Benedek Szabolcs új munkája sci-fi-, krimi- és horrorelemeket sem nélkülöző alternatív történelmi regény, amelyben az első világháború előestéjén különös dolgok történnek a hajdanában a Szent Korona legszebb gyémántjaként emlegetett városban. Politika, intrika, terror, szerelem, erotika és cápák a száz évvel ezelőtti Fiumében.
Szövegrészlet:
Erzsébet magától tanult meg úszni. Technikája láttán föltehetően nem csak az olimpiáról zárták volna ki, hanem minden, szakmája iránt elhivatott edző ordítva fogta volna a fejét. Esetleg elszaladtak volna messzire, hogy még véletlenül se kelljen evvel a borzadállyal szembesülniük. A tengerészeti akadémia tanárai pedig ezt mutogatták volna a kadétoknak elrettentő példa gyanánt.
Ám mindez Erzsébetet a legkevésbé zavarta. Tisztában volt vele, hogy stílusát sehol nem oktatják. Mint ahogy azt is tudta, hogy amennyiben létezik az úszásnak szépségversenye, ő el se indulhatna azon. Ilyesmi nem is állt szándékában. Azok közé tartozott, akik az úszást nem sportnak tekintették, hanem eszköznek az életben maradáshoz. Márpedig aki tengerparton él, annak föl kell készülnie arra, hogy előbb-utóbb akarata ellenére vízbe kerül. És akkor már inkább a mások röhögésétől kísért partra evickélés, mint a fulladásos halál a könyörtelen hullámok között.
Fiumében viszonylag kevés a kutya. Soha nem volt divatban. Házőrzéshez nem ilyet használnak, vadászni pedig errefelé nemigen szokás. A derék ebek itt amúgy se tudják kiszaladgálni magukat. A szűk és rövid utcákon, a folyton emberekkel, áruval és járművekkel teli, nedvességtől csúszós rakparton, a villák zárt, pálmákkal és más délszaki növényekkel agyonzsúfolt kertjeiben, a meredeken emelkedő Karszt alatt nincs elegendő mozgástér. Fiume a tengermellék más településeivel egyetemben a macskák hazája. Azok kiválóan érzik magukat az émelyítő illatú lugasokban, a sötét kapualjakban, a vaskerítés hegyes tetején, a keskeny ablakpárkányokon, a meredek háztetőkön, a ragacsos macskaköveken. Utálják a vizet, ellenben imádják a halat és a háziasszonyok által eldobált ételmaradványokat. Fölmásznak az ereszre, és ábrándozva bámulják a csúfondárosan kacagó sirályokat. Nem mintha esélyük lenne egyet is elkapni tőlük, ám álmodozni attól még jólesik. A macskák ugyanakkor képtelenek úszni. Dühödt undorral fölborzolják a szőrüket, szétfeszítik a lábukat és sértődötten belefulladnak a vízbe, mintsem megtanuljanak.
Mindazonáltal Erzsébet már látott úszó – vagy legalábbis az edzőtudorok szerint a mellső mancsaival a vízben csapkodó – kutyát. És látott békát is. Ezek kombinálásával alkotta meg technikáját: lábaival tolta, karjaival kaparta a vizet.
Vérében volt a túlélés akarata. Azt a késztetést örökölte őseitől, hogy bármelyik pontján éljen a világnak, tudnia kell minden helyzethez alkalmazkodni – és tudnia kell azt is, hogy miből miként lehet megszabadulni. Ha az embert a Tátrában gombászás és bogyószedés, meg tűzifa gyűjtése közben medve vagy farkasfalka lepi meg, nem emelheti magasba a kezét avval, hogy ő erre nem számított. Így aztán Erzsébet süldőlány korától lejárt a partra, eldugott öblöket és lagúnákat keresett, ahol legföljebb csak egy-két halász tudta kiröhögni. Csinálta, amit az életösztön vezényelt, és igyekezett a kapálózásból megjegyezhető és a későbbiekben is alkalmazható koreográfiát megteremteni.
Az is igaz, hogy már régen úszott. Nem ártott volna időnként gyakorolni. Ám az ember hajlamos a lustaságra és az elkényelmesedésre. Persze a számtalan napi teendő mellett mikor van rá idő? A test is elpuhult és elkényelmesedett. De a tengeri tehenek se fulladnak vízbe. Ha azok képesek rá, neki is sikerülni fog.
A városi toronyhoz közeledvén már tudta, hogy elszámította magát. Az árkádfolyosó valahol mélyen a víz alatt volt. Másik irányt kellett volna választani, kerülővel a Dóm felé. Most viszont nem volna szerencsés visszaevickélni és elindulni megint, kockáztatva, hogy idő előtt elfogyjon az erő.
Egyetlen lehetőség maradt.
Erzsébet még egyszer visszanézett a Piazza dei Fruttira, meg a házukra, ahol annyi nyomorúság dacára voltaképpen jól érezte magát. Nem mintha búcsúzni akart volna tőle. Semmi efféle szándéka nem volt. Hiszen ez az a hely, ahol hamarosan újrakezdhet Noskó úrral mindent. Nem is kezdés lesz, hanem folytatás. Visszamennek arra a pontra, ahonnét szerencsétlen módon lekanyarodtak évtizedekkel ezelőtt. Végre csak ők ketten lesznek, senki más. Éppen úgy, ahogyan régen volt. Nem lesz több zavaró tényező. Föl fogja túrni az összes zárt fiókot, a szekreter valamennyi rekeszét, széttépi az adósságokat felsoroló papírokat, és amennyi kártyalapot talál, mindet tűzre veti. Elszánt lesz és hajthatatlan. Ha kell, veszekedni és kiabálni fog. Ámbátor lehet, hogy nem lesz arra szükség. Noskó Gáspár alapvetően kedves, jó szándékú, békés és még bölcs is. Tisztában van avval, hogy mi az, ami a pokolra viszi.
Ketten együtt szembe tudnak szállni az ördög incselkedésével, és be fogják bizonyítani, hogy igenis meg lehet szabadulni egyszer és mindörökre a Noskó-átoktól.
Erzsébet fölpillantott az égre, mintha onnét várt volna segítséget. Ám csupán a sötét és komor fellegek bámultak vissza reá. Meg a sirályok, akik most kiabálás és jajveszékelés közben kíváncsian, időnként csúfondáros röhögések közepette nézték a fenekestül fölfordult új világot.
Vett egy nagy levegőt és lemerült a víz alá.
Úszástechnikájának az volt a lényege, hogy a hullámok fölött tudja tartani a fejét. Ahhoz, hogy a víz alatt maradjon, még inkább meg kellett feszítenie minden erejét. Érezte, amint a háta, olykor meg a feje az árkádfolyosó felső részének ütődik. A víz folyton föl akarta dobni. Ki kívánta lökni magából. Szabadulni óhajtott tőle. Erzsébetnek nagyon kellett rugdosnia és kaparnia, hogy haladni tudjon, és ne ragadjon az árkád alá, különben elfogy a tüdejéből a levegő.
Amikor a folyosó végéhez ért, már majdnem fuldoklott. Jószerivel utolsó erejét megfeszítve a boltív szélébe kapaszkodott, és átrántotta magát. Hagyta, hogy a teste emelkedjen fölfelé. Amint a feje kibukkant a habokból, eszeveszetten kalimpálni kezdett eddig takarékosságra és az erők kímélésére kényszerített szíve.
A víz zubogása eltűnt a füléből. Lassanként hallani kezdett megint. Amikor visszanézett, az jutott eszébe, talán egyszerűbb lett volna a mélyúszás helyett áttornázni magát a városi torony melletti épület tetején. Persze az ő terebélyes testével az se lett volna egyszerű mutatvány.
Észrevette, hogy nincs egyedül.
A rémület sokkja addigra eltűnt. Fiume belvárosát hatalmába kerítette a tenger, és azok, akik túlélték az emeletes hullám rohamát, most kétségbeesetten kiabálva kértek segítséget.
Eddig a sirályok sikoltoztak, most ők.
A Piazza Mülleren is emberek evickéltek a remélt száraz pontok felé. Olyanok voltak, mint megannyi hajótörött.
Vajon Noskó úr köztük lehet? Sikerült eljutnia a bíróságig, mielőtt lecsapott az ár?
Valaki megérintette hátulról Erzsébet vállát.
Az első pillanatban arra gondolt, talán Noskó úr. Meglehet, ő is itt küzd a jéghideg hullámokkal éppen a Piazza Mülleren, ahol hajdan, mielőtt fölépültek a vásárcsarnokok, Erzsébet annyi finomságot vásárolt a szomszéd falvakból jött halászoktól és parasztoktól. Mindig jó vásárt csinált: hosszas és az elveket föl nem adó, elszánt alkudozással szerzett olcsón kecsketejet, sajtot, túrót, olajbogyót, fügét, datolyát, meg azt a nagy, bordó, lédús gyümölcsöt, amit a horvátok kakinak neveznek, és ezen az idelátogató magyarok rendre annyit nevetnek... Nem egyszer két tömött kosárral ment haza, útközben többször meg kellett állnia, mert úgy érezte, menten leszakadnak a karjai. Mégse panaszkodott soha, még saját magának sem. Sőt boldog örömmel sietett, hogy mielőbb elkészíthesse az ebédet, amibe szívét-lelkét beleadja majd.
Meglehet, gondolta repeső örömmel az első érintés nyomán, a méltóságos úr észrevette, ahogy evickél a habokban, kicsit még nevetett is rajta, hogy itt van ez a tengeri tehén, a kutyákéhoz hasonló kaparásával, aztán erőteljes karcsapásokkal odaúszott mellé, és most együtt fognak száraz helyet keresni…
Nem ő volt. Nem Noskó Gáspár városi tanácsos. Hanem csak egy hulla. Mégpedig egy egyenruhás rendőré, akit talán nem is olyan régen a nagy magyar Alföldről vezényeltek ide, föltehetően a hajnali óráktól fogva a sérült hullámtörőn vagy a rakparton posztolt, és most vérző arccal, csodálkozó tekintettel, összetört fejjel úszott a jeges áradásban. Magatehetetlenül, akár egy darab fa. Csak a hullámok rángatták ide-oda a végtagjait. És most arra készült, hogy holtában átölelje Erzsébetet.
Aki fölsikoltott, és miközben lábaival és egyik karjával csapkodva igyekezett fönntartani a magát, a másikkal próbálta ellökni magától a halott rendőrt.
Körülöttük merő vér volt a víz. Nem lehetett eldönteni, a rendőrtől-e, vagy Erzsébettől, akinek az üvegszilánkok okozta sebeiből rendületlenül szivárgott a vér. Föltehetően együttesen festették vörösre a sós vizet, amely egyre jobban csípte Erzsébet tenyerén a vágások helyét.
Nem szabad megállni, menni kell tovább.
A túlélők egyre sikoltoztak. A szökőár már lecsillapodott, utána az áradás maradt, a hullámok alól sorra bukkantak elő a vérző, összetört holttestek. Rajtuk kívül nem csak törmelékeket, hanem bútorokat, berendezési tárgyakat és rakományládákat sodort a víz a part felé – amely most valahol a kormányzói palota alatt kezdődött.
Ha Erzsébet eljárt volna oda és nem csupán kívülről csodálta volna meg a benti fényeket, fölismerte volna, hogy az a csillár például néhány karcsapásnyira tőle az Európa kávéházból származott.
Valami megint hozzáért. Ezúttal a víz alól, a lábainál. Erzsébet egyetlen szempillantás alatt bosszús lett. Már nem volt messze a cél. Már látszott a Szent Vid-katedrális, mögötte a bíróság épülete. Épp most akarja megint átkarolni egy vízi hulla, kockáztatván, hogy mindketten lehulljanak a mélybe?
Nem, erről szó se lehet. Neki még feladata van. Meg kell mentenie Noskó Gáspárt. Különben is, nevessék ki számtalanszor, az ő technikájával nem lehet vízbe fulladni.
Amint hátrafordította a fejét, azonnal megismerte a sötéten örvénylő, ürességében is beszédes, sokat mondó tekintetet.
Hiszen találkoztak már évtizedekkel ezelőtt, abban a csöndes, eldugott öbölben Voloskónál. Akkor a sors futni hagyta Erzsébetet. Úgy döntött, ad még a dolgoknak esélyt. Ám azok javulás helyett csak rosszabbra fordultak.
Hát még sincs remény? Egyedül a halál jelenthet megváltást? A gyötrelmektől a végzet útján lehet megszabadulni? Most kell kifizetni a bűnök zsoldját? Ez az ára annak, hogy mindketten, Noskó úr és ő, ha két külön világban is, de újra bírják kezdeni?
Erzsébet már nem csapdosott. Tudta, hogy úgyse fog elsüllyedni. Az túl egyszerű és sima út lenne.
A cápa orrával hozzáért Erzsébet testéhez. Majdhogynem gyöngéden, mintha csak simogatni akarná. Aztán kitátotta a száját.
