Valahányszor megjelenik akár angolul, akár magyarul a brit irodalom egyik nagy határátlépőjének valamilyen munkája, azonnal számolgatni kezdem a pénzemet, és azt figyelem, hogy a Pan Books által gondozott, általam gyűjtött kiadás mikor fog forgalomba kerülni.
Három éve, barátom közvetett biztatására ismerkedtem meg China Miéville-lel és a Perdido pályaudvar, végállomással. Azóta pedig kisebb-nagyobb kihagyással folyamatosan olvasom regényeit, novelláit. Leginkább ezt az oldalát ismerem és követem, mert nemcsak író, hanem marxista irodalomkritikus is. Semmi sem kerüli el a figyelmét, legyen az politikai, művészeti vagy gazdasági esemény, Miéville a nemzetközi kapcsolatok doktoraként igyekszik mindent összefüggéseiben vizsgálni.
A Vastanács az Új-Crobuzon trilógia részeként és az ehhez kapcsolódó, Looking for Jake novelláskötetben olvasható “Jack” elbeszéléssel együttesen öleli fel az író Bas-Lag nevű világát, ugyanakkor ez az utolsó regénye ebben a környezetben. A könyvek olvashatóak sorozatként, de nincsenek visszatérő szereplők, sem folytatások, vagyis inkább a térkoncepció szempontjából összefüggőek. Miéville a Perdidoval invitálta be olvasóit ebbe a “new weird” stílusjegyeket felvonultató világba, ahol a horror, a science fiction és az urban fantasy egyszerre van jelen, kiegészítik és felerősítik egymást. Ez a kavalkád a narratívában úgy jelenik meg, hogy a technológiai fejlettség kéz a kézben jár a mágia teljesen eltérő tőről fakadó formáival, az idegen, nem humanoid fajokkal és a hihetetlenül változatos városi környezettel. Míg az első részben az író Új-Crobuzon városát állította középpontba, addig a második regény, az Armada a tengeri élet és a kalózkodás témáját írja újra sajátosan miéville-i szemszögből. A harmadik kötetben, a Vastanácsban a vasút lesz a szöveg meghatározó motívuma.
A nyugati közlekedési kultúra a kerék feltalálása óta a legnagyobbat a vasút megjelenésével lépte előre. Már a kortársak között is akadt, aki a gőzmozdonyt úttörő újításnak tartotta. Az ember és a természet közötti rivalizálásban az előbbi mindent megtett, hogy az utóbbit háttérbe szorítsa. Miéville fogta a sínek térhódítását és a kapitalizmus által támasztott igényt, és beépítette a regénybe. Az új-crobuzoni vasúttársaság munkásai által alapított Vastanács egy mozgó, görög poliszokra emlékeztető városállam, amely szent feladatának tekinti a szembeszállást a korrupt, hataloméhes vasúttársasággal, aki nem hajlandó fizetést adni nekik, majd később el is akarja nyomni őket, és elpusztításukra törekedik. A két ellenfél metaforáját úgy is olvashatjuk, mintha ez lenne a városállam utolsó ellenszegülése az Új-Crobuzon által megtestesített politikai erőtérrel szemben.
Miéville történetében meglehetősen utópisztikus vonás, hogy az útjuk során egalitárius társadalmat kialakító hódítókat a betolakodók szerepébe helyezi, ahogyan a szinte tételmondatszerű „statikus »LÉTEZIK« alárendelése az aktív »VAGYOK«-nak” [178. O.] megállapítás is. A fellázadt vasúti dolgozók, akik között találhatunk talpfafektetőt, örömlányt vagy éppen mosónőt, haladnak előre, menekülnek az őket üldöző crobuzoni milícia elől. A társadalom minden rétege összefog ebben a közösségben: egymástól radikálisan eltérő, más kulturális gyökerű, más társadalmi vagy biológiai nembe és fajba tartozó személyek (pl. az ember testű, rovarfejű kheprik vagy a kétéltű, orosz folklórból átörökített vogyanojok) egy eszme alá tömörülnek, testvérnek szólítják a másikat, és ellenállnak minden külső fenyegetésnek. Ugyanakkor a lassacskán a “vagyok” szélére sodródó Új-Crobuzont külső és belső összecsapások tépázzák.
A metropoliszban forrnak az indulatok. Egy másik várossal vívott háború erőteljesen kikezdte a társadalmi egyensúlyt: a frontról visszatértek soha nem látott rémségekről suttognak, ellenállók többfrontos támadást indítottak, hogy megbuktassák a polgármestert. Fegyveres harcok bontakoznak ki a kisemmizettek és az elit tagjai között. Ez a hatalmi központ tehát meggyengült, ami a narratíva szintjén is megfigyelhető. Annak ellenére, hogy Új-Crobuzon árnyéka rávetül mindenre és mindenkire, kevesebb az urbánus helyszín, több az elvadult, felderítetlen táj, ahol másképp kommunikálnak az élőlények. Ezt az ismeretlen vadnyugati életformát tapossák el a keletről érkező gyarmatosítók, akik ennek a hanyatlónak tűnő civilizációnak a letéteményesei, és ezt csigaként húzzák is maguk után. A Tanács politikai eszmélésével egyidőben ez a kolonizáló hozzáállás megváltozik, mert a belső harcok elharapóznak, pedig mindennél fontosabb volna megőrizni a kifelé mutatott egységet.
A főhősök is ilyen egységtörők: a gólemista Judah Low, a szeretője, Cutter, és a nagyvárosban elégedetlenkedő Ori. Low és Cutter Új-Crobuzon és a Vastanács között ingázik, többnyire hírvivői szerepben, míg Ori a forradalomban vesz részt. A kötetben egyszerre tárul az olvasó szeme elé a Miéville által fontosnak tartott marxizmus a Vadnyugatról alkotott elképzelésekkel, az író vasútmániájával (vö. Railsea), a párizsi kommün fegyvercsörtéivel, valamint a mindenkori felkelők vérével és verejtékével. A kemény döntések és az áldozatok, a személyes múlttal való szembenézés, végül pedig a ráeszmélések és gyors cselekedetek időszaka ez, amikor egy rossz lépés következtében minden összeomolhat, amit eddig építettek.
Ez az entrópia azonban lassan és fokozatosan válik csak valósággá. Ennek ellensúlyaként Miéville a Kakotopikus Folt nevű Ismeretlen Területről beáramló információkkal traktálja az olvasót, akinek akár az az érzése is támadhat, hogy egy szerepjátékhoz készült kézikönyvet vett a kezébe, amelyben mindenre kitérve és megmagyarázva kifejtik a fiktív világ működését. Emellett pedig a strukturális és a nyelvi kísérletezés itt indul igazán útjára, ami majd a Konzulvárosban teljesedik ki. Ez nem feltétlenül zavart engem a Vastanácsban, de talán először fordul velem elő, hogy úgy tűnik, a részek fontosabbak, mint az egész, a stílus előrébb való, mint a történet. Ez egy trilógia harmadik kötetében már nem volna annyira meglepő, én azonban lelombozódtam, mert egy újabb hihetetlen kalandot vártam az írótól, és végül nem azt kaptam, amire számítottam.
Miéville viszont továbbra is egy olyan szerző, aki képes többkötetnyi ötletet működtetni egyetlen, valóban bizarr világban, ahol a hatalmi vákuumot mindig ki kell töltenie valakinek. Remekül állítja szembe az örökké mozgó vasutat a statikus hatalommal, ügyesen érezteti, hogy folyamatos veszély forrása, a kettő konfliktusa pedig eddig soha nem hallott történetet eredményez. A korábban említett hangsúlyeltolódások miatt viszont ez lesz az a könyv az életműből, amelyiket nem fogom még egyszer elolvasni.
