Íme, vége az utazásnak.
A Széthullott Birodalom-trilógia ezennel teljes. Nem akármilyen út áll a főszereplő Jorg és válogatott csapata mögött, az olvasó pedig ehhez hasonlóan rendkívüli három köteten van túl. Mielőtt azonban a trilógia egészét tekintenénk át, ejtsünk szót önmagában a harmadik kötetről.
A Tövisek Császára az előzékenység gesztusával indul. Egy tizenkilenc pontba szedett tartalmi összefoglalóval, mely a megelőző két kötet legfontosabb történéseit és szereplőit gyűjti össze. Mintha bizony el lehetne őket felejteni. Ugyanakkor érdekes megoldás ez a táblázat, hiszen meghatározott irányt szab az olvasó tekintetének, aki az író által fontosnak ítélt mozzanatokból megsejtheti a harmadik kötet irányát. A táblázatot olvasva azon tűnődtem, hogy nem válik-e kiszámíthatóvá a befejező rész, ha az író előre az olvasó szájába rágja, hogy melyek lesznek a fontos szálak. Végül megkaptam a választ a kérdésre: nem. Ez a táblázat csak még inkább kiemeli Lawrencenek azt a zseniális írói képességét, hogy voltaképpen úgy is képes meglepetést okozni, hogy előre elmondja, mi fog történni. Biztosra veszem, hogy Lawrence írás közben pukkadozva nevet jövőbeli olvasóin.
A történetet, az előző kötetekéhez hasonlóan, több idősík alkotja. Az egyik szál Jorg húszéves korában játszódik. Ekkor a Császárválasztó Kongresszusra tart a Birodalom szívébe, több terület királyaként. Feltett szándéka, hogy a Százak tagjaként császárrá koronáztatja magát és újraegyesíti a Széthullott Birodalmat, melyet az előző kötetekben már feltűnt Holt Király fenyeget. Az egyetlen esély a győzelemre vele szemben egy egységes birodalom. Természetesen Jorg koránt sem olyan magasztos célok miatt akar császár lenni, mint mások megmentése. Valójában még csak nem is a hatalomvágy miatt. Csupán azért, mert ezt sokan nem néznék jó szemmel vagy éppen nem tartják lehetségesnek.
Már az első oldalakon összefutunk Jorg megmaradt országúti testvéreivel és bizony az olvasó úgy üdvözli őket, akárha rég nem látott ismerősök lennének. Leszámítva persze azt, hogy legtöbbünknek talán nincsenek életveszélyes, súlyosan pszichopata barátai, akiket mosollyal fogadunk minden viszontlátáskor. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy mindez azért lehetséges, mert egy-egy név mögött teljes személyiségek állnak, saját történettel, szokásokkal, jellemvonásokkal. Lawrence jellemábrázolása minden feltűnősködéstől mentes, alakjai pedig nem maradnak olyanok, amilyennek először megragadta őket. Az események hatására kötetről kötetre, évről évre változnak a szereplők, mégis, jellemük alapvető vonásában mindig marad valami állandó. Ez a fajta összetett karakterábrázolás ritka teljesítmény a zsánerben. Lawrence prózája azért is elegáns, mert egy feltűnő, harsány szereplő (dr. Karógyökér) jelenetei során sem válik harsánnyá. Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy színésznek azt kell eljátszani, hogy rossz színész – nagyon tehetségesnek kell lennie, hogy ez jól működjön.
A második szál öt évvel az elbeszélés jelene előtt játszódik, amikor Jorg, az ifjú király, a Birodalmat járja – többek között – szövetségesek után kutatva. A két idősík történései együtt rajzolják ki nem csak a Birodalom bonyolult politikai helyzetét, nem csak Jorg személyes történetének szörnyűségeit, hanem ennek a különös világnak a múltját és szokatlan szabályait is. A Széthullott Birodalom-trilógia ugyanis nem „tisztán” fantasy szöveg. Legalább annyira posztapokaliptikus regények ezek a kötetek, sőt, bizonyos sci-fi szubzsánerek vonásai is megfigyelhetőek bennük. Ezért nevezhetjük crossover vagy mashup írásoknak őket, ám alapvetően mégis a dark és a low fantasy (elvégre valahogyan mégis csak a mi elsődleges világunkban játszódik a sorozat) jegyei a legmarkánsabbak a kötetekben.
Az eddigi két kötettől eltérően a Császárban van egy harmadik szál is, ami az előző részekben már feltűnt nekromanta karakter, Chella, történetét beszéli el. Ezek 
a fejezetek a narráció technikáját tekintve is különböznek a másik két száltól, hiszen amíg azok egyes szám első személyben, Jorg szemszögéből íródnak, Chella története egyes szám harmadik személyben íródik. Külön ínyencség, amikor ezekben a fejezetekben feltűnik Jorg, de sem őt, sem a körülötte történő eseményeket nem az ő nézőpontjából szemléljük. Egyrészt az olvasási tapasztalat is összetettebbé és érdekesebbé válik, másrészt a figura is idegennek, riasztóbbnak tűnik úgy, hogy nem kapunk információt a tettei mögött húzódó megfontolásokról. Ekkor válik láthatóvá igazán, hogy Jorg milyen emberidegen mintázatok szerint cselekszik, noha önnön karakterén belül a motivációi és cselekedetei koherensek.
Érdemes külön kiemelni a fanyar feketehumort, ami átszövi az egész baljós, alapvetően is sötét tónussal megalkotott írást. Remek arányérzékkel adagolt, ritkásan szórt kincsek ezek, melyek hozzájárulnak a regény különleges atmoszférájához.
„- Tudtad-e, hogy tizenhat unokám van, Jorg?
Bólintottam. Nem sok értelme lett volna emlékeztetni, hogy már csak tizenöt.”
-251. o.
A Tövisek Császára az előző két részhez hasonlóan fegyelmezett, feszes történetvezetésű regény. Megszokottá vált Lawrence sorozatát összevetni Martin köteteivel, holott természetesen minden ilyesfajta összehasonlítás durva egyszerűsítést is jelent, prózájuk különbségére azonban érdemes egy pillantást vetni. Noha mindketten kifinomult és érzékeny szövegalkotók, épp ezért rendkívül jó mondatokat írnak, a narrált történetet pedig kiváló ritmusérzékkel szövik, Lawrence prózája messze takarékosabb és feszesebb, mint amerikai kollégájáé. Nála nincsenek szertelen, olykor mértéktelen oldalhajtásai a történetnek, melyek oldalak tucatjaira duzzadnak, mint ahogyan az George R. R. Martin regényfolyamára jellemző. Mark Lawrence patikamérlegen méri ki a mondatait, épp ezért az olvasónak is fokozottan figyelnie kell minden részletre, ha nem akarja, hogy érthetetlenné váljon, amit olvas, vagy, hogy átverje a szöveg – amit egyébként rendre megtesz, függetlenül az olvasói erőfeszítésektől. A két fantasy titán írásművészete közötti eltéréseknek természetesen számos oka van; vállalkozásuk különböző méretétől kezdődően, a szüzsék által megkövetelt eltérő elbeszélési logikán keresztül egészen odáig, hogy az írók stilárisan egyszerűen mind különbözőképp hangoltak. Ez tehát nem értékítélet, ám amit az egyikük prózája képes véghezvinni, azt nem tudja a másiké és megfordítva.
Lawrence – műfaji szempontból – kevés újdonsággal szolgál sorozatában, ami ne lett volna már meg eddig is a zsánerben. Regényei újdonsága abban áll, hogy a már meglévő elemeket olyan permutáció szerint illesztette egymáshoz, ahogyan a fantasyben előtte senki. Talán egyetlen olyan jellemzője van a regényeinek, mely eddig, ebben a formában (és ekkora intenzitással) ismeretlen volt a fantasyirodalomban. Érdekes, hogy leginkább éppen e tulajdonsága miatt szeretik azt mondani, hogy Lawrence szövege már nem is zsánerirodalom, hanem szépirodalom. Legalábbis azok, akik még hisznek ezekben a felosztásokban és úgy gondolják valamiért, hogy a fentiek egymással összeférhetetlen kategóriák. (Mintha bizony nem éppen a címkézés ellen irányulna minden olvasás.) Ez pedig az erős, hatásos és hiteles pszichologizálás. A három kötet legfontosabb eseményei mindig Jorgban magában mennek végbe. Mindig sokkal érdekesebb, hogy ő mit gondol az eseményekről, mint maguk az események. Kit érdekel, hogy a Holt Király elpusztít-e minden élőt a harmadik kötet végére? Kit érdekel valójában, hogy császár lesz-e Jorgból? A valódi kérdés, az egyetlen fontos kérdés, hogy mihez kezd a töviseivel. Fantasyben hasonló virtuozitású és érdekességű pszichológiai rajz talán csak a már említett George R. R. Martin sorozat negyedik kötetében készült Cersei régenskirálynőről.
A Császár az a fajta könyv, amely olvasói másnaposságot okoz: nem lehet hamar új könyvbe kezdeni, mert még mindig az előző jár a fejedben. Öröm ilyen szövegekkel találkozni, mert mindig ráébresztik az embert, hogy milyen gazdag és színes az irodalom, ahogyan arra is, hogy a fantasy nagy részét alkotó önismétlő epigonok óceánját is szabdalják kontinensek.
A trilógia lezárult, de nem kell búcsút intenünk a Széthullott Birodalomnak, hiszen Lawrence már írja a párhuzamos trilógia első kötetét. Kíváncsian várjuk, mire lesz képes abban és bízunk benne, hogy a Fumax Kiadó az új sorozatot is kiadja majd, az előzőekben megszokott igényességgel. Mit is lehetne zárásként mondani? Talán csak annyit, hogy a Jorg történetét elbeszélő három regény egyszerűen szép. Üres kijelentés, mégis ezt érzem helyénvalónak.
Az előző kötetekről itt írtunk: Tövisek hercege, Tövisek királya
