"Az én életem célja az volt,
hogy véget vessek annak a kornak,
amelyben éltem." (16.)
John le Carré regényeihez időről időre visszatalálok, mint ahogyan a régi barátokhoz szokott az ember, még ha alkalmanként messzire is kerülnek egymástól. A Karla-trilógia (az első kötetről írott kritikánk itt olvasható) George Smiley-ja szívemhez közel álló irodalmi alak. Fájóan félresikerült magánélete, látszólag lassú, nehézkes, időnként már-már tehetetlennek tűnő karaktere és zseniális helyzetelemző képessége, kimagasló intelligenciája élő és összetett személyiséggé teszi. Olyasvalakivé, akinek a munkájáról és a körülötte lévő világról alkotott gondolatait szívesen hallgatnám személyesen is.
A Karla-trilógia főszereplője a központi alakja A titkos zarándok című kötetnek is. Ez utóbbi azonban narrációját tekintve valamivel bonyolultabb a három regénynél. Tartalmát egymással csupán laza kapcsolatban álló, számozott történetek alkotják, ezt a laza kapcsolatot az elbeszélés módja hozza létre. A kötetben szereplő szövegek ugyanis George Smiley történetei, aki a hírszerzés sarratti kiképző iskolájában – mely természetesen fiktív intézmény – tart a végzősöknek előadást, melyet kötetlen beszélgetés követ. A kötet narrátora Ned – Smiley régi munkatársa –, az ő szemén keresztül látjuk a Körönd legendás alakját, a Smiley által a hallgatóságnak elmesélt történetek Ned visszaemlékezésein keresztül jutnak el az olvasóhoz, figurája funkciójában hasonlít a Sherlock-történeteket elbeszélő Dr. Watsonhoz. Smiley előadásaiból így csupán néhány kiegészítő megjegyzést kapunk. Mivel a Karla-trilógiában nem találunk efféle nézőpontot, A titkos zarándok tovább gazdagítja Smiley alakját nem csupán az eddig ismeretlen eseményeken keresztül, de az által is, hogy egy szakmabeli, egy kém tekintetén keresztül szemlélhetjük alakját. Ez a nézőpont efféle megfigyelésekre is lehetőséget ad:
“Azt hiszem, addig soha nem voltam ennyire tudatában, hogy Smiley mennyire belesimul a szürke tömegbe. Bármerre néztem, az ő hasonmásait láttam: köpcös, szemüveges, egyetemi éveikben is már az ötven felé ballagó úriembereket, akik George-hoz hasonlóan mind úgy tűntek, mintha késésben lennének valahonnan, ahová olyan nagyon nem sietnek.” (10.)
Több szempontból is a bennfentes tekintetek határozzák meg a narrációt. Az elmesélt eseményeknek a fikció jelenében már nincsen tétjük, Ned a visszaemlékező értelmező nosztalgiájával tekint rájuk, nem pedig az aktív résztvevő korlátozott tudásával. Smiley kommentárjai is hasonló helyzetből születnek, tehát mindketten egyfajta mindentudó elbeszélői pozíciót foglalnak el, mellyel teljes kontrollt gyakorolnak az elmondott történet felett. A két karakter viszonya és nézőpontjaik, tapasztalataik különbözősége azonban lehetőséget ad arra, hogy kissé eltérően láttassanak eseményeket és ezeken keresztül kirajzolódjanak személyiségbeli, felfogásbeli sajátosságaik. Így nem csupán egyetlen lehetséges értelmezését kapjuk az elmondottaknak.
Smiley/Ned történetei sokfélék, az elmesélés gesztusa pedig mindig magán hordoz valamiféle esetlegességet is – úgy az elbeszélt események megválasztásában, mind az azt követő gondolatmenet irányában –, ami valóban a sokat látott, sokat tapasztalt történetmondó anekdotázó stílusát idézi fel az olvasóban. Ahhoz, hogy ezek az emberek sokat láttak, kétség sem férhet. A nyugati országok és a Szovjetunió közötti politikai-katonai rivalizálás, valamint a hírszerzői hivatás ezekből következő kényszerei táplálják a morális problémákat, melyek le Carré szövegeinek alaptémáit meghatározzák, ezekben a rövid történetekben sincs ez másképp. A hivatalban lévő egyszerű, ám gondolkodó, a munájukra, egzisztenciájukra reflektáló emberek büszke szomorúsága szinte minden történetnek visszatérő eleme. Emellett időről időre felbukkan a le Carréra jellemző visszafogott humor is, mint ahogyan azt a kötet magyar vonatkozású története is bizonyítja, melyben egy magyar származású besúgó ügyéről van szó, akit az Egyesült Államokba szándékozik költöztetni a Szolgálat, jutalmul hosszú és kitartó – egyébként teljesen fölösleges – munkájáért. Itt is kiderül, a hírszerzés világa nem különbözik olyan sok mindenben a civil szférától, elvégre emberek tartják fenn a rendszert. A döntéseket olykor itt is befolyásolják az érzelmek, a logikus, de ellentmondó érveket pedig figyelembe sem veszik. Sőt, az egyetlen logikusan gondolkodó személlyel már-már komédiába illő módon úgy viselkednek, mintha eszét vesztette volna. Az efféle humor mélyén azonban mindig érezni, hogy nyugtalanítóan pontosan festi le a valóságot.
Az egyik számomra legmaradandóbb írás a világ banalitására hozott kiváló példa. Államok közötti, óriási léptékű, éveken keresztül gondosan tervezett és fenntartott hírszerzői hálózatok buknak le és érnek az érintett ügynökök szomorú véget a hálózat irányítását átvevő személy vizsgadrukkja miatt. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ennyire nagyszabású terv mennyire apró hiba miatt képes meghiúsulni és éppen az efféle rádöbbenések adják le Carré prózavilágának erejét. Az az illúziómentesség, mellyel bemutatja a hidegháború kémeinek munkáját és mindennapjait. Ezek az emberek valójában hivatalnokok, akiket csal a feleségük vagy éppen ők csalják a feleségüket. Éppúgy rutinná válik számukra a munka, mint a legtöbb dolgozó ember számára egy hétköznapi területen. Nevetséges hibákat követnek el és időnként ezek a hibák – mint amilyen a vizsgadrukkból fakadó, aprócska meggondolatlan tett – egész kémhálózatok lebukásához vezetnek.
Ezeken a hivatalnok figurákon keresztül bomlik ki az olvasó lelki szemei előtt a hidegháború időszakának kényes, finoman rétegzett politikai és ideológiai térképe. John le Carré rajtuk keresztül teszi érthetővé a hidegháború utáni világ politikai helyzetét is. Segít megérteni a ma körülöttünk történő dolgokat, így aztán egy olyan történelemfelfogás is alakot ölt az olvasóban a kötet forgatása során, melynek sajátossága, hogy hírszerzések között dúló harcok eredményeiként ábrázolódnak az események.
A titkos zarándok kiváló kapudrog volna a le Carré könyvekkel csak ismerkedők számára, ha nem rántaná le a leplet a Karla-trilógia nyitó regényének megoldásáról. Így azonban elsősorban azoknak ajánlom, akik már ismerik a három klasszikus Smiley regényt. A le Carré világával most ismerkedők számára viszont jobb ötlet A kém, aki bejött a hidegről című regénnyel kezdeni, majd a Karla-trilógiával folytatni az olvasást. Ezek után biztosan kézbe fogják venni A titkos zarándokot is.