Lassan három éve, hogy először a kezembe vettem egy magyar kezdeményezésű urban fantasy-sorozat, a Zenit – Az örökség első két kötetét. Horváth György és Massár Mátyás könnyed, magukkal ragadó szövegei után nagyon vártam a következő évben megjelenő további két kötetet is, melyek után végül a folytatás elmaradt. A négy regény alkotta sorozat – a fent említett két szerző mellett S. Kolozsvári Zsófia és Sümegi Attila tartoznak a szerzői közé – azonban érdemei és hibái ellenére érdemes arra, hogy egy kicsit leporoljuk, és újra belemélyedjünk a történeteibe, hiszen el kell ismerni, a mára hazánkban is egyre nagyobb lendületet és figyelmet kapó urban fantasy zsánerében egy meglehetősen jó kezdeményezésnek bizonyult.
Eleinte nem esik sok szó arról, hogy mit is jelöl a Zenit valójában. Kötetről kötetre haladva, csupán utalások mentén bontakozik ki az olvasó előtt, akárcsak az örökség, mely összekapcsolódik a nevével: a mágiahasználat öröksége. A háttérvilágot illetően nem kell túl messzire mennünk: az általunk ismert, de legalábbis könnyen feltérképezhető országokban (Magyarországon, az Egyesült Államokban, Svédországban és az Egyesült Királyságban) játszódnak a történetek, melyek mindennapjaiba észrevétlenül simul bele a mágia. Massár Mátyás (Balor szeme) és Sümegi Attila (Bezár a fény) szövegei erős sodrású kalandregények mintájára készültek, míg S. Kolozsvári Zsófia (Se vas, se tűz) írása az ifjúsági regények koreográfiáját követi. Horváth Györgytől (Ólompegazus) pedig, akinek a sorozat kezdő kötetét köszönhetjük, valami egészen különlegeset olvashatunk.
Az Ólompegazus egy nagyon jól megszerkesztett, magával ragadó szöveg. A történetszálakat összekötő, legtöbbet fokalizált szereplője Utas András, akit többnyire Kóborholdként emlegetnek. A férfi éttermi futárként dolgozik, élete mentes mindenféle hullámtól és a rá következő völgyektől, talán egyedül a nők körében aratott sikeressége fűszerezi. Sármja, akár a szövegben lassan kibontakozó természetfeletti, karakterének részeként mozdulataiba, tetteibe simul, és igézően hat a környezetében felbukkanó nőkre. A helyszín Budapest, ahol ez a tengődő, sodródó, túl sokat nem erőlködő alak a hozzá kötődő szereplőkkel való kapcsolatában hozza létre a jelen vagy idézi meg a múlt eseményeit. Az epizódokból kibomló történettöredékek eleinte széttartanak, ám ami közös bennük, hogy valamennyien a múltba vezetnek és összekötik a jelen eseményeit. Ha nem is sorrendben, egymás után következő történetszálakként szólalnak meg, összhangjuk végül mégis teljessé, harmonikussá varázsolja őket. András, illetve a többi szereplő visszaemlékezései beszűrődnek a jelen beszélgetéseibe, megidézve a szöveg nagy részére jellemző intimitást, bizalmas hangnemet. A szerző ezzel a szerkesztéssel egyszerre teremt bensőséges kapcsolatot a szereplők, a narrátor és az olvasók között. A szöveg él, hullámzik és elringat. Egy-egy mondatban, gondolatfolyamban, emlékzárványban érzések, érzetek, szeretni való vonások vagy megbocsátott hibák, maradandónak vágyott pillanatok tárulnak elénk hihetetlen érzékenységgel megformált képekben.
„Lágy, de makacs csók volt, ezer íze lassan áradt szét Kóborhold nyelve felett. Csípett, akár az együtt elköltött szecsuáni vacsorák, és keserű volt, forró, mint a kávé, benne rejlettek az együtt eltöltött reggelek, az ölelések, amíg a szép emlékű kotyogóra vártak, hogy végre felköpdösse a magáét. És édes volt a csók, mint a cseresznye, amit Kóborhold Ági fülére akasztott. S persze ott bujkált benne a kétnapos pizza, amit a hűtőben találtak, a rápumpált, lejárt szavatosságú ketchuppel együtt, a szentendrei fokhagymás-tejfölös lángos meg a török étkezdék joghurtos padlizsánja. Benne volt a tőkéről lopott, permetezett szőlő, amitől rosszul lettek, és benne zsibongtak az éjszakába nyúló, hétvégi borozások, a belga sörök, a pálinkák, a vodkák, a becherovkák. Mindezt Ági könnyeinek és Kóborhold vérének sója fűszerezte, és úgy teljesedett ki, úgy kúszott le Kóborhold torkán, úgy gurgulázott végig a nyelőcsövén, egyszerre perzselőn és hűvösen, akár az újjászületés. Nem tudni meddig tartott, de végül elűzte Kóborhold minden fájdalmát.” (340-341. o.)
Szinte észrevétlenül szűrődik be a mágia is a hasonló érzékletességgel megformált világba, de nem válik olyan hangsúlyossá, mint a sorozat többi kötetében. Ebben a történetben Kóborhold elveszett barátjának, Kálmánnak a felkutatására és kedvese múltjának kiderítésére esik nagyobb hangsúly, és e két szál gyakran széttartó irányai teremtik meg a szöveg sajátos feszültségét.
Kóborhold neve maga is egy fikció emblémájává válik, az elveszett hold jelölőjévé, akit magával ragadott egy üstökös. Elszáguldó, pillanatnyi vagy éppen visszatérő üstökösök pettyezik a történet szövedékét, felmerül, hogy eleven nő nem is lenne képes megtartani a folyvást bolyongó Kóborholdat. Ezért is ragadja meg a figyelmet a halott kedves, Ági karaktere, aki eltűnésében, a maga megfoghatatlan valótlanságában válik egyre valóságosabbá Kóborhold számára. Ági teste, megtestesülése a férfi tekintetében és a vele való relációjában jön létre: a lány jelenlétét, tekintetének érintését András nem egyszer a bőrén érzi, mégis, mikor rá pillantana, felé fordulna, nem találja az érzetei mentén tételezett másikat – mintha az emlékek és az érzékek összjátéka vezetné meg minden egyes alkalommal. A lány fikciójának lenyomata úgy jelenik meg akár egy a valóság testén ütött seb. Erre rímel Kóborhold galamb formájú sebhelye is, mely maga is egy történetet nyit meg: Kálmánhoz fűződő barátságáét, amelyek tapasztalata e jelben hagyott nyomot a testén, és szolgál emlékeztetőül.
Az egymás ellenében ható irányok, a mélység és magasság ellentéte is szervező erővel bír a történetben. Vegyük akár a magasba törő Emei Shanhoz kötődő kínai epizódot, az elsüllyedt Atlantisz mítoszát, vagy magát az ólompegazus hordozta kettősséget. Ez utóbbiban felismerhetjük a terhek, a nehézségek mélységbe húzását, illetve a magasba vágyást, az ösztönvilágból az ideák terébe törekvést, illetve a képességeit ki nem bontakoztató ember példáját. Egy olyan emberét, aki sosem küzdött sokat, mégis mindene megvolt, ám most, a lapokon megelevenedő eseménysodorban lehetősége nyílik a fejlődésre, valamint arra, hogy élete legmegkapóbb, legdrámaibb jeleneteinek formálójává váljon: Kóborhold végre megáll, határoz és cselekszik. A regény záró akkordjai pedig a katarzis utáni letisztult, új kezdet ígéretével halnak el.
A sorozat második kötete, a Balor szeme egy mitikus elemekkel vegyített vérbeli kalandregény. Míg az előző szövegben főként a görög mítoszok 
elemeivel találkozhatott az olvasó, Massár Mátyás regénye elsősorban a kelta mitológiából merít. A főszereplő ebben a történetben is magyar származású: Gyárfás Zoltán egyhangú, keveset profitáló munkáját maga mögött hagyva az Egyesült Államokban próbál szerencsét. Kialakítva nyugalmas életét és napi rutinját váratlanul egy műkincsrablásba keveredik, és ezzel megindul az események gyors sodrása, magával ragadva szereplőt és olvasót egyaránt. A szerző a tévésorozatokra jellemző jelenetszerű építkezést követi, gyors váltásokkal, rövid, pergő párbeszédekkel. Mindössze néhány vonással ábrázolja a hátteret és a szereplőket. Gyakran merít a sorozatokból ismert klisékből, de jó érzékkel, magabiztosan használja fel őket, és sikerül végig megtartania a kalandregény hangulatát és arányait. Nem egyszer érezheti úgy az olvasó, hogy egy frappánsan megírt jutalomjátékot tart a kezében: a szerző valósággal fürdőzik abban, hogy a lehetőségek hazáját használhatja fel háttérként, és a szereplőit is kedvére formálhatja. A narrátor végig feszes tempót diktál, a fordulatos cselekményekkel folyamatosan leköti olvasóját, nem igazán hagy teret a spekulációnak és a felmerülő gondolatoknak.
A kötetben hangsúlyossá válik a természet-természetellenes oppozíciója. Massár Mátyás szövegében a mágia a természetfeletti része, ugyanakkor a használói valamennyien természetközeli lények, akik a technika ellenében foglalnak állást: Wyn Maxen varázslatai megbolygatják a természetet, burjánzásra készteti a növényeket ott, ahol nem élhetnének meg, ember-állat hibrideket hoz létre és zombikat hajt a szolgálatába. Ezzel szemben Égi Farkas karaktere idomul a természethez és a törvényeihez: inkább kér, semmint hogy elvegyen. Mágikus töltése pedig rendre „kisüti”, tönkre teszi az elektromos eszközöket, bonyodalmakat okozva nem csak az ellenlábasaik, hanem társai számára is.
S. Kolozsvári Zsófia történetében, a Se vas, se tűzben két szálon fut a cselekmény. Az első egy urban fantasy-be oltott ifjúsági regény, melyben két fiatal lány, Maddie és Nienke kalandjait kísérhetjük figyelemmel. Rajongásuk tárgya, egy metálbanda eltűnt dobosa után nyomoznak, és ennek folytán nem mindennapi kalandokba keverednek. A másik cselekményszál egy szépen kidolgozott, hangulatos, az északi sagákat idéző fantasy történet, melynél a szerző főképp a germán mitológiából merít: Larsulf egy különleges fegyver hordozójául kiválasztott harcos és kísérője, Aegil történetét örökíti meg, valamint találkozásukat egy északra vetődött görög lánnyal, Eirénével. Mindkét szál esetében nagy hangsúly helyeződik a kapcsolatok kibontására és finom ábrázolására. Az események, a tettek és a cselekvés erőteljes sodrását, felváltja a részletgazdag ábrázolásmód és a kimértebb történetvezetés. A szövegben megjelenő természetfeletti sokkal inkább kötődik a szörnyekhez, a tárgyakhoz és a rejtőzők népéhez, semmint magához a varázsláshoz. Az elhallgatások, elejtett információk mentén az olvasó megint új információhoz jut a Zenittel kapcsolatban, de korántsem tud meg annyit, hogy továbbra se csak egy megfoghatatlan szervezetnek lássa. Mindkét szálat biztos kézzel vezeti a szerző, és szépen játszatja egymásba őket, az egyikből elrejtve, a másikban végig szem előtt tartva az történetek szervező erejeként megjelenő férfit. A történetszálakat a törékenyebb, passzívabb női karakterek viszik előre, míg az aktívabbak inkább segítőkként jelennek meg. Az ifjúsági történet szála stílusban és megkomponáltságban elmarad a fantasy mögött, és olykor úgy tűnik, hogy maga a szerző sincs teljesen kibékülve az ifjúsági regény zsánerével: a főszereplő botanikus lány, Maddie naivitását, bátortalan megmozdulásait, az összefüggések esetlen felismeréseit elvétve a narrátor ironikus megjegyzései kísérik. Ugyanakkor a részletekben gazdag, de iskolásra vett leírásokat szívesen használta a lány látásmódjának és kifinomult megfigyelési képességének illusztrálására, mely aztán nagy szerepet kap a nyomozásban. A kötet végére a két szál összeér, és egy stílusos, kliséktől mentes jelenettel zárul, mely magában hordozza a folytatás lehetőségét.
A sorozat negyedik kötete, a Bezár a fény egy újabb akcióregénybe oltott urban fantasy. Sümegi Attila Massárhoz hasonlóan sok akcióval és fordulattal 
operál, viszont esetében annyira megugrik ezeknek az aránya, hogy alig marad tér a karakterek kibontására. Többé-kevésbé jól alkalmazott filmes klisék mentén épül fel a történet, a szerző egy tipikus maffia-sztorival indít. E jól alkalmazott klisék előnye, hogy a filmhez szokott közönség hamar felveszi a szöveg ritmusát, az olvasónak viszont sokszor lehet az a benyomása, hogy egy kevésbé eredeti Guy Ritchie-film eseményeit követi nyomon. A magyar gyökerekkel is bíró Mark Virgil áll az erős sodrású események középpontjában, illetve a kapcsolata egy elfeledett, bebörtönzött istennővel. A karakterek és az események egyaránt szorosan kötődnek a testiséghez, az erőszakhoz, az anyagi(as)sághoz, alapvetően a fizikai síkhoz: a szerző többnyire bűnözőket, vallási fanatikus katonákat, illetve prostituáltakat szerepeltet. Ennek köszönhetően nem igazán marad tér egy szellemi síknak, jóllehet, nem is illene a gyakran kiszámítható, fordulatokban gazdag történethez. Érthető tehát, hogy a jellemábrázolás nem jut túl egy ponton, és az olvasók sem kapnak dimenzionáltabb képet a szereplőkről. Csupán a kapcsolatok alakulásában érhető tetten némi változás, illetve fejlődés, de ez is inkább a tipikushoz közelít. A fizikai sík előtérbe helyezésével viszont a szöveg folyamatosan rájátszik a fizikum, a test azonosságának a fontosságára, melynek szerepe világossá válik a bebörtönzött istennő, Lilitu szabadulásához: ez a feltétele, hogy megszállhassa a felkínált női testet. A szerző a sumér és az akkád mítoszok világához fordul a háttérben működő erők ábrázolásához. Egy egészen korrekt történet bontakozik ki ennek kapcsán, ám nem lép túl egy az istenek közötti játszódó viszonylag egyszerű intrikán.
Egyelőre a negyedik kötet zárja a sorozatot, de továbbra is érződik benne a lehetőség. Az elvarratlan szálak, a kibontásra váró kapcsolatok, a történetek közötti átfedések, a visszatérő alakok mind azt mutatják, hogy akad még kiaknázatlan terület e szövegek, illetve a folytatások számára. Meglátásom szerint a Zenit-sorozat azért torpanhatott meg, mert „megelőzte magát”. Abszolút jó kezdeményezésnek indult, és a mai megjelenések sorába is nagyon jól illeszkedne. Dacolva a korábbi két évtized fantasy-köteteinek jó részével magyar néven publikáló hazai szerzők tollából, Magyarországhoz vagy magyar gyökerekhez kötődő történetekként jelentek meg a sorozat kötetei. Egy teremtett világ létrehozása helyett a szerzők a már megismert keretek közé emelik be a fantasztikumot, így kerülve el, hogy a sorozat mindössze e világ olvasóinak rétegregényeinek gyűjtőjévé váljon. Kíváncsi lennék, milyen fogadtatásra lelne a sorozat (egy kicsit átdolgozottabb, visszafogottabb borítóval) a mai fiatal olvasók körében.
