Önámítás. Ez a kulcs. Érvényes gyávákra, csalókra és krónikásokra egyaránt. Persze az önámítás lassú önpusztítás csupán, ám könnyebb elviselni, mint az önállóságot. És az üres lapok tükrözőbbek a tükörnél, ha megkapják rá az esélyt.
Hum, Coda
A Sötét Úr győzedelmeskedett. A varázslat elveszett az egykor csodákkal átitatott világ színéről. Hum, az egykori bárd, felesége lelkének megmentéséért küzd és küldetése során csak káromkodó mutáns egyszarvújára és saját találékonyságára számíthat. Megpróbáltatásai során hatalmi játszmába keveredik, ami egyszer és mindenkorra eldönti a kataklizma után megmaradt túlélők sorsát.
A Coda a felszínen, azaz műfaji kategóriák felől vizsgálva posztapokaliptikus fantasy, hasonlóan Brandon Sanderson univerzumaihoz (Elantris, Mistborn, The Stormlight Archives), Margaret Weis és Tracy Hickman The Death Gate ciklusához vagy épp a Dungeons & Dragons asztali szerepjátékhoz írt Dark Sun világához. Megjelennek benne túlélő (survivalist) fikciós elemek, narratív és képi sémák tekintetében a high fantasy és new weird határán táncol, esztétikáját illetően pedig a brit magazin stílus (2000AD) keveredik európai (Moebius) és modern indie hatásokkal (Brandon Graham). Simon Spurrier specialitása, hogy spekulatív irodalmi és magas koncepciójú elemek széles skáláját passzírozza bele karaktercentrikus és motívumvezérelt törtenetekbe (X-Men Legacy, The Spire, Godshaper) és itt sincs ez másképp. A Coda lényegét tekintve pofonegyszerű: egy cinikus, örök kívülálló karakter házassági válságáról, illetve az ilyen és hasonló válsághelyzetek során bevetett ön-hazugságokról, vagyis az önámításról szól, személyes és társadalmi szinten egyaránt.
Spurrier világépítése is céltudatos eklektikát tükröz. Fogott egy konvencionális, Tolkien-ihlette fantasy világot, s mint egy rossz kölyök, belerúgott a játszótéri homokvárba, mondván, hogy márpedig ő Mad Max-eset akar játszani. A Coda világában ugyanis minden új mágia létrehozásának lehetősége elveszett egy világrengető háború következményeként (The Quench ~ Oltódás), így a legtöbben mágikus tárgyak és lények után guberálnak a romok között. Az erőszakosabb túlélők bandákba verődnek, hogy fantasztikus hátasaikat a mágikus koncból újrahasznosított folyadékkal (akker ~ gyér) feltuningolva róják a pusztaságot kifosztható préda után kutatva, míg mások ugyanezt az anyagot latba vetve próbálják újraépíteni a civilizációt a kevés épen maradt mágikus masina segítségével. A mágia tehát egyszerre üzemanyag, drog és váltóeszköz, vagyis a hatalom analógiája és így Spurrier többé-kevésbé tettetés nélkül képes sok más mellett a hatalom természetéről elmélkedni. A dicsőséges, ámde letűnt korok ábrázolását más műveknél sokszor fennkölt melankólia itatja át, ám a főszereplő által levont egyik legfontosabb tanulság, hogy a dolgok rendje alapvetően nem változott meg: az erősek már a bukás előtt is a gyengék kizsákmányolására rendezkedtek be, utána legfeljebb kevesebb erőfeszítést tesznek szándékaik leplezésére.
Az elbeszélés módja az ábrázolt cselekményt kísérő narráció: a történet Hum, az egykori bárd által a feleségéhez, Serkához írt naplója révén tárul fel. Más szerzők kezében a képi elbeszélés és párbeszédek fölé helyezett narráció igen gyakran (főleg bűnügyi és misztikus történetek esetében) funkcióját vesztett és így haszontalannak érződő klisévé silányul, Spurriernél azonban nélkülözhetetlen része az elbeszélésnek és több helyütt leleményes játék tanúi lehetünk a megváltozott helyzetek és perspektivák következtében. Hum narrációját, ami végső soron saját botladozó lelkiismeretének kifejeződése, azonban többször pellengére állítja maga a képregény: mintegy magát firtatja, hogy a főszereplő miért vall kényszeresen a gondolatairól és az érzéseiről. Ez az elbeszélői metódus valójában önáltatás, a főszereplő rossz döntéseinek és rosszul megválasztott céljainak racionalizációja, mivel képtelen őszintén megnyilvánulni mások előtt. A történetmesélés alapfunkciója így, Spurrier olvasatában annak megmutatása, hogy az emberek miként kezelik a válsághelyzeteket, a változást.
Az első kötet cselekményének egyik kulcsomentuma Serka lelepleződése: egy nagyhatalmú, hősies harcos, aki történetesen az urken (ork-analógia) faj tagja, így azonnal gyanakvás övezi, hiába mentett meg egy várost a pusztulástól. Az előítélet nem teljesen alaptalan: az Urkenek a világot rombadöntő és azóta szőrén-szálán eltűnt whitlordok szolgálatában harcoltak. Az Urkenek egy része, köztük Serka is, a kataklizma után sem képes szabadulni az időnként rájuk törő vérszomjtól. Serka ilyenkor önkéntes száműzetésbe vonul a pusztaság mélyére, ahol ösztönei kiélése után tér vissza szerelméhez. Hum erre az állapotra utal több helyütt is fogságként és a következményekre fittyet hányva mindent elkövet annak érdekében, hogy “meggyógyítsa” szerelmét. Szó sincs arról, hogy Hum előítélettel viseltetne Serka irányába (a képregény diegetikus keretein belül ő a legprogresszívebb karakter), ennél önzőbb indok vezérli. Retteg a felesége állapota miatt felmerülő nehézségektől és a kötöttségektől. A történet egy pontján fordulatot vesz az elbeszélés és Serka monológját hallhatjuk/olvashatjuk. Az ő szemében Hum valójában irányításra vágyik, saját és Serka élete felett egyaránt. Így Hum pontosan azt testesíti meg, ami saját véleménye szerint a világ pusztulását okozta: az önzést. A cél szentesíti az eszközt? Jár-e feloldozás, ha bűneink elkövetésével egyidejűleg valamilyen erényre vagy magasztos eszmény elérésére törekszünk? A képregény több szinten is ezen kérdések megválaszolására törekszik, ám örökérvényű igazságokat szerencséjére nem kínál fel, inkább a szereplők fejlődéstörténeteinek kontextusában jutunk különféle konklúziókra.
A zsánerirodalmi nyalánkságok szerelmeseinek sem lehet oka a panaszra a kötettel kapcsolatban. A már említett “magipunk” Mad Max elemeken túlmenően van itt sivatag közepén rekedt és ivadékai tengerbe juttatásán fáradozó Murkrone-tól kezdve (~ Habbanya, sellő boszorkány), a kerekeken guruló várost maga után húzó óriáson át, banditának állt udvari bolond, aki a zsákmányul szerzett akkert arra használja fel, hogy demens mágus-apukája számára fenn tudja tartani a mágikus illúziót: még mindig képes varázsolni. Személyes kedvencem a Coda világában egyedül megmaradt halhatatlan Ylf (elf), akinek levágott, majd rövidesen újra visszanövő testrészeit mindenki kifogyhatatlan üzemanyagként próbálja hasznosítani, illetve a főhős Nag (~Gebe) névre keresztelt, folyton káromkodó, gyilkos ötszarvúja, aki némi akker belövése után, amolyan taktikai atomtöltet módjára, parancsra mindent megsemmisít maga körül. 
Nem hagyhatom szó nélkül a képregény bámulatos képi világát. Matías Bergara uruguayi művész, aki fenomenális érzékkel alkalmaz igen rendhagyó színpalettát. Szinte biztosra vehető, hogy részben vagy egészben digitálisan rajzolt és színezett képregény a Coda, viszont olyan sajátos komplementer elv mentén alkalmaz élénk pasztell színezetet, amihez hasonlót legfeljebb a Heavy Metal magazin hőskorában láthattunk a 70-es években. Sok helyütt élénk kritika érte a mozgalmasabb jelenetek kivehetőségét, ám a magam részéről nem merültek fel bennem ebéli aggályok: egyértelmű számomra, hogy az elmosódás-effektusok természetfeletti hatásokat és sebességet hivatottak érzékeltetni, ami legalább annyira szemléletes, mint például James Stokoe vagy Geof Darrow hiper-részletes munkái. A karakterábrázolás következetessége és érzelemábrázolás tekintetében nem hiszem hogy fogást találhatnánk a képregényen, úgyhogy azt gondolom, egyszer és mindenkorra kijelenthető, hogy a sokak által kétkedve kezelt Boom! Studios kiadó is felért ahhoz a színvonalhoz, amit az indie-zsáner etalonnak számító Image Comics taposott ki az angolszász képregények számára az ezredfordulóra.
Egyedüli aggályom talán csak kiadási szempontból merülhetnek fel a Codával kapcsolatban. Jelen sorozat tizenkét részből áll és három darab, négy-négy számot magába gyűjtő kötet formájában került a könyvesboltok polcaira. A képregény belső narratív íve azonban nem követi ezt a tagolódást. A sorozat együtt kerek egészet alkot és nem válik szét jól elkülöníthető story arc-okra, legfeljebb a nyolcadik számban tetten érhető érzelmi töréspont az, ami mentén a tartalmat követve fel lehetne darabolni azt két részre. Mindkét megoldás macerásnak tűnik. A Boom! ritkán nyomtat komplett sorozatokat egybegyűjtő omnibus kiadásokat, a könyvespolcon pedig valóban elég furcsán mutatott volna egy kétszáz és mellette egy százoldalas kötet. Így azonban attól tartok, hogy akik csak az elharapott első kötetet vették kézbe, csalódtak és nem élhették át teljes egészében ezt a gyöngyszemet. Csak remélni tudom, hogy ha a képregény megéri a magyar kiadást, azt sikerül omnibus formájában eljuttatni az olvasókhoz.
