Az Éjszakai cirkuszhoz hasonlóan nehéz megragadni, hogy pontosan miről szól Erin Morgenstern második regénye, a Csillagtalan tenger. Talán a történetekről: egyről vagy többről, összefonódó és széttartó, összekuszálódó, olykor kibogozhatatlan vagy elenyésző történetekről. Az Agave 2020-as kiadásának ajánlója találóan fogalmaz, hiszen a Csillagtalan Tenger valóban „egy könyvrajongókhoz írt szerelmes levél”, megtalálható benne minden, amiért szeretünk olvasni: fantázia, érzelmek, kaland, elmélkedés a történetmondás fontosságáról és szerepéről. Mint a regényben is szerepel: „Ez a hely egy szentély a történetmesélők, történetőrzők és a történetek szerelmesei számára.” (11)
A kötet cselekménye Zachary Ezra Rawlins kalandjait követi, aki az egyetem könyvtárában a múltja egy részletét megörökítő könyvre bukkan. A könyv rejtélyének és szimbólumainak nyomába ered, hogy felkutassa a mesékben szereplő Csillagtalan Tengert és a titokzatos Kikötőt, ahol minden könyvekből és elmesélésre váró történetekből áll. Kutatása során lassan ráébred, hogy feladata sokkal több, mint saját szerepének felgöngyölítése, mivel sorsa összefonódik mind a hely jövőjével, mind az egymástól tragikusan elválasztott Idő és Sors szerelmi mítoszával.
Noha a regény középpontjában Zachary kalandjai állnak, az elbeszélések közé rengeteg rövid mese ékelődik, történetek a történetben, amelyek mind a Csillagtalan Tenger rejtélyes világához kötődnek. Mitológia, eredetmítosz, a hely múltja és jelene: mesék kalózokról, történetszobrászokról, tragikus szerelmekről. Morgenstern ismét világirodalmi hagyományokra támaszkodik. Merít például C. S. Lewis, Neil Gaiman, Lewis Caroll munkásságából, illetve felhasznál számos népmesei (aranyerdő) és mitológiai motívumot is (megszemélyesített Hold, Sors és Idő). A szöveg legszebb részei az eredettörténetek és a gyakran töredékes, mozaikszerű meserészletek. Az írónő leírásai, hasonlóan Az Éjszakai Cirkuszhoz, gazdag, részletes képekben bontakoznak ki. Az olvasó szeme előtt festményszerűen jelennek meg a Kikötő arany színű termei a plafonig érő könyvespolcokkal, macskákkal és labirintusszerű folyosókkal.
Ugyanakkor az élvezetes fantáziavilág túlzottan aprólékos leírása és a beékelődő történetek töredezetté, nehezen követhetővé teszik a kötet feltételezett fókuszában álló Zachary-szálat. A regény számos szimbólumának megfejtését a szerző az olvasó fantáziájára bízza. A melléktörténetek, bár gazdagítják a Csillagtalan Tenger világát, de sok esetben lezáratlanok, vagy csak több száz oldallal később kapunk rájuk magyarázatot. Nem segít ezen a mozaikszerű, töredezett szerkesztés sem, ahogy egyik szálról a másikra ugrálunk, illetve a rengeteg metafora, aminek köszönhetően az olvasó jegyzetelni kénytelen vagy egyszerűen feladja, hogy mindent megértsen.
A regény mintha maga is felismerné saját kuszaságát, és érdekes magyarázatot ad rá, mikor párhuzamba állítja a történetmondást a játékokkal. Egy ponton a főszereplő felteszi a kérdést: „vajon ez egy mellékküldetés vagy a főküldetés?” (260). A könyvet olvasva valóban olyan érzésünk támadhat, mintha egy videójátékkal játszanánk: együtt kalandozunk Zacharyvel küldetésről küldetésre, szintről szintre. Megoldunk egy rejtélyt, megkeresünk egy tárgyat, követjük a főküldetés fonalát, miközben a mellékszálak gazdagítják tudásunkat a világról, így haladunk a történet, vagyis főküldetés lezárása felé. Hiszen a regény sugallata szerint a történetet sosem lehet teljesen lezárni, új szálakon indul újra, új mellékküldetés válik majd főmisszióvá. Ily módon a regény kuszasága izgalmas kísérletként értelmezhető: lehet-e úgy regényt írni, ahogy egy játék zajlik?
Erin Morgenstern ezúttal is egy fantáziában gazdag, a fantasyirodalom hagyományára támaszkodó mesevilágot hozott létre, ami a burjánzó leírásoknak köszönhetően teljes szépségében jelenik meg az olvasó szeme előtt. Ám annak ellenére, hogy a kötet rengeteg izgalmas kérdést felvet – csak párat kiemelve: a mesék fontossága, a történetek kapcsolatteremtő ereje, a történetmondás hatalma – a témabeli sokszínűség miatt a történet fókuszpontja elveszik. Sok történet van – de melyik a fontos?
