A Klasszikus Kedd nem a pánikbetegeknek való. Szokás szerint teltház várta az Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék és az Eötvös Kollégium Quadrivium Műhelye előadássorozatának aktuális főszereplőjét. Egy tűt sem lehetett leejteni a BTK VII-es termében. De így idézte igazán az esemény a Helm-szurdokbeli csatát, hisz vállt vállnak vetve ünnepeltük az idén 125 éves Tolkient.
Nagy Gergely fordított utat járt be előadása tárgyához képest, hisz őt az angol szakról csábították el a klasszikus nyelvek. Filológus lett (illetve ma elsősorban J. K. Rowling műveinek fordítójaként ismerhetjük) – de a tolkieni-platóni értelemben: a beszéd szeretője. A Phaidroszból ismert megközelítést a nagy mesemondóra alkalmazva ugyanis azt kapjuk, hogy nyelvészet és irodalom valójában nem elválasztható. Nyelv nincs kultúra és történelem nélkül és ez vice versa érvényes. Tolkien már oxfordi diákkorában mesterséges nyelveket kezdett kidolgozni (bár a nemes tündék nyelvén, a quenyán kívül egyik sem tekinthető lezárt korpusznak, de ez a befejezetlenség az egész életműre érvényes) és elmondható, hogy gyakorlatilag ezekhez szőtte a történeteit. Mitológiát írt egy mitológia nélküli kornak és népnek. A „szakértők” ezért látják el a mitopoetikus jelzővel a munkásságát – az idézőjelet pedig, legalábbis Nagy szerint, az indokolja, hogy ezt nem fejtik tovább, nem tudjuk igazán, mit értenek ez alatt.
Az egyik alibi erre a furcsa jelzőre az a tömérdek kapcsolódási pont, motívum, ami felfedezhető bizonyos antik művek és Tolkien írásai közt. Ott van például Númenor végzete és az Atlantiszt elpusztító árhullám (e hullám Tolkien egyik gyerekkori álmából származik, amihez mindenáron történetet akart kerekíteni). Vagy az egy gyűrű és Gügész gyűrűjének hasonlósága, amely történet azt a kérdést járja körül, hogy ugyan mit is kezd az egyszeri ember a végtelen hatalommal. Amikor azonban az elsősorban Wagner operájából ismert gyűrű-legenda és az ő „gyűrű-legendájának” kapcsolatáról kérdezték, Tolkien azzal zárta rövidre a kérdést, hogy igen, van kapcsolat, hisz mind a kettő kerek.
Nem elég tehát a forráskutatók szimbólummániájával takarózni azon kérdés kapcsán, hogy lehet-e mítoszokat írni – és, hogy Tolkien mítoszíró volt-e. Nagy inkább az életműben keresi a választ és A tündérmesékről c. esszé két kulcsfogalmát idézi, a szubkreációt és az eukatasztrófát. Szerinte ugyanis az író (minden, magára valamit is adó író) egyfajta második teremtő, avagy a teremtés alvállalkozója, hiszen világokat alkot. Másrészt ezeket a világokat az ebből a nézőpontból megmagyarázható csoda, az eukatasztrófa, a „jó fordulat” irányítja. A dolog lényege, hogy a mítosz valami olyan közös pont, „kulturális”, „civilizációs” hivatkozási alap, ami axiomatikus, autentikus és autoriter. Valami olyasmi, amit mindannyian értünk és nem kell továbbmagyarázni.Tolkien erre tanít minket, hogy ezeket a pontokat találjuk meg, hogy végre két lábbal állhassunk azon a bizonyos bizonytalan talajon.
Műfajilag ezért behatárolhatatlan: nem fantasy, mert nincs benne varázslat (az életmű egészéből tudjuk, hogy Gandalf nem puszta varázsló), de nem is sci-fi, mert nem a technológia a háttérben meghúzódó főszereplő. Valami egészen más, valami olyan történet, amely, legalábbis egyik tanítványa szerint, a 20. század főszereplője lett, mindenki ilyen történetet akar mesélni. Mindenki mesélni akar, mert nekünk már nem mesélt senki.
Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 3. emelet, VII. terem
Szeged, 2017. március 7.
(Kép: David Luebbert: Tolkien Daydreams)
