Sosem gondoltam volna, hogy a tavalyi év egyik legmegosztóbb olvasmányának egy, a XVII. században játszódó “soft-fantasy-t” találok majd. Vonda N. McIntyre regénye csodás, gyönyörűen megírt könyv remek konfliktussal, egyúttal azonban idejétmúltnak tűnő és nehéz kötet is, mert olyan befogadói attitűdöt kíván meg az olvasótól, hogy az ne csak megérteni próbálja a korabeli férfiak és nők gondolkodásmódját, hanem átérezni is – ez pedig nagyon nehéz volt az én XXI. századi emancipált lelkemnek. De A Nap és Hold dala megéri a belé fektetett energiát.
A történet két fiatal, Yves és Marie-Joséphe de la Croix történetét követi nyomon: a báty jezsuita szerzetes, aki a Napkirály nagyobb dicsőségére élve Versailles-be hozza a mesék legendás sellőjének egy példányát. A lénnyel pedig nincs más célja XIV. Lajosnak, mint hogy elfogyassza, hogy így nyerje, a legendák szerint, halhatatlanságot. A húg azonban rájön, a Seherezádénak elnevezett lény értelmes, múltja és története van, ezértmegpróbálja eltéríteni az uralkodót céljától. Ám abban a korban, mikor egy király még valóban ég és föld ura, mi lehetősége van egy fiatal lánynak a megszólalásra?
A fenti kis ismertetőből talán nem egyértelmű, de maga a fantasztikum csak nagyon vékonyan jelenik meg a regényben – ezért is hivatkoztam rá úgy mint soft-fantasy –, kizárólag egy fajon, a korabeli mitikus tengeri szörnyön, a sellőkön keresztül. Ennek a csoportnak gyakorlatilag egy élő példányát és az ő sorsát figyelhetjük meg a lapokon, kis kitekintéssel a lények és az emberek múltbeli kapcsolatára, történelmére. Azonban a történet fókuszában nem ez áll, Seherezádé alakján keresztül McIntyre egy lényeges, a korszakban keresztény moralitással átitatott témakört vizsgál: a lélek mibenlétét. Ezek a teremtmények értelemmel bírnak, ami a főszereplőn, Marie-Joséphe-n keresztül derül ki, aki képes megfejteni a nőnemű lény dalát. A szerző pedig ezzel kapcsolatban a korszak vallásos értelmezési szűrőjére helyezi a hangsúlyt, azaz hogy értelem egyenlőnek tekintettett a lélekkel. És ebből ered a regény fő konfliktusa: megölhet-e egy Isten által alkotott teremtményt (ha a lelket egynek tekintjük a teremtett mivolttal) a magát a kor legnagyobb katolikus uralkodójának tartó és valló XIV. Lajos?
Mondhatnánk, hogy ez a kérdés azért nem túl korszerű, lévén, hogy manapság közel sem ennyire fontos a Teremtés-témája, vagy éppen az egyház véleménye. És ebben igazunk is van, nem véletlenül jeleztem én sem, hogy könnyen tekinthető régimódinak McIntyre regénye. Ugyanakkor az, ahogyan az emberiség a természet többi élőlényével „törődik”, mégis csak átfordítható erre a problémára. Hajlandóak vagyunk tudomást venni arról, hogy nem csak mi vagyunk az egyedüli értelmes lények a planétán, még ha az értelemnek eltérő módozataival is találkozunk? Vagy egyáltalán figyelembe vesszük-e, hogy cselekedeteink nagyon sok faj életére vannak kihatással, melyeknek hosszú távú következményei lesznek. A regényben persze kisebbek a léptékek, de a konfliktus igencsak értékelhető jelentős kortárs problémaként is.
Azonban A Nap és Hold dala nem ezzel az értelmezéssel vívta ki megbecsülésem, hanem a korszakról alkotott hiteles és valószerű képével. Külsőségeiben, gesztusaiban, kifejezéseiben tökéletesen megidézi XIV. Lajos udvarát és teljes udvartartását a legapróbb, hétköznapi cselekedetektől a hatalmas fogadásokig. A legtöbb szereplő valós figurán alapul, hátterüket és személyiségüket részletesen kifejti a regény, így egy idő után már nem fogunk eltévedni a címek és hosszú nevek tengerében. De a karaktereken túl a helyszínt és a tágabb politikai, társadalmi rendszert is bemutatja McIntyre, így érdekes adalékokat kapunk a világpolitikáról, a pápaság és császárság viszonyáról vagy éppen a gyarmatosítás következményeiről.
Azonban a könyv mélységében is megidézte a kort, azaz rekonstruálta, hogyan érezhettek, gondolkodhattak szereplőink. Az udvar fojtogató légköre, ahol a család és a cím határozza meg, ki vagy és mennyit érsz, nem pedig a személyiséged, tudásod vagy képességeid. Főszereplőinknek a vélt és valós elvárások tengerében kell a felszínen maradniuk, melyet remekül mutat be a regény. Így és itt válik Marie-Joséphe hiteles hősnővé, azzal együtt, hogy ő sem tud kibújni a nők évszázadokon át kialakított szerepköréből; nem lesz hirtelen amazon vagy feminista, nem rúgja fel a konvenciókat, hanem azok között alakítja ki saját helyét. Pont annyira változik meg, amennyi még hitelesnek tűnik a XVII. század kulisszái között: egy céljaiért kiállni képes hölggyé válik, aki kialakít egy kölcsönös megbecsülésen alapuló párkapcsolatot és barátnőjévé fogad egy másik fajból származó lényt. Kisebb mértékben, de a férfi szereplőkre is igazak a fentiek: míg Yves de la Croix jezsuitaként elkezdi megkérdőjelezni az egyház igazságát és a fennálló intézményeket, addig az eddig nem említett Lucien de Barenton, a harmadik főszereplőnk átértékeli a Napkirályhoz fűződő viszonyát és a hűség mibenlétét, többek között a szerelem hatására.
A regény illúzióteremtését a nyelv koronázza meg. McIntyre úgy alakítja a mondatokat, bekezdéseket egymás úton, hogy egy pillanatnyi kétségünk sem lehet afelől, hol és mikor járunk éppen. Terjengős és körülményes mondatok váltják egymást, amelyek szinte mindig valami hátsó tartalmat, gondolatot lepleznek. A sikamlós, kétértelmű humor az egyház tiltotta szabad szexualitás megélését teszik lehetővé, míg a fullánkos megjegyzések az udvaron belüli hierarchiát hivatottak kifejezni. Mondhatnánk azt is, hogy túlírt a regény, mert valóban sok-sok apróságot szükségesnek nem – azonban, hangozzék ez bármennyire oximoronnak – mégis elengedhetetlen találtam a Napkirály világának megértéséhez. Nehéz szöveg, odafigyelést igényel, de ezáltal válik teljessé a könyv által nyújtott élmény; minden elismerésem a fordításért felelős Béresi Csillának.
Ne feltétlenül fantasztikumként olvassuk hát A Nap és Hold dalát, mert akkor lehet, csalódunk. Tekintsük rá inkább egy aprólékos, alternatív korleírásként, amiből rengeteg információt kaphatunk a XVII. századi életről és körülményekről egy egyedi probléma bemutatása tükrében. A lélek és értelem kérdései mindig leköthetik a figyelmünk, különösen, ha ilyen díszes köntösben kapjuk kézhez. Ha időt szánunk rá, megtalálhatjuk a szépséget a Napkirály udvarában és értékelni tudjuk szereplői bátorságát is. Csak ez egyszer ne a saját gondolataink visszfényét várjuk régi köntösben, hanem találjuk meg a kor emberének bölcsességében a mi valóságunkat.
