A rövidprózák ablakok máshová. Kezdő- és befejező mondatuk keretei között feltárul saját, zárt világuk, ugyanakkor kíváncsivá is tudják tenni olvasóikat, hogy vajon mi lapulhat a szöveg cselekményén kívül, amit onnan nézve már nem láthatunk. Egyszerre nyújthatnak tehát megelégedettséget és ébreszthetnek vágyat még több iránt.
A magyar zsánerirodalom piaca hasonlóan működik, mint a fősodor, vagyis az apránként felhalmozódó rövidprózák kisebb súllyal esnek számításba, amikor egy-egy író munkásságát megítélik. Örömteli, hogy hébe-hóba jelennek meg a szerzőktől regény hosszúságúnál kisebb terjedelmű szövegek, de ennek ellenére az olvasóközönséget mégis a háromszáz oldal feletti teljesítmény tudja igazán lázba hozni. A jelenség okai és miértjei temérdek oldalról megközelíthetőek, akár kronologikus bontásban, gender szempontjából vagy korosztályonként. E bevezető azonban megmarad abban a keretben, amely igyekszik számba venni, milyen lehetőségek állnak az olvasók előtt, ha be szeretnének kukkantani a kortárs műfaji rövidpróza piacra.
Elkerülhetetlen, hogy pontosabban meghatározzam, mit is értek e forma alatt. Bizonyos jegyek egyáltalán nem jelentek meg ebben a közegben, míg a fősodorban ideig-óráig működtek, kis túlzással, egészen napjainkig. Elsősorban a 19. és a 20. század újságírásában megjelent szabályszerűségekre gondolok, mint a tárca, a kroki, a glossza, a jegyzet vagy éppen a kommentár. Ezek a formátumok már csak azért sem bukkanhattak fel a zsánerben, mert jobbára mindennapi reflexiókként működtek, amikor még a nyomtatott sajtó egyeduralkodó volt a hírközlésben. Noha kétségtelenül érdekfeszítő lenne manapság is olvasni egy-egy ilyet, a jelenlegi irodalmi (ideértve a fősodort is) gyakorlat ilyen vagy olyan okból, kiszűrte vagy esetleges ellehetetlenítette ezeket. Tehát marad a novella és a kisregény mint forma.
Számolatlan alkalommal elhangzott, hogy a kortárs zsánert olvasó közönség idegenkedik ezektől a rövidprózai formáktól. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ez a gyakorlat némileg kezd háttérbe szorulni, elsődlegesen azért, mert a könyvpiac jelenlegi problémáinak dacára akadt néhány kiadóban vállalkozó kedv, hogy megjelentesse ezeket a szövegeket. Fontos szem előtt tartani, hogy akár novelláskötetről, akár kisregényről beszélünk, mindig kell valamilyen kiadói marketingstratégia, így jobban eladhatóvá téve az adott terméket. Ilyen lehet például a már bejáratott név, ami finomítás után egyből rentábilissá válik, vagy akár ha az irodalom egy éppen felszálló ágában lévő stílusához kapcsolódnak ezek a megjelenések. Esetlegesen lehet, hogy egy nagy presztízzsel bíró külföldi válogatásról van szó, ahol a szeretett szerzők jelentetik meg új prózáikat, illetve a tematikai elrendezés is szóba jöhet, de akkor ugyanúgy szükségesek a húzónevek. Ebben a megközelítésben jobbára a nem-hazai szerzőket tudjuk felsorakoztatni. De mi a helyzet a magyar szerzőkkel?
Ha a rendszerváltozás időszakától indítjuk a vizsgálódást, akkor természetesen fontos állomás a Galaktika magazin, valamint a hosszabb vagy rövidebb időszakban rövidprózákat közlő kiadványok (a Bíborhold, a Rúna vagy például a Fanfár). Előbbi esetében, úgy hiszem, inkább közmegegyezésen alapuló tematika volt a mérvadó, míg utóbbinál döntő többségében egy adott szerepjáték szabályrendszerében vagy az ehhez kapcsolódó világban játszódó történetek szerepeltek a magazin(ok) lapjain. A logós könyveknél (M.A.G.U.S., Zenit-sorozat, Codex-könyvek, Ars Magica, később a 7tenger) e két elképzelés keveredése figyelhető meg. Tehát olvashatóak voltak egy teljesen különálló fiktív világként vagy egy, a piacon már meglévő kiegészítőjeként. Raoul Reiner Sötét Mersant világa sorozat pedig egy teljesen önálló utat igyekezett bejárni: a dark fantasy világot teremtett a középkori alternatív Európában. A formátum (regény vagy rövidprózák gyűjteménye) kevesebb befolyással bírt, noha tény, a hosszabb terjedelem előnyt élvezett.
A 2000-es évektől kezdve számottevő mozgás figyelhető meg. Először az Új Galaxis Tudományos-fantasztikus antológiát említeném meg, amely 2003 óta van a piacon. További fontos résztvevője és alakítója volt a 2002-től 2004-ig megjelent, Szélesi Sándor által szerkesztett Átjáró science-fiction és fantasy magazin. Azonban ahhoz, hogy valamiféle folyamatként tekinthessünk a magyar zsáner rövidpróza történetére, a jelen írás így is szükségszerűen elnagyolt: ide kívánkozik egyfelől a Nemes István által szerkesztett, 1996 óta futó, a Cherubion kiadó gondozásában napvilágot látott antológiák sora, az Én, a halhatatlan (2002), a Fényözön (2003), Az öröklét nyomában (2003), és az Ezüstláng (2004). Másfelől be kell szúrnom a Delta Vision kiadásában megjelent, tematikailag meghatározott, de nem adott világhoz kapcsolódó köteteket, mint a 77 – Hetvenhét és az Erato. Egyelőre úgy tűnik, hogy a fordulópontot 2010 jelenti. Új online felületek indultak, többek között arra is kihegyezve tevékenységüket, hogy a rövidprózai formátumot népszerűsítsék, amelynek eredményei az SFmag Antológia 2011, illetve a 10 - SFmag Fantasztikus Irodalmi Antológia voltak. A felsoroltak tartalomjegyzékében (ekkor) még megtalálhatóak külföldi szerzők is, mintegy sarkallva arra a leendő vásárlót, hogy együtt olvassák a magyar és külföldi szövegeket.
Ha jelenleg legalább felületesen végignéz az olvasó az elmúlt majdnem két évtizeden, akkor tobzódást nem, de (halvány) reményt találhat arra nézvést, hogy a magyar zsáner rövidpróza, ha csak infúzión is, de éldegél. Ez alól kivétel a The Black Aether magazin. Ide sorolható még az elindult, de egy nyomtatott szám után befejeződött Fantorzio is. Valamint a Galaktika felülete is adott a publikációhoz zsáner tekintetében. Most induló sorozatunkban arra invitálunk benneteket, hogy az elmúlt másfél-két év (2016-tól) novellásköteteit végignézzük. Lesz kortárs szerző friss anyaga, előfordul majd antológia, de elhunyt író mostanában kiadott könyve is terítékre kerül.
