„(…) csak nézett némán, látta, ahogy a szegény ember lelke és ereje, ami annyi éven át segítette a világítótorony tetején, most úgy veszik el, ahogy egy maroknyi homok pereg le az ujjak között. – Nem fog visszajönni (…)” (217).
Carlos Ruiz Zafón 1964-ben Barcelonában született és sajnos nemrégiben, 2020. június 19-én hunyt el. Mindössze 55 esztendős volt, de komoly életművet hagyott maga után: többek között az Angyali játszma, a Lelkek labirintusa, a Marina, valamint A mennyország fogságában is az ő tollából származik, de a zene világa is igen közel állt hozzá. Első, felnőtteknek szóló regényét, A szél árnyékát 2001-ben adták ki, és bár a spanyol szerzőnek korábban is jelentek meg munkái, ez volt az a kötet, ami megalapozta a nemzetközi hírnevét. A Köd Hercege, amivel Zafón kiérdemelte az Edebé irodalmi díjat az ifjúsági irodalom kategóriában, 1993-ban jelent meg először. Bár korábbi, mint a 2001-es sikerkönyv, az idén kiadott magyar fordítás borítóján, nem meglepő módon, „A szél árnyéka szerzőjétől” felirat szerepel. Bevallom, Zafón nagysikerű írását (még) nem olvastam, de A Köd Hercege kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet az író világa iránt.
Az Európa Könyvkiadót és Báder Petrát dicséri a borító és a fordítás igényes kivitelezése. A kötetet bemutató fülszöveg kissé szkeptikussá tett, hiszen arra számítottam, hogy egy igen könnyed, mágiával teleszőtt olvasmányban lesz részem, ami néhány gyermek kalandját mutatja be. Szerencsére tévedtem. Bár Zafón írása – ami tehát egy korábbi mű – épít az ifjúsági regényekből ismert elemekre (a felnőttek mit sem sejtenek, míg az okos és talpraesett gyerekek szembenéznek a gonosszal), mindezt úgy teszi meg, hogy nem válik unalmassá. A gyerekek szerethetők, és az életkoruknak megfelelően vannak ábrázolva, nem keltenek az olvasóban olyan érzést, mintha az író felnőttes szavakat adott volna néhány fiatal szájába. Ők is hibáznak, és ezeknek a tévedéseknek ára van. A szülők érthető okokból kerülnek háttérbe, így az sem furcsa, hogy olykor „eltűnnek” a cselekményből. Bár meg kell jegyeznem, az kissé bosszantó volt, hogy a rejtélyek nagy részéről sejtelmük sem volt, holott a saját házukban is „tevékenykedett” a gonosz. Persze lehetséges, hogy Zafón később már látta ezt a hibát, de nem akart rajta formálni.
A könyv ugyanis egy 2006-os szerzői jegyzettel indul, amelyben az író kifejti, hogy bár lett volna lehetősége alakítani a művön, jobbnak látta, ha érintetlenül hagyja, hiszen így, minden hibájával együtt, maradt meg az egyénisége. Zafón, saját bevallása szerint, A Köd Hercegét olyanra akarta megírni, amit tizenhárom-tizennégy évesen maga is szívesen olvasott volna, és még évtizedekkel később is magával ragadja.
A történet szerint 1943-at írunk, és „a háború szele akkoriban már menthetetlenül megtépázta a világot” (11). Maximilian Carver órásmester úgy dönt, hogy a borzalmak elől menekülve, egy csendes, tengerparti faluban telepszik le a családjával. Felesége, Andrea, valamint három gyermeke, a tizenhárom éves Max, a tizenöt esztendős Alicia és a nyolcéves Irina nehéz szívvel, de megválnak régi életüktől. Bár az Atlanti-óceán partján lévő település meseszép, elsőre kissé unalmasnak tűnik. Ennek ellenére Irina és Maximilian hamar megszereti a helyet, hiszen a kislány talál egy macskát, az édesapa pedig végre biztonságban tudhatja családját. Legalábbis úgy tűnik, hogy itt semmiféle veszély nem leselkedik rájuk.
Ugyanakkor akadnak baljós előjelek: a vasútállomáson lévő óra mutatói visszafelé járnak, ráadásul a macskában is van valami különös. A ház, ahova beköltöznek, korábban a Fleischmann házaspár tulajdonában állt, és fokozza a rossz előérzetet, amikor kiderül, hogy a kisfiúk, Jacob Fleischmann 1936-ban vízbe fulladt. A tengerparti sétány végén lévő épülethez szoborkert is tartozik, ahol a szobrok egy színházi társulat tagjaira emlékeztetnek. Aggasztó, hogy korántsem olyan mozdulatlanok, mint amilyennek lenniük kéne. Zafón mesterien szövi össze a könnyed, nyári idill és a hamarosan bekövetkező veszedelem szálait. A fokozatosság, aminek köszönhetően lassacskán mindenre fény derül, és a hangokat leíró részek bármelyik rémtörténetben megállnák a helyüket. Miközben az olvasó érzi, hogy egy fenyegető erő húzódik meg a háttérben, megismeri a címben szereplő karaktert is.
A Köd Hercege, más néven Caín vagy varázsló, egy titokzatos lény, aki egyezséget ajánl fel azoknak, akik valami miatt sebezhetővé váltak. A kívánság mindig beteljesül, ám a Köd Hercege megkéri az árát. A történetből az is kiderül, hogy nem lehet elmenekülni előle, ha valaki nem teljesíti az ígéretét, annak végzetes következménye lesz.
Vannak olyan elemek a történetben, amelyeket hibaként is lehet értelmezni. Sokszor felmerül például, hogy a Köd Hercege, aki végtelen hatalommal bír, miért nem csap le hamarabb? Miért játszadozik, mire szolgál a kivárás? Először felcsattantam, mert úgy éreztem, hogy egy olyan kliséről van szó, amikor a cselekmény további gördüléséhez muszáj, hogy az ellenség hibázzon, holott egyetlen lépésre volt a győzelemtől. Aztán elgondolkodtam. Az ezerarcú Köd Hercege maga is kimondja, hogy számára az idő nem létezik, és a történet során többször is bebizonyosodik, hogy egyszerre több helyen, megannyi alakban jelen tud lenni. Akkor miért is sietne? Nem köti semmi, bármeddig ráér, és amíg van, aki alkut köt vele, a hatalma sem szűnik meg.
Nem egy hibákat vétő ellenségről van szó, hanem egy igen tudatos lényről, akinek az ideje végtelen, mint a tenger. A Köd Hercege kiélvezi mások szenvedését és rettegését, hiszen ő csak győztesen jöhet ki a játszmából. Számára az alku fontos, az élteti, hogy tőle függjenek és rettegjenek. Ilyen értelemben nincs boldog befejezés: a Köd Hercege mindig megtalálja azt, aki elég naiv vagy gyenge ahhoz, hogy eladja neki a lelkét. Mindig lesznek olyanok, akik egy kívánságért cserébe bármire hajlandók, főleg, amikor a világ ennyi hibával van tele.
A könyv több kérdést is nyitva hagy, de úgy vélem, hogy pontosan ez teszi érdekessé, és emeli ki a szokványos ifjúsági írások közül. Szívesen tudtam volna meg többet Caínról, de a túl sok információ meg is szüntette volna a benne rejlő misztikumot. A kötet nyelvezete néhol nagyon egyszerű, míg máshol remek érzékkel megfogalmazott mondatokat olvashatunk. Véleményem szerint Carlos Ruiz Zafón célkitűzése, vagyis az, hogy A Köd Hercege több korosztály számára is nyújtson valamit, sikeres volt. A lezárás, csak úgy, mint maga a történet, egyszerre idilli és hagy maga után valamiféle nyomasztó érzést. Mit mondhatnék? Nem hittem volna, hogy egy ifjúsági regény efféle gondolkodásra invitál, és éppen ezért, pozitívan csalódtam.
Az viszont nagyon szomorú, hogy Zafón többé nem kalauzolhat el minket idegen tájakra. Ugyanakkor azok a művei, amelyekkel megajándékozott minket, őrizni fogják az emlékét és a tehetségét.