Bartók Imre A patkány éve című regénye hamarosan megjelenik a Libri Kaidó gondozásában. A szerző második kötete (az első a Fém volt) is okos, rejtélyes szövegnek ígérkezik, melyben nem csak a filozófiát és a spekulatív irodalmat kedvelők, de a horror szerelmesei is örömüket lelhetik. Ezt bizonyítja az alábbi szövegrészlet is, mely a Próza Nostrán olvasható először. Hölgyek, Urak, kedves Olvasók; Bartók Imre A patkány éve, részlet:
Desdemona az egyik kapualjból nézte, ahogy Karl távozik a kocsmából. Kirázta a hideg, miközben tekintetével kísérte ezt a bozontos alakot. Ha Martin képes volt arra, akkor a barátai sem lehetnek sokkal jobbak. Önkéntelenül megérintette a sebeket a karján, a barnás-lilás égésnyomokat és a vágások helyén lévő apró varratokat. Vajon mire képesek ezek az emberek? Bizonyára mind komplett őrültek. De hiszen Karl az imént segítette ki pénzzel. Lehet, hogy nem is tud a barátja perverzióiról?
Figyelte, amint elindul lefelé az utcán, ő maga pedig röviddel később az ellenkező irányba indult. A legjobb, ha gyorsan hazasiet, megpróbálja kipihenni magát, aztán holnap reggel mielőbb meglátogatja Mickeyt. Csokoládét visz neki, és azt a régi fajátékot is, amit a múltkor kért tőle. Drága jó Isten, ha hallasz, kérlek, segíts rajta! Hiszen senkinek sem ártott. Senkinek! Soha!
Azokból a fakockákból kiszakadt falú katedrálisokat is lehet építeni. Vagy kolosszeumokat, ahol gladiátorviadalokat tartanak, és amelyek homokját vér szennyezi. Majd kérnek hozzá egy kis ketchupot a főnővértől.
Felnézett az égre, hátha meglát valamit. A Hold jeges arccal nézett vissza rá, és azt suttogta: „Des, Mickeynek vége van.” Aztán elrejtőzött néhány matracfelhő mögé, és elhallgatott. A lány kimerült volt az egész napos gyaloglástól és a hiábavaló könyörgéstől, a megaláztatásoktól. Rengeteg helyen járt, de mindenhonnan elhajtották. Sehol sem akartak segíteni. Különös, hogy éppen ez az alak adott pénzt, ráadásul ilyen sokat.
Valójában semmit sem tud róla. Ahogyan arról a Martinról sem. Még a vezetéknevét sem árulta el. Jól táncolt, az biztos, főként a korához képest. És ahhoz sem férhet kétség, hogy nem volt teljesen normális. Vészterhes, nyomasztó, sőt fájdalmas éjszaka volt, amit azóta nagyon megbánt. Ismét a sebhelyekhez nyúlt, és felszisszent a fájdalomtól, amikor – úgy látszik, idejekorán – letépett magáról egy apró vart. Olyan alakja volt, mint egy felhizlalt ruhamolynak.
Kik ezek az emberek? Mit keresnek itt? Az volt az érzése, hogy nem lakhatnak régóta a városban. Valahogy sápadtnak tűntek. Biztosan nem idevalósiak.
A Hold újra előbukkant a felhők mögül, és szürkés fénnyel takarta be a sikátort. Fagyott égitestek hidege borzolta a hajhagymáit, egy távoli csillag napszele pedig extraszenzoriális rezgéseket ébresztett a fülkagylójában. Az emberek hazamentek, és most magányos az este. Néhány kóbor kutya a közelben. Gyűrött újságpapírok. Nem éppen a legkellemesebb városrész.
Talán nem jó ötlet, hogy éppen itt akart keresztülmenni, de ez a legrövidebb út.
Neszezést hallott a háta mögül.
Türtőztette magát, hogy ne sikoltson fel. Igyekezett nyugodt maradni, elmagyarázni magának, hogy csak fáradt képzelete űz vele tréfát. Jól van, Des, minden rendben, Des. Most pedig nézz hátra szépen, és győződj meg róla, hogy valóban nincs ott semmi. Nézz hátra, és pillantsd meg a Kis Púpost (az apja ijesztgette ezzel régen), legfeljebb, de egy gondolat, és el is szalad, majd meglátod!
(A Kis Púpos létezik Des, nagyon is létezik, de ne aggódj, mert rákiáltasz, hogy „hohó, hiszen te nem is létezel!”, és erre visszahúzza majd a púpját, és egészen összemegy, szégyenkezni kezd, és elszalad.)
Lassan megfordult, és végignézett az üres sikátoron. Csak a bűz, a homály és a szemét mindenütt. A csatornából, mint valami undorító ásványokat rejtő kútból, felbugyogott a szennyvíz. A vízzel együtt néhány dagadtra nőtt patkánytetemet is felköhögött a föld. Desdemona megfordult, és folytatta az útját. Alig tíz méter, és eléri a következő utcát, ahol már látszik a legközelebbi metróállomás. Egy pillanat, és kijut innen.
– Hé, kislány!
A hang nem volt fenyegető. Lágy volt és gyöngéd. „Talán egy operaénekes?” – gondolta önkéntelenül a lány, hogy megóvja magát a közelgő pániktól. Szerette az operát. Mickeynek mindig a Trisztánt játszotta a kórházban, a többiek is hálásak voltak érte.
Félelem. Sötétség. A remegés, egy apró kézmozdulat, a fej rezdülése. A vég elodázásának hiábavaló gesztusai.
(Igen, Des, csak rákiáltasz, és huss, elszalad!)
Már érezte, amint a tagjai kezdenek elgyengülni, ahogy lábából kiszáll az erő. Igyekezett mélyebbre süllyeszteni a zsebében a frissen megszerzett pénzt, nehogy elvegyék tőle.
Mickey! Erősnek kell lennem, Mickeynek szüksége van rám!
Ólmos súllyal nehezedett rá a fáradtság. Az ágyéka megtelt vérrel. Merült. Eszébe sem jutott, hogy futni kezdjen, pedig valami azt súgta neki távolról, alig hallhatóan, hogy ez az utolsó esélye. Mégsem mozdult.
– Ne félj tőlem. Az öcsikéden szeretnék segíteni.
Desdemona megfordult. A holdfényes sikátorban ott állt az idegen. Nem így képzelte a Kis Púpost. Ez az alak hatalmasnak tűnt, és olyan közel volt hozzá, hogy szinte fölé tornyosult. Vajon hogy kerülhetett hangtalanul ennyire közel hozzá? Mivel kapucnit viselt, és csak hátulról érte némi fény, az arcát nem lehetett kivenni. Görnyedt tartással figyelte a lányt, mint akinek gerincbántalmai vannak. Mint aki egy óriási tumort rejteget a csigolyái között.
– Mi mindannyian segíteni szeretnénk rajta. – Az idegen hangja váratlanul elveszítette lágyságát, és karcosabbá vált. A függönyök legördültek. – Azt hiszem, elegen vagyunk hozzá.
A jelenség lassan Desdemona felé nyújtotta a kezét.
– Talán, ha mind összedobjuk, amink van – mondta –, segíthetünk Mickeyn.
(Honnan tudja a nevét, istenem, vajon honnan tudja a nevét?)
Még közelebb hajolt, és a lány megérezte a leheletét. Illetve azt, ami lehelet helyett áradt a szájából: a csatorna irgalmatlan, orrfacsaró bűzét. Régi trafóházak szagát, ahonnan az emberek csalódott ábrázattal távoznak. Nyári délutánok szagát, amikor még nem tudod, hogy a kutyádat éppen most járja át a veszettség. A Mickey testét gyötrő idegen sejtek szagát, ahogy osztódnak és gúnyolódnak mindkettőjükön, egyre többen. Milliók, százmilliók. Hogy küzdhetne meg velük? Miféle eszközei volnának a szelekció gyűlöletes tettei ellen?
Az a bűz, ami kiáradt a másik szájából, pontosabban abból a formátlan, kontúrok nélküli üregből, amely a szája helyén éktelenkedett, a halál szaga volt. Nehéz, rothadt-édeskés és legalább tízezer éves. A szelekciónak a bolygó létével egyidős szaga.
Ebben a pillanatban azt is megértette, miért beszélt az alak többes számban. A sikátorban mindenütt idomtalan alakok kezdtek hemzsegni, és csúszkáló, kapirgáló hangok kíséretében mind ugyanazt ismételgették, amit az a félelmetes alak, aki ekkor még egy lépéssel, egy utolsó lépéssel közelebb húzódott Desdemonához. Az arca, illetve az, amit az arca helyett viselt, már majdnem hozzáért. Gőzölgő, formátlan rost- és izomköteg volt, a szájából kicsorgott a hangyasav. A két gombszem apró, éjfekete, radioaktív izzás.
– Segíthetünk Mickeyn…
Zúgott, bugyborékolt.
– Segíthetünk Mickeyn…
(Mit kell tennem, hogy segítsetek, mit tegyek, honnan tudja a nevét, honnan tudják ezek a nevét?!)
Talán mégis szólnia kellett volna annak a fickónak, amikor kilépett a kocsma ajtaján. Milyen jó lett volna mélyebbre süllyednie, porig aláznia magát, elveszíteni maradék méltóságát is, hagyni az öccsét meghalni, hagyni az egész világot elpusztulni, csakhogy ő még egy percig érintetlenül lebeghessen az intersztelláris semmiben.
Már késő volt. Idő helyett csak a testét gúzsba kötő félelem, légzés helyett a görcsös, oxigénben szegény lihegés. Úgy fújtatott, mint egy elromlott generátor.
Az alak ekkor hátravetette a kapucniját. Desdemona megfordult, és minden erejét összeszedve rohanni kezdett. A sikátor vége azonban eltűnt. Tömör fal állta útját.
Tekergőző, csúszkáló lényekből épült fal, amelyből ezernyi pikkelyes, síkos kéz nyúlt felé.
És a csatornából csak bugyogott, bugyogott föl a szennyvíz.
(A szerző fotóját Szőcs Petra készítette.)
