Egy űrhajó ezüstös csúcsa emelkedik egy idegen bolygón. Egy asztronauta menekül az őserdő mélyén. Egy csapat robot különös jelekkel telerajzolt lapokat talál egy elhagyatott űrbázison. Egy felderítőpáros egyik tagja megérdemelt pihenését tölti a Comói-tónál.
A magyar sci-fiben nem igazán szokás klasszikusokról beszélni. Olyan értelemben semmiképp, mint mondjuk az USA-ban. Ott klasszikus Asimov, Herbert, Dick, vagy a pár éve elhunyt Le Guin – ezek a szerzők nemcsak az írásaik minősége miatt érdemelték ki ezt a státuszt, hanem azzal, mennyi íróra, szerkesztőre, olvasóra voltak hatással. Sorra születnek még ma is olyan művek, melyeket hozzájuk mérünk, amelyeknek szerzői kimondva-kimondatlanul a klasszikusokból kiindulva alkották meg saját történeteiket. Idehaza ilyen alkotót nem nagyon találunk.
Ha mégis létezik Magyarországon klasszikus science fiction szerző, akkor az a kilencven évvel ezelőtt, 1930. április 20-án született Zsoldos Péter.
Zsoldos, mint a magyar fantasztikum szinte összes alakja, mintha kettős életet élt volna. Mi, akik a könyveiből ismerjük, sci-fi íróként tartjuk számon. Viszont életének legalább ugyanennyire fontos része volt a zene: a Magyar Rádió zenei szerkesztője évtizedeken keresztül, egyetlen nem SF könyve is Muszorgszkijról szól. De Zsoldos maga hívta fel mindig a figyelmet, hogy a zene és az irodalom nem két különálló dolog, számára mindkettő ugyanolyan értékű volt, életét a kezdetektől – egészen a családi háztól – egyaránt meghatározták. Elég az hozzá, hogy Ellenpont című regénye is a zenében megismert módszereket ülteti át az irodalomba, de ahogy az Ország-világban 1979-ben megjelent interjújában nyilatkozott, a forma tiszteletét, a szerkesztés fontosságát is zenei tanulmányaiból sajátította el.
Ugyanez a precízség jellemezte azt, ahogyan a sci-firől gondolkodott. Nem csupán az írásról, hanem a fantasztikum szerepéről és használatáról: „Számomra ez a műfaj: a fantasztikum és a nagyon szigorú logikai rend dialektikus kapcsolata”, mondta 1975-ben a Film Színház Muzsika interjújában. „Az a meggyőződésem, hogy a »fantasztikus« jelző senkit sem jogosít fel arra, hogy hazudozzon… Fantáziánkkal olyan fikciót kell megteremtenünk, amely semmiképp se mond ellent a tudomány lehetőségeinek.”
Be kell vallanom, bár elismerem a sokak által főművének tartott Gregor Man-trilógiát (aminek első részét már 1963-ban kiadták!), számomra mégsem ez jelenti azt, amiért Zsoldos ennyi év után is fontos szerzőnek tekinthető. Ezekben a regényeiben is megvan a precíz világalkotás, a nagy gonddal felépített történet, de itt ütközik ki leginkább, miben különbözünk az íróval. Ő bevallottan szerette az őskori történeteket (kedvence Szentiványi Jenő A kőbaltás embere volt), engem ellenben nem mozgat meg a téma. Viszont három másik sci-fije, A feladat, az Ellenpont és A holtak nem vetnek árnyékot mind remekül szemlélteti, miért éri meg még ma is levenni a polcról Zsoldos regényeit.
Ezek közül a legismertebb A feladat: a távoli bolygón veszteglő Galateia biológusa, Gill, egy újfajta eljárással saját tudatának egy részét képes az őslakos emberszabásúakba plántálni, hogy „bennük újjászületve” hazavezethesse az űrhajót. Az író itt egyszerre járja körül bravúrosan, mennyire nem egyszerű az, amit mi tudatnak nevezünk, és hogy milyen módon befolyásolnak bennünket előítéleteink, berögzült, sokszor logikátlan, irracionális elképzeléseink. Közben pedig szemtanúi lehetünk, ahogy a kezdetben nemes feladat, a tudás visszajuttatása a Földre, hogyan növekszik megfellebbezhetetlen parancsolattá, ami szinte mindenkitől áldozatokat követel – hogy a végén egy csavarral csak aláhúzza a szerző, hogy talán az ember mégiscsak több, mint a rá bízott feladat, legyen az akármi. Ezzel párhuzamosan az Ellenpont robotjait is egy feladat hajtja, amiről valójában nem is tudják, micsoda. Őket is a tudás, az információ begyűjtése vezeti egyre messzebb, de értelmetlenül, hiszen hiányzik a valódi értelem, ami képes áttörni a programon, aminek eredete a rejtélyes múltba vész. Érezzük, tudjuk, hogy bár sokáig nem jelenik meg, de itt is az ember áll a középpontban, őt keresi Einstein és a többi gép, akik még azt sem tudják magukról, hogy robotok. Programozott gondolkodásuk pedig mintha az emberi tudat egy-egy aspektusát jelenítené meg: az analizáló, a gyűjtögető, a rendszerező, a kutató és az improvizáló. Zsoldos még akkor is az emberről beszél, amikor az fel se bukkan. 
A fentiekhez képest, sőt, az egész életműben kissé kakukktojás A holtak nem vetnek árnyékot; egy kamaradarab, melyben a sci-fi mellett legalább annyira fontos három ember bonyolult viszonya, és a főhős érzelmeinek felfestése. Az alaphelyzet már-már szappanoperába illő: a két űrfelderítő harmonikusnak tűnő kapcsolatában felbukkan egy nő, ez pedig végzetes események láncolatát idézi elő. De Zsoldos sokkal finomabban írja meg ezt a történetet, érzékeny apróságokon, figuráinak minden rezdülését és gondolatát aprólékosan felfejtve mutatja be, mennyi félreértés, irracionális döntés, félelem és vágyakozás dolgozik az emberi kapcsolatokban. Sokkal inkább idézi A gyertyák csonkig égnek feszültségét, mint azt a legtöbb sci-fi olvasó megszokta volna. Ugyanakkor ez mégis ízig-vérig Zsoldos-regény: bár nem kerül elő benne az emberiség sorsa, és a sci-fi is már-már csak díszlet, az a mélység, amivel szereplői jellemét megformálja és élettel tölt meg egyes jeleneteket, magával ragadja az olvasót.
Hogy miért is egyedi, miért klasszikus Zsoldos Péter írói munkássága és ő maga? Mert egyetlen sci-fi írónk se képviselte olyan konzekvensen azt, hogy a legfontosabb az ember. „Minden írás egyedüli célja csak az ember lehet”, vallotta. Könyveiben nem az határozza meg a szereplők jellemét, milyen csodás találmányokat fedeztek fel vagy milyen távol kerültek a Földtől, hanem azok a pszichológiai jellemzők, amik a mi életünket is áthatják. (Említettem már, hogy Zsoldos pszichológiát is hallgatott?) Ahhoz, hogy egy szerző klasszikussá váljon, nem elég jól írni, nem elég izgalmas, érdekes könyveket alkotni – valami olyasmivel kell megtölteni az oldalakat, ami nemzedékeken át képes megszólítani az olvasókat. Nem hiába tekintik ma is a szerző munkásságát etalonnak, hivatkoznak rá szervezetek, írók, olvasók. Zsoldos Péter megérdemli, hogy emlékezzenek rá, hogy újra elővegyék a könyveit, és felidézzék gondolatait az emberről, a jövőről és a fantasztikumról:
„Minden szívdobbanásunkkal nemcsak saját életünket fogyasztjuk, hanem egy-egy darabkáját is meghódítjuk annak a titokzatos birodalomnak, amit úgy hívunk: jövő. A sci-fi – a jövő és benne az ember.”
