Értelmezek, tehát vagyok
„Barátnőm, aki mindennek ellenére figyelt beszámolómra, lankadatlanul másodlagos jelentést keresve benne, tudta, hogy a pontynak van egy kis bibije: felvágták a hasát és hiányoznak a belsőségei.” (61) – olvasható az ars poeticaként is felfogható mondat Az utolsó állatkert lapjain. Papp-Zakor Ilka második kötetében kihasít egy darabot a valóság szövetéből, és a helyére egy szürreális, alternatív Magyarországot (vagy csak Budapestet?) varr. Ahogyan a ponty zsigerei hiányoznak, úgy a megnyugtató, boldog, reményteli végkifejlet is elmarad a szövegekben. Csakhogy teljes legyen a kép: a barátnő, aki a jelentést és szimbólumokat keresi, te vagy, kedves olvasó.
Az utolsó állatkert (A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában) a 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kalligramnál. A kötet 18 rövid novellát tartalmaz, amelyek hangulatát a borító is megteremti: egy kentaurszerű lényt látunk rajta, amellyel a kötet állat-ember szoros – többször is metonímiába csapó –, szinte hibrid kapcsolatát eleveníti fel. (A borítót Hrapka Tibor készítette Horror Pista Kentaurok lázadása című munkájának felhasználásával)
Az első novellák érdekes, feszültségekkel teli, lehetetlen világot konstruálnak meg, ahol az egyén sokkal inkább tárgy, mint ember. Ezekben a szövegben jelenik meg a legerőteljesebben a kötet fő- és alcíme, hiszen mind az állatok, mind Közép-Kelet-Európa a szöveg centrumát képezik. A kötet végéhez közeledve az animalitások egyre inkább háttérbe szorulnak, inkább csak hasonlatként, hangulatfokozóként jelennek meg, ezzel szemben a Közép-Kelet-Európát megidéző közeg a kötet végére csúcsosodik ki. Az első novellákban sokkal gyengébben jelenik meg ez a környezet, így az olvasó számára folytonos – szinte didaktikus – megerősítésekkel kompenzálnak a szövegek („És, habár a hajnal már régen elmúlt, feje fölött most mégis malacrózsaszínben játszott a kelet-európai ég.” [15.]). Közép-Európa egyre erőteljesebb megidézésével fordított arányban a szürreális világ megszelídül. E tekintetben a kötet fő- és alcíme a kötet tematikus struktúráját mutatja be, amelyet tovább erősít, hogy mindkettő egy-egy novella címe, sőt az alcím, A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában két novellában is visszatér fiktív, készülő tudományos könyvként.
A korábban említett állat-ember viszony és az első novellák tárgyiasító jellege összekapcsolódnak a szövegekben. Papp-Zakor univerzumában az ember, az egyén nem nyerheti el függetlenségét, így tárgyiasul vagy tárgyiasítja önmagát. Ennek ellentéteként jelennek meg az állatok, főként a madarak, a szabadság jelképeként. Nem meglepő, hogy a bemutatott entitásokban ez a kettősség ütközik össze. A Jura Gagarin az ősöktől, az előző generációktól való kötöttséget és kiszolgáltatottságot mutatja be, amelyhez az elbeszélő testét használja közvetítőként. A narrátor mellkasán a jel, amelyet anyja hagyott örökül: egy hímzett cinege. Ebben a novellában Papp-Zakor nemcsak az anyai örökséget mutatja be, hanem távolabbra is tekint, hiszen a narrátor magyarul alig-alig tudó fiával is találkozhat az olvasó, akit csak magyarsága, a magyar nyelv köt gúzsba.
A történet elkezdődik: a Zsemleszemű Juhász továbblép az emblematikus madáron, hiszen a Zsemleszemű Juhász teste kalitkaként rejti a különböző fajtájú szárnyasokat. A generációk itt is megjelennek, de a Jura Gagarinnal ellentétben nem a kiszolgáltatottság öröklődése válik a szöveg tézisévé, hanem éppen az abból való szabadulás. A Nagyanya története erősíti ezt a gondolatkört, hiszen a címszereplő nagymamában különböző állatok (nem madarak, hanem kisebb szárnyas lények) képződnek, amelyek a torkán keresztüli nyíláson kiszabadulnak a test fogságából. Ezek a lények az asszony némaságának, ki nem mondott, lázadó gondolatainak olyan realizációjaként értelmezhetőek, amelyek szavak helyett távoznak a testből, ezáltal pedig a szabadságot szimbolizálják.
Ha egymás mellé helyezzük a kiemelt novellákat, akkor egy ív rajzolódik ki az állatok és az emberi test reprezentációja közt. A kötetben egymáshoz viszonyított helyük pedig fokozza, hogy valamiféle fellazulás történik, hiszen maguk az állatok is egyre szabadabban jelennek meg, egyre kevésbé függnek a testtől. A főszereplők esetében is hasonlót láthatunk. A Jura Gagarin hőse örökségének fogságában él, a megszokás és állandóság rabja. Vele szemben a Zsemleszemű Juhász már a jövőbe is tekint, amikor unokájáról gondolkodik. A legfüggetlenebb a nagymama karaktere, viszont halálát épp a szabadság okozza a testében maradó méh formájában, amivel halála után mégis valamiféle lázadást képvisel. Az élet csendes dacával szemben élettelen teste folytonos zümmögéssel szegül ellen. 
Szinte az összes szövegre jellemző valamiféle fúzió az ellentétes elemek között: szabadság és kötöttség, hajléktalanok és lakástulajdonosok, állatok és emberek, csend és zaj. A legerőteljesebb hibridizáció az urbánus világ és a természet között zajlik. A novellák színtere általában belső tér, főként panellakások vagy maga a város. Ezekbe a terekbe tör be újra és újra a természet az állatokkal vagy növényekkel. Ezen határsértések esetén is megfigyelhetünk egy ívet, hiszen valamiféle együttélés szinte mindig megmarad a város, az ember és a természet közt. Egészen az utolsó szövegig. Itt a város a természeté lesz az állatkertből szabadult lények által – szinte csak a narrátor tartózkodik a városban. Könnyen kitalálható, hogy a kötet címadó novellájáról van szó.
A legkiforrottabb szövegnek (a szintén természettel foglalkozó) Egy virágkertészt tartom, amelyben a női narrátor növényeket szül, majd elülteti őket. Azzal, hogy mindennek egy bérház a helyszíne, ahol melegházat hoz létre nekik, majd tudományos felfedezést tesz róluk, illetve hogy csokorba köti gyermekeit nem szerves anyagokkal, láthatóvá válik, hogy a természet kiszolgáltatottá válik az embereknek.
Fontos kérdéseket boncolgató, jól szerkesztett kötetről van szó, amely, két olvasási módot kínál: folyton interpretáló, gondolkozót vagy belemerülő, mindent elfogadó, szolgait. Az ars poeticaként érthető mondat (és novellabeli kontextusa) inkább az utóbbit támogatja, de én mégsem ezt tettem. Hogy mi a mentségem? A szabadság, amelynek hiányáról ez a kötet szólt. Lázadás az elfogadás, az önfegyelmező, öntárgyiasító gesztus ellen: értelmezek, tehát vagyok.
