Demeter soproni cukrászmesternek, amelyben az öreg Elepi Kőszál rendel tőle egy adagot a Kossuthkifliből – a cukrász messze földön híres beuglijából, amit a szabadságharc tiszteletére keresztelt át. Ám a bonyodalom csak ezután kezdődik, ugyanis még aznap este Vödricz kitagadja leányát, Esztillát, mert az titkos viszonyt folytat Schwappach Amadé huszártiszttel, aki viszont cserébe azonnal osztrák kémnek bélyegzi a zordon apát. Így végül a beuglival – ami nyilván valami osztrák cselvetés – Swappach, Esztilla és kéretlen pártfogójuk, az idős Karola grófnő felkerekednek és az eltérített postakocsival elindulnak Debrecen felé. Aztán persze a nyomukba szegődik Amadé apja, az öreg Ferdinánd, aki még fia elől is jól titkolja, hogy a császári kémhálózat feje, és a cukkerbakker Vödricz, aki máris megbánta leánykája kitagadását.
A Kossuthkiflit talán úgy jellemezhetnénk, mint egy magyar történelmi mágikus realista utaztató kalandregényt. A szereplők Pozsony és Debrecen között több viszontagságon is átesnek, mire ki-ki eléri megérdemelt célját. Ugyanakkor talán érdemes azzal kezdeni, hogy – bár nem akarok nagyon szigorú lenni a regénnyel – ezek a viszontagságok sokszor inkább csak színesítő elemek, mintsem igazi bonyodalmak. Ráadásul, függetlenül attól, hogy az olvasó nem rágja tövig a körmét az izgalomtól – ez utólag nem hiba, csak a kalandregény felütés miatt számítana erre az ember –, a regény néhol bizony leül, olyanná lesz, mint a postakocsi, aminek egyszer-kétszer beleszorul a sárba a kereke. Se előre, se hátra, és nem könnyű eldönteni, ezeknek a részeknek van-e szerepük Fehér Nagy Tablójának megrajzolásában, vagy sem.
Viszont ha elengedjük az izgalmak iránti vágyunkat egy nagyon különös és kifejezetten érdekes világgal szembesülünk a regény lapjain. Fehér Béla kellemesen vegyíti a történelmi szabadságharc elemeit a magyar néplélek ismerős, realista oldalával, a mesés, varázslatos elemekkel és az innen-onnan előbukkanó humorral. Számomra a könyv három alkotóelem miatt lett kedves olvasmány, még akkor is, ha nem voltam vele teljesen elégedett: a pátosznélküliség (vagy mondjuk inkább: deheroizálás), a mágikus elemek könnyedsége, és a nyelvezete.
Hogyan él az emberben a szabadságharc eszméje? Egy nemes és dicső háború, amelyben a magyarok összefogtak, hogy egy szebb és szabad Magyarországot hozzanak létre, ám a nemes küzdelmet az osztrák és orosz ármány csúful eltiporta. Az ekkor tevékenykedő alakok a néplélekben valódi hősök, Kossuth, Bem, Görgey, de még Petőfi és Jókai is a Haza Igaz Bajnokaiként élnek emlékezetünkben. Fehér Béla ezt máshogyan láttatja: amilyen a magyar most, olyan volt másfélszáz éve is. A regénynek nem csak a mellékalakjai – huszárok, parasztok, polgárok, nemesek, szerzetesek stb. –, de még a főszereplői is a széthúzó, saját érdekeit máshol megtaláló, ködös, ma már szemmel láthatóan téves elképzeléseikben vakul és arrogánsan hívő figurák. Amadé, a józan paraszti észt a zengzetes szavak miatt feladó „mélymagyar” figura, aki kicsinyességből a legnagyobb ostobaságot is elhiszi. Apja, a helyezkedő, aki magát mindenkinél különbnek tartja, maga körül mindenkit lenéz, és semmilyen elvek iránt nem hűséges. Vödricz az eseményekkel sodródó kispolgár, aki megpróbál ember lenni az embertelenségben, viszont ő maga sem feltétlenül nemes lélek. Karola grófnő testesíti meg azt, aki kivonja magát az eseményekből, nem képes belátni, hogy bizony a történelem őt is berántja, a szabadságharc nem fogja érintetlenül hagyni a kis világát, és ezzel meg kellene békélnie. Esztilla, a harmatos virágszál, aki inkább csak hagyja, hogy nála erősebbek rángassák, ám igazából egészen másra vágyik. És akkor még nem is ejtettünk szót a mellékszereplőkről, akik szintén a magyarság egy-egy szívfájdítóan ismerős alapfiguráiként jelennek meg. Ezeknek a karaktereknek a nézőpontjából viszont a szabadságharc nem egy pátoszos harc, hanem egy sokszor nehéz, ellentmondásos, egyes embereket megnyomorító, másoknak hihetetlenül távoli esemény: olyan, mint minden valós történés. Napjainkban ugyanúgy sok fontos dolog történik, amivel az emberek egy része csak távolról kerül kapcsolatba, míg megint mások személyesen élik át őket, az emberek pedig különféleképpen reagálnak és gondolkodnak ezekről. Számomra a könyv egyik legfontosabb üzenete éppen az, hogy sose feledjük el, hogy semmi sem fekete és fehér, hogy gondolkodjunk, ne hagyjuk, hogy a könnyű magyarázatok, a mesés elképzelések és a szépen csengő szavak határozzák meg az elképzeléseinket. Manapság ez roppantul fontos, amikor a különféle csoportok a legegyszerűbb, érzelmekre ható üzenetekkel akarják befolyásolni az embereket, és az emberek egy jelentős része mintha elfelejtene gondolkodni, és olyan gondolatok mellé állnak, amelyekről könnyen látható, hogy alapjaiban téves.
A deheroizáláshoz – vagy lehetne akár abszurd realizmusnak is nevezni – a maga furcsa módján illeszkednek a varázslatos elemek. Már a könyv elején szembesülünk azzal, hogy a lélek valóban egy látható kis lény, ami elhagyja a halottat. A varázslat szerencsére egyáltalán nem tolakodó, a mágikus realizmus hagyományainak megfelelően szépen belesimul a történelmi világba. Még az olyan hihetetlenül furcsa elemek is, mint például egy óriás. Ezek a mágikus, természetfeletti és mesei alkotórészek egyszerre több funkciót is ellátnak: van, amelyik humorforrás (mint a kedvencem, az előretolt orosz helyőrség), van, amelyik segít a korképet jobban megrajzolni, és vannak olyanok, amelyek fontos részei a cselekménynek. Olvasva a regényt, egyik funkciót sem érezni erőltetettnek, bár megvallom őszintén, a szelencéből dzsinnként előbukkanó ősmagyart, Füzegyet végig nem tudtam hová tenni. Már csak azért sem, mert ő volt az egyetlen szereplő, akinek majdnem teljesen érthetetlen a beszéde. Érdekes, hogy a regény végéig nem tudtam hová tenni funkcióját tekintve sem. Ugyan egyszer-kétszer segít a szereplőkön, de jelenléte nem feltétlenül indokolt – pláne nem annyira, amennyire a tévésorozatból gondolnánk –, és nem is lesz igazán összehasonlítási alap a régmúlt és a „modern” ember között. Szavai – melyek hasonlóak a honfoglalás kori írásos szövegek vélt vagy valós nyelvezetéhez – pedig ugyan érthetőek a szereplők számára, de én nem igazán fejtettem meg a jelentésüket. Tekinthetünk rá úgy, mint egy igazi magyarra, szemben a németes nevű szereplőkkel, akiket jó szándékkal sem tekinthetünk „színmagyarnak”, hiába állnak ki a hazáért (ami valahol szintén nem az már, mint Árpád vezér idejében volt). Ez a „maradék magyar”, ahogyan önmagára hivatkozik, mindenképpen érdekes ötlet, még ha velem együtt más olvasók sem tudják máshogy értelmezni, mint apró színesítő elemet, aki a nem vájt fülűek számára halandzsa nyelven beszél.
Füzegy szavaival ellentétben viszont már más a helyzet. Míg a televíziós változatban az ember nem képes a korabeli figurák mondatainak egy részét értelmezni – mert nem csak, hogy maga a szöveg is nehéz, de a színészek néhol követhetetlenül gyorsan vagy halkan beszélnek –, addig a könyvben a szövegkörnyezetnek és egy csekély idegen nyelvi ismeretnek hála mindent teljes mértékben képesek vagyunk dekódolni. Sőt, egy idő után azt vesszük észre, hogy az elsőre furcsának hangzó nevek és kifejezések teljesen természetesek lesznek a számunkra, ez pedig nagyon nagy siker a szerző részéről. Hiszen mire a könyv végére érünk, majdnem egy teljesen új nyelvet sajátítunk el, ami keveri a korabeli magyar és német szavakat a modern nyelvvel és Fehér saját maga által kreálta szavaival. A Kossuthkifli nyelvezete nem csupán egy bölcsész posztmodern kreálmánya, hanem hangulati elem, nyelvi játék, humorforrás és értelmezési szint. Biztos vagyok benne, hogy egy nyelvészetileg kiműveltebb olvasó sok érdekességet találna benne.
Fehér Béla Kossuthkiflije éppen a nyelvi közeg miatt lesz nehéz olvasmány, ugyanakkor, ha az olvasó belerázódik ebbe, akkor egy kreatív és érdekes kötettel lesz gazdagabb, elmerülhet ebben a sosem volt szabadságharcban, ahol végül, ha kurtán-furcsán is, de mindenkinek érdemei szerint alakul a sorsa. Nem pátoszos Jókai regény ez, és annak a paródiájának sem mondanám. A könyv önmaga jogán érdemli meg az olvasást, és azt mondom, még azok is tegyenek vele egy próbát, akik értetlenül nézték a belőle készült sorozatot. Mert hiába szép a díszlet, profi a kamerakezelés, a vágás, remekül játszik a színészek többsége és végre nem maszatolták el az összes megjelenő természetfeletti elemet, bizony az érthetetlen nyelvezet és a nem kifejezetten kalandos végkifejlet számomra nem teszi közönségbaráttá a Magyar Televízió vállalkozását.
