Martin és Karl egymásra néztek, de már késő volt. A szer az ő szervezetüket is megtámadta.
Ludwig befeküdt a grizzlyk közé, és rázendített egy régi gyerekdalra. Pufi megcirógatta az arcát, míg Pofi a talpát masszírozta. Óriási mancsával is könnyedén kitapintotta az érzékeny lábfejmeridiánokat. Ludwig gyökércsakrája pulzálni kezdett, ánuszgyűrűje pedig olyan finom mozgásokkal és oly sebesen lüktetett, mint egy izgatott kanárimadár szíve. Szeme kifordult, és a fehérje most meredten szegeződött a ketrec plafonjára aggatott játékszerekre. Plüssgrizzlyk csüngtek alá odafentről, és mindegyik kis plüssgrizzly eleven üzenet volt.
Sosem jársz egyedül a fjordok mentén, Ludwig.
És majd megkérem az Atyát, ki új társat ad melléd, hogy legyen melletted csatlós és barát.
Rézsútosan szállnak a baglyok az éj spiráljain.
A lét négyszögesítése, Lud! Ne feledkezz meg a lét négyszögesítéséről!
A mackók kavargó örvénnyé váltak, éppen olyanná, amilyen korábban a galambok által gerjesztett szélvész volt, csakhogy ebből a miniszupercellából vér és tollak helyett ezúttal vattacsomók és gombszemek hulltak alá. Ludwig szemére csak úgy záporoztak a mackómaradványok, miközben Pufi és Pofi lapátnyelvei az arcát, a lábát, a kezét és a felsőtestét nyalogatták. Aztán azok a nagy medvék lehámozták a ruháit.
– Minden rendben – mondta Pofi. Láthatóan még csak most tanulta az emberi beszédet, de ahhoz képest, legalábbis Ludwig úgy érezte, egészen jól ment neki. – Itt biztonságban vagy. – Nem kellett kétszer mondania. – Engedd el magad. Tudjuk, mire vágysz – tette hozzá Pufi, és egyetlen mozdulattal…
Nincs mit elbeszélni, Lud. Az utolsó, legcsendesebb szó is megtalálja majd az útját. Megtalálja keskeny, imbolygó útját, amely a Paradicsomba vezet.
Száz lépéssel odébb a mostanra szintén elbódult Karl beköltözött a nagymajmokhoz. A cerkófokkal Heinéről beszélgettek. Egy lajhárcsaláddal megosztotta gyerekkorának mindeddig elhallgatott részleteit, az egyik túlérzékeny orangután párocska pedig hagyta, hogy az ölükben hajtsa álomra a fejét.
– De jó, hogy visszajöttél, Karl! – mondta a hím orangután, Oullyboully.
– Mindig örülünk, ha látunk – fűzte hozzá a nőstény, Loretta. – Álmod álmot hoz a szemünkre.
– Mi van? – suttogta Karl, de Loretta figyelmeztetően az ajkára tette szőrös, tömpe ujjait.
– Most nem szabad beszélni – mondta. – Csak fülelj. Hallod, hogy újra szállnak a galambok?
Karl hallotta. És nem csak hallotta, de látta is maga előtt, ahogy az avarba hullt jószágok lassan lábra állnak, kikaparnak maguknak némi magot a levelek közül, erőre kapnak, és a csőrükkel megtisztogatják egymást. A vér úgy pereg le róluk, mint vakolat a házfalakról. És mikor már újra tiszták, felszállnak, és énekelni kezdenek a majmoknak és Karlnak.
Karl megfogta Oullyboully és Loretta kezét.
Kik vagytok valójában?
Olyanok vagyunk, akárcsak te.
Telepatikus majmok?
Igen.
Mi történik velünk?
Elragad és kivet magából a feledés.
A madarak leszálltak melléjük, és ahogy szüntelenül csiviteltek és burrogtak, újabb és újabb adag, kicsiny műanyagzacskókba csomagolt metamfetamint öklendeztek fel. Loretta buzgón felnyitotta a csomagokat. Rengeteg volt belőlük, úgyhogy nem volt ok a fukarságra – a cerkófoknak is emberes mennyiség jutott.
Mik vagytok ti egyáltalán?
Mi vagyunk az esőerdő, Karl.
Mi van az esőerdőben?
Az erdő mélyén szavannák rejlenek, és a szavannák mélyén újabb erdők, amelyek mélyén újabbak és újabbak.
Hol lakik a majomisten, Loretta?
A mélységek fölött trónol, és várja, hogy eljöjjön az ő ideje.
A pszichoaktív ködpára lassan az egész állatkertet beterítette. Az akváriumok mellett, amelyek felé Martin igyekezett, döglött bogarak fordultak ki a földből. Plútó mozdulatlanul feküdt, és az eget nézte. Sötéten gomolygó rétegfelhők gyülekeztek a város fölött. A kutya tudta, hogy a vihar el fogja mosni a toxinokat, hogy újakat hozzon a helyükre. Egyre gyorsabban adaptálódó, egyre rapszodikusabban terjedő vírustörzseket. A sejtfalakba íródó technológiai paranoia motívumait, a szervesről leváló, és önálló életre kelő szervetlent. Szárnyasok jelennek majd meg, akiknek a szemfenekén mágneses reszelék képződik. Cápák, akik az uszonyaikkal apró elektromos kisüléseket indukálnak. Obszcén poszáták, csótányok és imádkozó sáskák, amelyek kitinjét frissen maratott titániumrostok teszik áttörhetetlenné. Guargumit maguk után húzó éti csigák. Kétezerszeres agyi aktivitással pörgő sziamangok. Gorillák, akik egyetlen halogénizzó, néhány csavar és műanyag lapocska segítségével hallókészüléket készítenek halláskárosult társaiknak. Egyéb orrtükörnélküliek, akik valahol a föld alatt szabadidejükben felfedeznek egy elhagyatott hidegháborús fegyverraktárt.
A taxonómia összekuszálódik. A nemzetségek helyén újabb nemzetségek bukkannak fel, az osztályok eddig ismeretlen alosztályokra tagolódnak. És a város fölötti, összefüggő felhőtakaróban két lyuk képződik. A mélykék lepedőbe vájt két éjfekete üreg.
Ahogy Plútó felnéz, arra gondol, hogy egy újabb, hatalmasabb gazdi pillant le rá. Egy idegen, gonosz gazdi. Olyan az arc, mint Montgomeryé, lapos és kifejezéstelen, a szem körül a téboly májfoltjaival. A pupillák kiürült érckristályok. A szája összecsavart szúnyogháló. A kutya behúzza a farkát, és ha lehet, még jobban lapít. Fedezékbe kellene húzódnia, de valami itt tartja.
Martin időközben eljutott az akváriumhoz. Felment egy kis emelvényre, ahonnan megközelíthette a medencét. Egy kardszárnyú delfin jött fel a felszínre, és uszonyaival megtámaszkodott Martin vállán.
– Van fogalmad róla, mit láttam odalent a mélyben, kisember? – kérdezte.
– Hadd találgassak! – Martin hadarva beszélt, miközben igyekezett rendet tenni a gondolatai között. – Talán a jelenvalóság piramisait? Az Utolsó Isten el-nem-jövetelét? Félrefordított feliratokat a pürrhonikus korszakból? Bizonytalan jelentésű sztéléket, amelyek szerint elég egyetlen szót ismételgetnünk és a végtelenségig ragoznunk ahhoz, hogy eljussunk a túlpartra?
– Nem, szó sincs ilyesmiről – felelte a bölcs delfin. – A lét igaz arcát láttam. A fájdalom hercegét láttam. A gyönyör királynőjét tapintottam. Mindketten ott laknak a tenger mélyén, egy György-korabeli fellegvár nyugati szárnyában.
– Mi a rákról beszélsz?
– Rák? – A delfin szeme fölött megráncosodott a bőr, mintha csak nem létező szemöldökét vonta volna fel. – Szeretem a rákokat. De a ti vizeitekben mostanában nincsenek rákok. Se ebben a szegényes, posványos medencében, sem pedig – ahogyan az feleim rádióüzenetein keresztül tudomásomra jutott – hosszan elnyúló partjaitok mentén. Tele vagytok radioaktív algával. Olajszennyezett planktongarmadák kavarognak a mélyben, kifent, milliméternyi szemfogaikkal. Káosz, ami odalent van. Borzalmas. A rádióadások folyamatosan zavarják a hullámokat, a bálnáknak és a delfineknek sejtelmük sincs arról, hova álljanak, ha gyülekező van, mikor mit kell énekelni, melyik holdtöltekor esedékes a párzási időszak.
Martin nyelt egyet. A delfin kitátotta a száját, ahogy beszélt, és meredeken ívelő, rózsaszín nyelőcsövében még látta felfelé iparkodni a balsorsra jutott tarisznyarákokat. Tehát blöffölt!
– Fogalmad sincs arról, hogy az én népem mit él át.
Az uszonyok pereméről beazonosítatlan összetételű sav csöpögött Martin vállára, és égetni kezdte a bőrét. Az öltönye műszálai szerencsére annyit felfogtak belőle, hogy ne hatoljanak el a csontig. Így is fájt.
– Kedves Orcinus orca, figyelj ide – mondta Martin. – Nem tehetek arról, ami veletek történt. Már legalább száz éve túlhalásszák a népedet, mesterségesen igyekeznek fokozni a szaporodást, hormontasakokat szórnak a kéken fénylő mélységbe, genetikailag utókezelik a holtan kifogott, majd a vízbe visszavetett borjaitokat. – Ismét nyelt egyet. A nyelvével újra és újra a bölcsességfogának réseiben vájkált. Mintha egy kelepcébe került szörnyeteg küzdene a szabadulásért. – Ez már régi ügy. A mi terveinknek ehhez semmi köze nem volt.
– Tehát te nem tehetsz arról, ami velünk történt. – Az orca felugrott a medencéből, és elvégzett egy kecses hátraszaltót. A medence peremére kicsapódó vízcseppekből értelmes szöveg rajzolódott ki, amelyet senki sem olvasott el. Miután a delfin ismét felbukkant, uszonyait újfent Martin tagjaira helyezte. – Nem, hát persze, hogy nem. Te nem tehetsz semmiről.
– Én nem tehetek semmiről – felelte Martin. – Nem tehetek semmiről.
A rózsaszín pára megette a valóságot maga körül. Megette a tényeket, és lebontotta a jelen és a valóság között magasodó falakat. A majmok, bogarak, cápák, medvék mind, egyetlen kórus tagjaiként bőgtek fel, és ehhez a kórushoz a maguk cincogó, hol elcsukló, hol öblösen zengő hangjával lassan a gondolkodók is csatlakoztak.
A fellegek megnyitották gyomrukat, és kiengedték magukból nyolcvanmilliméternyi kéngőzös csapadékukat. A villámok egy varázslatos geometria sejtéseinek engedelmeskedve osztották az ég fátylát gyöknégyzetre. Lángoltak a város acéltapétái.
Plútó csaholni kezdett a körülötte süvöltő förgetegben, de hangját elnyomta a robajló vihar. A rózsaszín köd elszívta előlük az időt. Órák teltek el, és föléjük borult az éjszaka. Az ólálkodó veszély. Nyögdécselt a föld, egyre szikkadtabb lett a fű. A kukoricák éléről gyanús nedvek csorogtak alá. New York nem az egyetlen állam. Nem a végső állam. Csak kezdete valaminek. Emblémája. Pecsétje.
– Az emberek, akiket kerestünk – motyogta magában Ludwig.
– Akikre vágytunk – mondta Karl.
– És akikre nem leltünk rá soha – fejezte be szerény kánonjukat Martin. Egy száz méter átmérőjű kör kerületének különböző pontjain helyezkedtek el, de hallották egymást.
Emlékeztek a rezervátumra, fiúk?
Igen, emlékszünk.
A potawatomik törzsfőnöke fogadott bennünket.
Azt mondta, hogy a mi gondolataink az ő gondolatai is.
És mi azt feleltük, milyen igaza van!
A kutya egyre csak csühögött, majd odafutott Ludwighoz, aki még mindig nem szabadult egészen Pufi és Pofi öleléséből. Aztán elnyargalt Martinhoz és Karlhoz is, de mindketten katatón állapotban voltak.
A potawatomik ismerték a végső titkokat.
Ismerték a föld és a víz lélegzetét.
Mi ismerjük a föld és a víz lélegzetét, barátaim?
Igen, ismerjük.
Már mi is ismerjük.
Nincs már ereje szólni a szívnek.
Alig mozdul a gyönge kéz.
Itt vagytok, barátaim?
Itt vagyunk.
És ekkor, ki tudja, mennyi idő elteltével, amikor az állatok már kiszöktek a Central Park őrjítő novemberéből, mikor elállt az eső, szétfoszlottak a felhők, és elvonult a vihar, Martin, Karl és Ludwig, a hozzájuk végsőkig hűséges border collie csaholása közepette, ismét kinyitotta a szemét.
