2006-ban mutatták be Alfonso Cuarón szuggesztív és elementáris erejű filmjét, Az ember gyermekét (Children of Men), ami a 94 éves korában nemrég elhunyt angol írónő, Phyllis Dorothy James regényéből készült. A kötet pár hete jelent meg magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában.
Theodore Faron történész 2021. január elsején ünnepli ötvenedik születésnapját. Ugyanezen a napon hal meg a Föld legfiatalabb embere, pontosabban az a férfi, aki a hivatalos feljegyzések szerint utoljára született, huszonöt éve, két hónapja és tizenkét napja. Ugyanis ennyi ideje nem jött világra egy ember sem, és remény sincsen már arra, hogy valaha is fog. Az okokat senki sem tudja, csak annyit, hogy a kilencvenes évek közepén hirtelen a férfiak nemzőképtelenné váltak, és még a mesterséges megtermékenyítések is kudarcba fulladtak. Negyed évszázaddal később Nagy Britanniát Theo unokatestvére, Anglia Gondnoka irányítja, pontosabban igyekszik megóvni a szigetországot az anarchiától, amibe a világ jelentős része süllyedt. Anglia földje lassan elnéptelenedik, az emberek egy része beleőrült a gyermektelen világba és reménytelenségbe, mások apátiával válaszoltak, megint mások csendben elfogadták, hogy a természet úgy döntött, nincs már szükség az emberiségre, és igyekeznek nem gondolni arra, ami néhány évtized múlva az utolsóként megmaradt emberekre vár. Theo is ilyen, egészen addig, amíg egy Julian nevű nő közreműködésével bele nem keveredik egy kicsi, rendszerellenes csoport tevékenységébe, hamarosan pedig valami sokkal nagyobb, sorsfordító dolog részesévé válik, akár akarja, akár nem.
A világvége általában nagy robajjal jár. Káosz, fosztogatások, háborúk, kétségbeesetten ordítozó és síró emberek. Vagy minden hirtelen történik, egy meteor, egy atomvillanás vagy hasonló, amikor az emberek éppen csak fel tudják fogni, hogy elérkezett a vég. Az ember gyermekében a vég lassú. Ahogyan az ember élete is lassan ér véget, úgy az emberiség utolsó napjai is lassan cammognak. Van, aki sietteti az elmúlást, ennek James jövőképében szervezett formája is van, ez az ún. quietus, ahol az idősek önként, csoportosan vállalják a halált, hogy ne legyenek hozzátartozóik terhére és nekik se kelljen végigélniük a lassú és fájdalmas elmúlást. Az emberek a kezdeti sokk ellenére azonban lassan hozzászoktak a tudathoz, hogy nincs következő generáció, amit megtesznek, annak a jövőben nem hogy haszonélvezői, továbbvivői nem lesznek, de senki nem lesz, aki emlékezzen rá. Egy ilyen reménytelen világban az is csoda, ha rá lehet venni embereket arra, hogy másokért dolgozzanak. Erre persze főleg a Jövevényeket, a szigorú szűrésen átesett bevándorlókat használják fel, akiket, miután elvégezték munkájukat és megöregedtek, kitoloncolják az országból. Mindezek fölött pedig a diktatórikus államhatalom őrködik, az Állambiztonsági Rendőrség minden deviáns elemet száműz egy büntetőszigetre, hogy ne okozzon több problémát a társadalomban. Anglia nagyrészt csöndesen várja a pusztulást, a lassú elmúlást. Csupán vidéken élnek vad Ómegák, azok, akik az utolsó évben születtek, és rettegésben tartják az óvatlan utazókat. Persze vannak Ómegák, akik a civilizált létet választották, ők különös közönnyel és lenézéssel szemlélik a társadalom többi tagját. Tudják jól, hogy valószínűleg félelmetes magány fog rájuk várni életük végén.
Az apokaliptikus hangulat teljesen átjárja a könyvet. A regény nem attól lesz nyomasztó, hogy az emberek fenyegetésben élnek, hogy bármikor meghalhatnak, vagy éppen a diktatúrától való rettegés miatt. A teljes reménytelenség az, ami letaglózó erejű, ami Theo lassan hömpölygő elbeszéléséből – a regény egy része az ő naplója, és a hosszú, körülményes, lassú mondatai csak tovább erősítik a melankolikus hatást – átragad az olvasóra is. James a kézenfekvő vallási felhanggal töltötte meg a könyvét, kezdve a biblia apokalipszisének, Jézus második eljövetelének és az Utolsó Ítéletnek a nyílt felemlegetésétől az egészen rejtett vallási párhuzamokig. A könyv első fele egyértelműen azt a kérdést feszegeti, vajon miért érte az embert ez a büntetés, vajon Isten félresikerült kísérletei lennénk, akikkel nem tud már mit kezdeni, vagy egyszerűen csak magunkra hagyott bennünket? És van-e remény? Hihet-e az ember a megváltásban, amikor az új élet szemmel láthatóan többé csak az állatok közt jelenik meg? Több párbeszédet és elmélkedést is olvashatunk a könyvben, ami az adott helyzetet igyekszik elemezni, van, amikor szkeptikusan, van, amikor kifejezetten cinikusan, máskor fájdalmasan bűnbánóan. Az üres templomba betörő szarvas és az őt kikergetni próbáló pap talán a legerősebb kép, ami az ember magárahagyatottságát, pusztulását mutatja az egész könyvben.
Viszont a második részben felcsillan a remény szikrája, a könyv pedig hangnemet vált. Azok számára, akik nem ismerik a filmváltozatot sem, nem kívánom elrontani az élvezetet azzal, hogy leírom, milyen esemény változtatja meg a főhős és az egész regény történetét, de aki figyel, olvasás közben kitalálhatja. Ez az esemény a legtöbb ember számára hihetetlen csoda lenne, és Theo is nagyon nehezen tudja elfogadni a valóságot, amit saját maga tapasztal meg. Kétségei végig megmaradnak, ám szépen lassan valami egészen új veszi át a helyét, hogy végül csupán halványan pislákoljon nem is annyira a kétség, inkább a félelem, nehogy ez a csoda hirtelen elillanjon. A könyv innentől messianisztikus elemeket épít be, és könnyedén találhatunk bibliai párhuzamokat is. Az, ahogyan a szereplők a csodával megbirkóznak, mindegyiküket emberivé teszi. Van, aki saját hatalmát akarja vele alátámasztani. Van, aki Istent látja benne visszatükröződni. És van, aki egyszerűen végig megmarad embernek, akinek nem a csoda ténye a legfontosabb, hanem az, ahogyan megjelenik, és ahogyan ő maga képes segíteni ennek a csodának a kiteljesedésében. A regény végkifejletében, amikor a csoda valósággá válik, a szerző nagyon ügyes kézzel nem engedi, hogy pátoszba forduljon a helyzet. Ugyanis a világ lehet, hogy megváltozik, de az ember nem. Ahogyan Teo megfogalmazza, lehet, hogy minden újrakezdődik, de ez azt is jelenti, hogy az ember magával viszi eddigi hibáit is. A fő kérdés tehát az, hogy ez alatt a negyed évszázad alatt tanult-e valamit, képes-e felülemelkedni rossz tulajdonságain és bűnein. Vagy akár mondhatjuk így is: képes-e élni egy újabb megváltás nyújtotta lehetőséggel?
Ugyan a 2006-os filmváltozathoz képest az 1992-es regény sokkal lassabb, megfontoltabb, és kevésbé reflektál úgy bizonyos kérdésekre – diktatúra, bevándorlók –, mint Cuarón adaptációja, mindkét alkotás képes mélyen megérinteni az embert. A mozgókép elemi ereje helyett itt a lassú melankólia, a nyomasztó légkör és a reménytelenség mindent átható szürkesége az, ami kifejti az emberben a hatását. Mert a vég leggyakrabban ilyen: magányos, lassú, félelmetes. A kérdés csak az, hogy mit hagyunk magunk után, és hogyan fognak ránk emlékezni az utódaink. A szomorú apropó kapcsán azt kell mondanom, P. D. Jamesre jó szívvel emlékezhetünk könyvein keresztül, Az ember gyermeke pedig egyike a legszomorúbb apokaliptikus történeteknek.
„A nagy épületek üresen és némán fognak tátongani, az utakat senki sem javítja meg, úgy húzódnak majd végig a túlburjánzott sövények között, az emberiség megmaradt tagjai összebújnak némi vigaszért és védelemért, a civilizáció szolgáltatásai fokozatosan megszűnnek, és végül csődöt mond az energia és a világítás. Meggyújtják a felhalmozott gyertyákat, de csakhamar az utolsó szál gyertya is reszketni kezd, majd elalszik.”
