Kopott borítójú kötet, valamit rá is öntöttek, a lapjain foltok éktelenkednek. Öreg, megsárgult oldalak, néhol szakadozott a lapok széle. Megviselt holmi, egy 1974-ben kiadott kötet, Kaleidoszkóp a címe. Ray Bradbury írta, novellák vannak benne.
Aki olvasta a Fahrenheit 451-et, az tudja, hogy nem az számít, a gondolatok milyen tárolóban, fizikai formában léteznek, hanem az, hogy hatni tudnak-e az emberre – összekötik-e az embereket, akár évek, évszázadok távlatából is.
Ray Bradbury amerikai író 1920. augusztus 22-én született egy Waukegan nevű kisvárosban, és 2012. június 5-én hunyt el Los Angelesben. Legismertebb művei a fent említett Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák. Íróként számos elismerésben részesült, olyanok tekintenek rá példaképükként, mint Neil Gaiman vagy Stephen Spielberg, halálakor Barack Obama az egyik legnagyobb amerikai írónak nevezte. Ezek azok a tények, amiket egy nagy alkotó születésének 100. évfordulóján mindenképpen le kell jegyezni. De mindez semmit nem mond el arról, miért kell írni Ray Bradburyről, és ami a legfontosabb, miért kell olvasni a műveit. Mert olvasni kell, ez bizonyos. Én magam megtanultam már, hogy nem igazán vannak olyan művek vagy szerzők, amit vagy akiket mindenkinek el kell olvasnia, mindenkinek ismernie kell. Minden ember más, mindenkihez máshogy ér el ugyanaz a gondolat, más formára, más szavakra, más stílusra van hozzá szükség. Sőt, talán a könyv nem is a megfelelő forma erre. Lehetséges – ahogy az egyik szereplő mondja a Fahrenheitben –, hogy filmekben, képeken, vagy akár a természetben, egy épületben, valami másban találjuk meg azt, ami elülteti bennünk azt a bizonyos gondolatot. De mégis úgy hiszem, hogy Bradburyt érdemes olvasnia mindenkinek, mert minden olvasó megtalálhatja az életművében azt a történetet, ami megérinti, amitől eltöpreng az őt körülvevő világon és ami még sokáig vele marad.
Következzen néhány történetet, amely megragadt bennem. Az egyik novellában az atomháború túlélői sorban állnak, hogy a katasztrófát okozó múlt jelképének számító festményt leköphessék. Ez a festmény a Mona Lisa, amit a főszereplő kisfiú képtelen leköpni: nem tudja nem meglátni benne a szépséget, az emberséget, így végül megmenekíti a hölgy festett mosolyát. („A mosoly”) Egy másik történetben egy fiú, aki egész nyáron csak szalad, új cipőt kap, egy csodálatos lábbelit, amitől mintha soha nem tudná abbahagyni a futást, és örökké szabad és fiatal és boldog maradna. („A nyári futás hangja”) Aztán ott van az írás, amiben egy éjszakában sétáló férfit elszállít a rendőrség, mert a céltalan, önmagáért való sétálás deviancia, a haladás ellen való. („A gyalogjáró”) És persze ott van a könyveket égető tűzőr története, és egy sosemvolt Marsé, ami olyan, akár egy darab papír, amire mindent le lehet jegyezni az emberről.
Bradbury számára a fantázia – ahogy Neil Gaiman is írta a Fahrenheit 451 egyik kiadásának előszavában – egy eszköz volt, amivel rámutathatott a valóság egyes aspektusaira. Igazából persze nagyon sok sci-fi író tette ezt már előtte is, de ahhoz, hogy a fantasztikumot a ponyvamagazinok olcsó szórakozásának tekintő emberek is észrevegyék ezt, kellett az a költőiség, amit Bradbury használt. Költőien tudott beszélni arról, hogyan válik egyre magányosabbá a modern ember. Hogyan szakadunk el mindjobban a természettől, melynek tönkretételével saját magunkat is tönkretesszük. Költőien írt arról, milyen fontos a múlt, de még fontosabb a jövő, amit a múlt hibáiból tanulva, de azokon túllépve teremtünk meg. Hogy ami szép és jó, annak teljesen mindegy, hogy egy földi kertben, egy marsi csatornában, vagy valami egyéb helyen található. Hogy teljes életet csakis egymás társaságában élhetünk, egymást elfogadva, próbálva megérteni, megismerni, és ha kell, megbocsátani. Élni a világban, látni annak csodáit, követni egy madár röptét vagy figyelni egy zöldellő dombot. „Az élet a válasz önmagára”, olvassuk a Marsbéliben; és lehet-e ennél többet elmondani az életről?
Bradburyt olvasni ma, a XXI. században olyan, mint egy öreg, nyíltszívű és bölcs mesélő történeteit hallgatni. Olyasvalakiét, aki a lelkében mindig megmaradt gyereknek, aki rácsodálkozik a világra, aki szereti azt, és rettenetesen szomorú azért, amit embertársai ezzel a világgal és egymással elkövetnek. Többször találkozunk írásaiban az igazságtalanságokkal, ami korát jellemezte, elég csak a Marsra menekülő feketék történeteit olvasni – és amikor rájövünk, hogy az általa megírt igazságtalanságok és más rossz dolgok ma ugyanígy jelen vannak, elszorul a torkunk. Ma még nincsenek tűzőrök, de Guy Montag világa néhol félelmetesen ismerős. Nem népesítettük be a Marsot, de a Mars csatornáiban úszó üres konzervdobozok képétől megborzong az ember.
Olvassuk Ray Bradbury könyveit! Olvassuk a gondolataiért, azért, mert mélyen ismerte az embert és megírta, mennyi jó van benne, és mennyi helytelen döntést tudott hozni. Olvassuk, hogy észrevegyük magunk körül a világot, hogy képesek legyünk elkerülni a rossz döntéseket. Olvassuk, hogy elmerüljünk csodás mondataiban, magával ragadjanak az általa lefestett tájak és pillanatok, szinte érezzük a nyári esőt, a nap hevét, a mezők illatát, a városi éjszaka csöndjét, mások melegségét, vagy hogy felderengjenek előttünk a múltunk képei. Olvassuk, mert olvashatjuk, mert minden hozzá hasonló író óriási érték. Meg kell becsülnünk a könyveit, és törekednünk kell rá, hogy felérjünk azokhoz az értékekhez és gondolatokhoz, ahhoz a humanizmushoz, amit mindig képviselt – akár a Földön, akár más fantasztikus világokban játszódó írásaiban.
