„Az írás számomra magánterület” – Interjú Sepsi Lászlóval

Jelenlegi hely

Szerző Nyerges Csaba On the

Kinek több, kinek kevesebb panasza lehet a 2021-es  évre - Sepsi László valószínűleg az utóbbiak közé tartozik. Egyrészt Rossz beszéd című novellájával elnyerte a Zsoldos-díjat, másrészt megjelent Termőtestek című új regénye. Ez utóbbi kapcsán Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Fotó: Máté Péter/Jelenkor KiadóPróza Nostra (PN): 2017-ben az első ViTán már meséltél nekem a soron következő regény-projektedről, amelyből aztán a Termőtestek lett, kicsivel később a Prae magazinban meg is jelent belőle egy részlet, magát a regényt ugyanakkor csak idén novemberben vehettük kézbe. A Pinky rajongójaként talán megbocsátható nekem, ha az az első kérdésem, hogy mi tartott ennyi ideig?

Sepsi László (SL): (nevet) Írni akartam egy fantasztikumba hajló nagy és sötét bűnregényt, amelyben már csak a hossza és a szerteágazó cselekmény miatt is el lehet veszni. A Pinky után alig pihentem, szinte egyből elkezdtem vázlatokat csinálni, megírtam hozzávetőleg 4-5 fejezetet, aztán kiderült, hogy nyelvileg nem tudom úgy megcsinálni, ahogy szeretném. Nem voltam elégedett a stílusával, túl közel volta Pinky nyelvezetéhez, illetve azt éreztem, hogy egy ekkora dramaturgia szerkezetet nem tudok egyben tartani. Félreraktam, írtam pihenésképpen egy ifjúsági regényt (Ördögcsapás, a szerk. megjegyzése), de közben azért anyagot gyűjtöttem: elkezdtem utánaolvasni a gombáknak, a város és történetének ábrázolásához pedig belevetettem magam Lewis Mumford urbanisztikai szövegeibe meg a Zola-regényekbe. Amikor nagyjából egy év múlva elkezdett nagyon feszíteni a dolog, és egy csomó ötlet is jobban kikristályosodott, akkor megint leültem és onnantól kezdve jobban ment.

PN: Ha a fülszövegben leegyszerűsített alapszüzsét nézzük – egy Höksring nevű kisvárost uraló gengsztercsalád a pokolra száll, és alvilági riválisaik egymással torzsalkodva próbálják betölteni a hatalmi vákuumot –, úgy tűnhet, hogy nem lesz nehéz dolgom a kategorizálással, de aztán ahogy haladtam a történettel, rájöttem hogy nem fogom tudni egyetlen olvasat alapján besorolni. Pusztán a külsőségeket tekintve nekem G.R.R. Martin és a Tarantino utáni gengszterfilmek hatása tűnt a legerőteljesebbnek, gondolok itt elsősorban a nézőpontváltogatós, mozaikokból összekapcsolódó szerkezetre, a karakterek sorsának esetlegességére illetve arra, hogy mint a Trónok harcában, itt is fontos szerepe van a fantasztikumnak, de azért mégsem az a legfontosabb.

SL: Nagyjából hét éven keresztül dolgoztam rajta megszakításokkal, és valahol magától értetődő, hogy hatással volt rám, amit eközben olvastam vagy láttam. A Trónok harca párhuzam teljesen jogos, tényleg fontos ihletforrása volt a regénynek, mint például a Fargo sorozat is a maga groteszk, kacskaringós dramaturgiájával és azzal, hogy sokszor azt sem tudjuk igazán, hogy ki itt a hősünk… már persze a Városon kívül.

PN: Olvasás közben próbáltam fejben elhelyezni egy világtérképen Höksringet, de igazság szerint azt sem tudtam eldönteni, hogy Kelet-vagy Nyugat-Európában lenne, ha valóban létezne. Van/vannak ennek a helynek evilági megfelelői?

SL: Egy kicsit benne van Szolnok, a szülővárosom, aztán Sepsiszentgyörgy, ahol ugyan csak egyszer jártam, de megragadott a miliője, és persze Csepel, ahol most élek, de mindvégig igyekeztem szem előtt tartani, hogy a lehető legkevésbé legyen referenciális.  

PN: Nekem azért úgy tűnt, hogy az inspiráló hatások egy része legalább a nyelvi játékok szintjén beszivárgott néhány helyen a szövegbe. Nem merném állítani, hogy minden popkult utalást vissza tudtam fejteni, de azért volt néhány ilyen: van benne például egy Derleth nevű női karakter, aki a szeretője „delíriumos irományait” rendszerezi és jelenteti meg a saját várostörténetével egybeolvasztva. 

SL: Valóban vannak benne utalások a klasszikus weird-ponyvakultúrára, bár nem valami következetes, és inkább csak játék. A huszadik század elejének weird irodalma a fantasztikum eszközeivel beszélt rengeteg olyan dologról, ami akkoriban az irodalmi modernizmust is foglalkoztatta: freudizmus, darwinizmus, az ember iránt közönyös univerzum gondolata, és az ebből fakadó iszonyat. Ehhez társult a mára sokkal élesebben kikristályosodott műfajok felől nézve egy hibridizáló látásmód, afféle őslevesként kevertek mindent mindennel, simán működött egy szövegen belül a sci-fi tudományossága és ennek beszédmódja a dark fantasy okkult, misztikus világképével. Ezek a témák és a kevert esztétikák a Termőtestekben is meghatározóak, így magától értetődően jött egy-egy utalás, gesztus. De egyébként egyre inkább úgy érzem, hogy fordítva ülünk a lovon, amikor mindent az evidensnek vett kategóriáink felől nézünk, aztán meghökkenünk, ha egy szöveg keveri őket. A kategóriák lehetnek fontosak a piac számára meg az ízlésközösségek törzsi villámháborúi szempontjából, de abban, hogy egy szöveg megteremtse a saját egyedi világát a saját egyedi szabályai szerint, már sokkal kevesebb haszna van a dobozolásfixációnak. És a korai weird innen nézve is tanulságos.

PN: Van egy dolog, amely ebben a regényben és a Pinkyben is közös, ha úgy vesszük az egyik vezérmotívum mindkettőben: a tudatmódosító szerek és azoknak a karakterekre gyakorolt hatása. Mi vonz téged ennyire a témában?

SL: Ennek nálam több vetülete van. Egyrészt nagyon vonz ezeknek a felszabadultságot vagy epifániát ígérő szereknek a mitológiája, tehát az a fantasybe illő alapvetés, hogy van egy anyag – alkohol, varázsgomba, igazából tökmindegy –, ami azzal kecsegtet, hogy kiszakít a hétköznapokból, megmutat egy másik valóságot, még ha azáltal is, hogy megbuherálja az agyadat – ugyanekkor ez az anyag el is pusztít és a függőségen keresztül felőrli azt, amit normális életnek tartunk. Az anyagozásnak ez a fausti alkuja mindig is iszonyúan érdekelt, miközben a saját életemben, részben azért is, mert a családomon keresztül láttam, mit művelhet például az alkohol egy emberrel, inkább távol tartom magam a koffeinnél erősebb cuccok napi szintű használatától; kéthetente egy tequilázás bőven kielégíti a módosult tudatállapot iránti igényemet. De például amikor kiskamaszként először láttam a Trainspottingot, azonnal megütött, hogy milyen erővel vonz és taszít egyszerre az önpusztításnak meg a valóságból való kitörés vágyának ez a keveréke. A dolog másik fele, hogy a drogot a saját szövegeimben kultúrametaforának is tartom, hiszen ha úgy vesszük az irodalom, a fikció is kilépést kínál a valóságból, amely mellett másodlagossá válhat a saját életed, ráadásul a kultúrafogyasztásban ugyanúgy benne van függőség lehetősége. A könyvfüggőség vagy „könyvmolyság” persze sokkal elfogadottabb, mint az, ha valaki a heroinon van rajta, de például amikor videójáték- vagy sorozatfüggőségről beszélünk, máris feldereng valami a fikció drogszerűségéből. A Pinky személyiségváltoztató drogja elég könnyen meg is feleltethető például annak, amikor a befogadás során más karakterekkel azonosulunk, mondani is szoktak ilyeneket, hogy „minden elolvasott könyv egy újabb megélt élet.” Addig sem kell a sajátommal foglalkozni, teszem hozzá. Ami fontos változás a Termőtestekben a Pinkyhez képest, hogy annak egy szimpla felhasználó a főhőse, itt viszont már egy komplett intézményrendszert látunk kibontakozni, a használaton túl hangsúlyosan megjelenik a termelés és a terjesztés is. Ez a változás bizonyos értelemben párhuzamba állítható az én karrieremmel is, ahogyan könyvmolyból szerkesztő és műfordító, szóval a könyvipar része lettem. 

PN: Ha jól tudom, ennek az „átlényegülésnek” nem volt egyenletesen töretlen az íve, legalábbis ha azt nézzük, hogy az első regényed (Holt Istenek kora, Új Színházért Alapítvány, 2003) megjelenésekor még nem is voltál nagykorú. Próbáltam ezen a téren is elvégezni a házi feladatot, de nem leltem nyomára…

SL: (nevet) Ezt azért annyira ne bánd.

PN: Az viszont az tény, hogy ezt követően tizenhárom év telt el a Pinkyig. Miért lett ekkora a „cezúra”?

SL: Azt hiszem, ennyi idő kellett hozzá, hogy meghozzam a döntést arról, hogy mi érdekel. 2014-körül a filmes doktorimra készültem az ELTÉ-n, ami akkor elég kilátástalan projektnek tűnt, viszont ebből kifolyólag arra is jó alkalom volt, hogy elgondolkozzak, merre tovább. Rendszertelenül, de azért írogattam az asztalfióknak, potyogtattam novellákat különböző folyóiratoknak és végül belevágtam a Pinkybe, aminek a megjelenése után egyre gyakrabban kértek fel szerkesztőnek vagy fordítónak. Pár év alatt ebből sikerült kihozni egy szabadúszó egzisztenciát a könyviparban.

PN: Visszatérve a Termőtestekhez van egy kérdés, amit már ezt az interjút megelőző, és az ezt követő interjúkban is feltettek, és eztán is fel fognak tenni, mert muszáj feltenni: miért pont a gombák?

SL: Ez totál véletlen volt. Amikor belevágtam inkább olyasmi volt a koncepció, ami elment volna egy sztorinak a Hellblazerben: egy város, aminek az alvilága együttműködik valamiféle démoni jelenléttel. A regény elején van egy jelenet,ahol az egyik szereplő drogot porcióz egy asztalon, és akkor kattant be a gomba, amikor ki kellett találnom, hogy ez mégis milyen drog legyen – és itt beugrott, hogy a gombákat akár átfogó metaforaként is használhatnám. Nagyjából ekkor tettem félre a kéziratot, és ástam bele magam a témába onnantól kezdve hogy Gombatermesztés, Mezőgazdasági könyvkiadó, 1983 (nevet), Búvár Zsebkönyvek,vagy éppen az a David Attenborough-videó a hangyákat zombifikáló cordyceps gombáról, amit legalább ezerszer megnéztem a Youtube-on. 

PN: A regény eredőiről már esett szó, úgyhogy egy kicsit beszéljünk a végéről is. Nagy általánosságban kétféle iskola van ezen a téren, azaz vannak szerzők,akik a legapróbb részletekig szeretnek megtervezni előre mindent, illetve vannak azok, aki azt mondják, hogy borzasztóan unatkoznának, ha így kellene írniuk. Te melyikbe tartozol?

SL: Azt hiszem inkább a másodikba. A legvégét, a nagy finálét láttam magam előtt, de az már jóval képlékenyebb volt, hogy melyik szereplőnek mi lesz a sorsa menet közben. Voltak persze plot pointok, amelyeket az elejétől kezdve ilyennek képzeltem el, de ettől eltekintve nem láttam előrébb 3-4 fejezetnél, vagy ha úgy tetszik a következő egy-két nézőpontnál. 

PN. Egyébként könnyen írsz, vagy azért sokat kell javítgatni utólag, amikor már eggyel hátrébb tudsz lépni? Mennyi munkát adtál a szerkesztődnek, főleg hogy ezúttal nem lineáris volt a cselekménye, mint mondjuk a Pinkynek, hanem egymásba simuló mozaikokból állt össze, ráadásul többször annyi oldalon?

SL: A Pinky és az Ördögcsapás is nagyon könnyen kicsúszott, az előbbit azt hiszem kilenc hónapig írtam, tulajdonképpen egy szuszra, a Termőtesteknél viszont egy-egy mondattal is sokat pepecseltem. Az alkotási folyamatból egy év csak ezzel telt, újraolvasással, húzásokkal, újrafogalmazásokkal – és még ezután jött a hivatalos szerkesztői szakasz. Szerencsére a Termőtestek szerkesztőjével, Nádor Zsófiával, aki a Pinkyn is dolgozott nagyon jól kijövünk, és már a legelején ráérzett, mi akar lenni ez a szöveg. Csinált például – amit én ellógtam – egy komplett timeline-táblázatot, hogy mikor kivel mi történik, ki miről tudhat, szólt, ha valamelyik karakterívet elnagyoltam, és húzott, ha épp beleszerelmesedtem a saját hangomba. Igazából semmi rendkívüli nem történt szerkesztés közben; sokkal megterhelőbb volt, amikor még külső szem nélkül tökörésztem a szöveggel, és azt sem tudtam, hogy sikerül-e összehozni, amit akarok. Ehhez képest felüdülés, amikor már ketten dolgoztok rajta valakivel, aki érti és átlátja, és minden megoldandó kérdést át lehet vele beszélni.

PN: Hangulatát nézve ez a regény sokkal komorabb és sokkal mocskosabb, mint a korábbi szövegeid. Ez is az alapkoncepció része volt, vagy egyszerűen csak te magad is öregedtél és depresszívebbé váltál időközben? 

SL: Tény, hogy nem lettem derűsebb ember a Pinky megírása óta, és igen, igaz, hogy jóval kilátástalanabb a hangvétele, de ez betudható annak, hogy az egyik központi témája az emberi akarat, illetve hogy az mennyire tekinthető autonóm valaminek és mennyire traumák, biológiai folyamatok és ösztönök végterméke, és hogyan, milyen történettel, nyelvvel, metaforákkal ragadható meg az abból fakadó szorongás, hogy a cselekedeteinket önmagunkon túli, gépies és embertelen tényezők irányítják. Ez eleve nem egy vidám téma, és értelemszerűen meghatározta a könyv hangvételét is. 

PN: Ha már a nagy félelmeknél tartunk, a regénynek lehet akár egy ökohorror jellegű olvasata is a várost és a benne élő/rajta élősködő embereket tekintve, és ebből a szempontból nézve a végkicsengés nem nevezhető túlságosan derűlátónak.

SL: Személy szerint nem is vagyok túl optimista ezen a téren, a természetnek végül is vajmi keveset számít az emberi élet. Körülöttünk minden élőt nagyon egyszerű evolúciós program irányít – gyarapodj, szaporodj, alkalmazkodj –, és bár szeretjük azt hinni, hogy ennek fölé tudunk emelkedni, sőt, akár a saját programjainkat meg tudjuk haladni a kultúra, az etika és társaik segítségével, mindig szembesülünk a horrorral, amikor azt találjuk, hogy ez mégsem megy, és a kultúra mögül feltör az emberi erőszak, vagy a testünket elkezdik vírusok meg bacik ostromolni, amik valahogy nem tudnak róla, hogy mi ennek már felette vagyunk. A Termőtestek annyiban szerintem eltér a klasszikus ökohorroroktól, hogy a természet nem betör az emberi kultúra terébe, mint a Cápában vagy a Vérnyulak éjszakájában, hanem szétbogozhatatlanul összefonódik vele, a gombák erőszaka a mi erőszakunk, és nem most jöttek, hanem mindig is velünk voltak, csak azt hazudtuk magunknak, hogy nincsenek. Ugyanakkor nem öko- vagy klímahorrornak szántam a könyvet, habár egyetértek vele, hogy ez az olvasat is benne van.

PN: „Azért hallgatunk történeteket, hogy ne ott legyünk, ahol épp vagyunk” – mondja egy helyütt az egyik szereplő. A drog/irodalom párhuzamról már esett szó, de ennek kapcsán érdekelne az is, hogy mennyire fontos neked, hogy egy szöveget valami valóságon túlival fűszerezhess, akár csak az allegóriák szintjén is? A fantasztikum ilyen vagy olyan mértékű jelenléte eddig minden regényednek közös pontja, el tudod képzelni, hogy ez egyszer megváltozik majd?

SL: Most éppen nem érdekel a színtiszta realizmus, ha ez a kérdés. Tudom élvezni és értékelni, de szerzőként nem mozgat ez az esztétika. Szeretek amolyan barkácsolásként vagy építkezésként gondolni az írásra, ahol minden elérhető eszközt vagy alkatrészt használhatok, legyen szó stilisztikai, motivikus vagy formai megoldásokról. Emellett az írás számomra magánterület, nem szeretek előre megszabott szabályok szerint írni, csak ha azokat a szabályokat én hoztam – aztán a szerkesztővel a kész szöveg felett megbeszéljük, hogy működik-e, amit kiagyaltam, vagy nem. Ezzel együtt lehet, hogy tíz év múlva érdekelni fog, tudok-e Raymond Carver modorában novellát írni, de ezt is csak formagyakorlatként tudom elképzelni.

PN: Ha már a novellák kerültek szóba: éppen egy novellával nyerted el a 2020-as Zsoldos díjat (Rossz beszéd, Az év magyar science fiction és fantasy novellái, 2019). Próbáltam kutakodni, de nem állíthatom, hogy túl sokra jutottam, úgyhogy talán legegyszerűbb tőled megkérdezni: lehet valahol Sepsi-kisprózákat olvasni, illetve elképzelhető hogy összeáll egyszer egy Sepsi-novelláskötet? 

SL: A Pinkyt megelőző időszakból azért nem hoznék fel példákat, mert azok jórészt beleépültek abba szövegbe. A Pinky óta pedig kettő jelent meg két GABO-antológiában (a már említett Rossz beszéd és a Brúsz),és nem véletlenül: ennyire volt ötletem. Ez nálam hangulatfüggő, jelenleg nem érzem a feszítő érzést, hogy novellát írják, de ez akár egyik napról a másikra megváltozhat.

PN: Esett szó a gengszterfilmekről, esett szó a weirdről és van még valami, amit nem lehet kihagyni a Termőtestek kapcsán: a képregényekhez való kötődésed. A való életben fordítója is vagy jó néhánynak, a regényben is fontos szerepük van még a zárszó kapcsán is. Mesélsz erről egy kicsit?

SL: Véletlenül csúszott be, hogy az egyik szereplő képregényeket gyűjt, mondhatjuk, hogy egy odavetett mondatból nőtt ki. Hasonló a helyzet a Zedmork nevű figura könyveivel, eredetileg őt sem ilyennek terveztem, de örülök, hogy így alakult. Élveztem ötletelni ezen a két könyvtáron meg a nemlétező könyveken, és akkor már jobban ki is dolgoztam a szövegnek ezt a rétegét, az egyik oldalon a kitalált képregények, a színtiszta eszképizmus, a másikon ugyancsak kitalált tényirodalmi meg ismeretterjesztő szövegek, amik esetében kétséges, hogy mennyire alkalmasak ezek a valóság leírására. És ez a két könyvkorpusz folyamatosan hat az érintett szereplők életére és gondolkodására, mindent, amit a világról tudnak, könyvekből meg a traumáikból tudják. De a képregények és általánosságban a vizuális kultúra mindig nagy hatással volt a szövegeimre. A Termőtesteknél például ha azt kérdezed, hogy miért mászkál az egyik szereplő egy bazi nagy számszeríjjal, egyszerű rá a válasz: ugyanazért, amiért Batman is mindig egy vízköpőn üldögél, mert baromi jól néz ki! Ez a nagyon egyszerű attrakciós logika sok jelenet mögött ott van a regényben: az ötleteim nagy része vizuális ötletként vagy képként ugrik be, az írás egyik kihívása, hogyan tudom ezt szöveggé változtatni.A számszeríj esetében például a mögé felhúzott mitológia és a karakter előtörténete megindokolja, miért ezt használja Zedmork, habár ez a fegyverválasztás egy bandaháború közepén ellentmond a józan észnek. De a józan ész mondjuk eleve nem a könyv fő szervezőelve.

PN: Ha felkérnének rá, hogy tetszés szerint választhatsz egy hőst vagy gonosztevőt valamelyik nagy képregényes univerzumból, kire esne a választásod? 

SL: Nemrég fordítottam a Batman: A világ című kötetet, és el is gondolkodtam rajta,ha ilyesmibe kellene fognom, mit írnék, de aztán arra jutottam, hogy túl önfejű vagyok ahhoz, hogy vállaljak egy ilyen típusú felkérést, zavarnának a kötöttségek, amik ezzel járnak. Meg Batmanről a Brúsz című novellámban már amúgy is mindent elmondtam, amit akartam.

PN: Lehet tudni valamit a jövőbéli terveidről?

SL: Elkezdtem egy új regényt, és ez valószínűleg megint ki fogja tölteni az időmet a következő 4-5 évre. A részletekbe még nem szívesen mennék bele, egy  hasonló hosszúságú szerelmi történet lesz zenés-táncos betétekkel.

PN: Egy bollywoodi Sepsi-regény  készül, vagy ezt hogy kell elképzelni?

SL: Inkább mint Baz Luhrmann Rómeó és Júliáját,sok puskával és punkzenével. Lazán kapcsolódik a Termőtestek világához, azoknak, akik olvasták a könyvet, talán mondd valamit, ha elárulom, hogy a munkacíme sokáig Fuchsberg volt. De még az elején járok, ilyenkor bármi lehet egy szövegből – akár kuka is.

PN: Köszönjük az interjút.

Sepsi László fotója: Máté Péter/Jelenkor Kiadó