Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának hatodik kötete ismét egy új arcát mutatja meg a Witcher-világnak, bár a vaják mesterség végképp a háttérbe szorul. A Fecske-toronyban már nem Geralt, hanem sokkal inkább Ciri a főszereplő, akinek történetét visszatekintések által ismerhetjük meg. A kötet fokozatosan bontja ki, hogy az ötödik, a Tűzkeresztség vége és a hatodik rész első jelenete között mi történt Geralttal, Cirivel és Yenneferrel.
A Fecske-toronyban Ciri utazása megtorpan. A korábbi kötetek során az önkeresés metaforájaként értelmeztem az állandó mozgását, amiben egy hosszú szünet valamiféle változást jelent. Ebben az esetben azt, hogy Ciri már nem a rablóbandához tartozó Falka, hanem ismét vajáklány és Cirilla, Cintra hercegnője.
Geralt esetében az utazásnak még nincs vége, viszont sokkal nyíltabb problémává válik a vajákság kérdése, hiszen már kötetek óta nem ebben a szakmában tevékenykedik. Erre az út folyamán döbben rá. Izgalmas kérdést vet fel, hogy mi történik a férfival a későbbiekben, az út befejeztével, de azt is kíváncsian várom, hogy identitásáról végre meg tudunk-e valamit magától Geraltról, vagy a továbbiakban is csak társai monológjai és Geralt-definíciói által ismerhetjük meg a mutánst.
A Fecske-torony története jóval lassabb és lazább szövésű, mint az előző részé, holott a kötet vaskosabb. A regény nem is a történetre fókuszál, hanem sokkal inkább narrációval kísérletező szöveg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a szerző a narráció módjával nyújt igazán emlékezetest, hiszen mindig kísérletezik, mindig újat mutat, amivel minden egyes kötettel ismét meg tud lepni. Eddig egy-egy kisebb részben vagy fejezetben billentette ki az ismert és megszokott narrációs sémákat. Például kihasználva, hogy a regény szöveg és nem vizuálisan reprezentáló médium, a harmadik részben Ciri kiképzésének egy rövid leírásában az utolsó mondat fedi fel, hogy a lány bekötött szemmel végzi a gyakorlatokat. Vagy a negyedik kötetben egy futárhoz kapcsolódnak a történet szálai, az ő pozíciója által kap képet az olvasó a politikai helyzetről.
Ezekhez képest a hatodik kötet sokkal homogénebb a narrációs kísérletet tekintve, hiszen a legtöbb fejezet elején Ciri jelenét látjuk, aki egy remetének meséli el a történetét. Ahogyan a visszaemlékezés megindul, Sapkowski nem az elbeszélő – Ciri – szempontjából szövi az elbeszélést, hanem egy külső, objektív narrátoréból. Ez nem csupán Ciri visszaemlékezéseit jellemzi, hanem az egész fejezet elbeszélésének lépcsőzetes szerkezetét. Ebből a felépítésből csak néhány fejezet lóg ki: így kap például hangot Triss, Yennefer vagy Geralt.
A lépcsőzetes narráción túl egy másik típusú történetmesélés is megjelenik. Ez kifejezetten szubjektív, értékítéletet tartalmaz, hiszen Kökörcsin önéletrajzi kötetének bejegyzéseiről van szó, amelyet élete végén szeretne kiadni. Egyrészt jót tesz ez a stílusváltás a kötetnek, másrészt fellazítja a történet feszültségét, amikor a költőt ugratják útitársai.
Sapkowski sorozata a narrációján túl a nézőpontok megkérdőjelezésével és újragondolásával válik igazán érdekessé. Az első és második kötet szinte teljesen az új horizontokra épült, hiszen mese dekonstrukciókat tartalmazott. A Fecske-torony (1997-ben jelent meg eredeti nyelven) a történelem objektív, egyetemes érvényét kérdőjelezi meg két jelenetben. Az egyik egy fejezet végén található jövőben játszódó rész, ahol az írás, a történelmi emlékek nem bizonyulnak értéknek, így elégetik őket. Ez a néhány bekezdésből álló rész remekül illeszkedik a háború, nincstelenség és a fajok, régi népek kultúrájának presztizsveszteségéhez, amelyek szinte minden kötetben előforduló témák. A másikban a Witcher 3-ból jól ismert tündemágushoz, Avallac’hhoz kötődik. A tünde a búvóhelyén lila bölényt fest a falra, és a Geralttal folytatott párbeszéd során nyilvánvalóvá válik, hogy egyrészt az igazi művészeti alkotásokat akarja elrejteni vele, másrészt pedig humorosnak találja, hogy az emberek azt fogják gondolni, ha megtalálják, hogy a képeken látható állatok valamikor léteztek. Ez a jelenet az őskori barlangrajzokat idézi fel, és azok mai szemmel történő elemzését és jelentéstulajdonítását kérdőjelezi meg, illetve az ember mindenek feletti hatalomgyakorlásának kritikája is megjelenik benne.
Sapkowski a fejezetek elején egy-egy mottót vagy a fejezethez kapcsolódó fiktív leírást, jóslatot vagy népköltészeti alkotást helyez el. Ezek a részletek eddig a Vaják-világ belső keletkezésű szövegei voltak és csak a fejezetekben jelent meg egy-egy kikacsintó gesztus (például a vámpír, Regis öszvérét Draakulnak hívják). Ehhez képest a Fecske-torony általunk hozzáférhető és ismert vendégszövegeket emel be. Ilyen például Bruno Bettelheimtől A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, amely freudi alapon elemzi a meséket, de Tolkien A Gyűrűk Urájából is származik egy részlet. Kétségkívül mindkét mű fontos előképe a Vaják-univerzumnak, hiszen – Bettelheim kötetét tekintve – sokat merít meseelemekből, illetve a vámpír olykor freudi vagy jungi alapú elemzéseket mond el egy-egy babonáról. Regis lényegében archetipikusan közelíti meg a saját faját, viszont az archetipikus megközelítést és a népi babonákat Sapkowski beépíti és ki is forgatja. Tolkien műve is az elemek átemelése és rekontextualizálása szempontjából válik fontossá. Először zavart, hogy megtöri a diegetikus elbeszélést, viszont ahogyan több ilyen utalást is beemelt, egyre izgalmasabbnak éreztem, hiszen ezzel Sapkowski leleplezi a regényt mint fikciót, és ezzel együtt reflektál azokra az előzményszövegekre, amelyek felől termékenyen értelmezhető a Vaják-világ.
A sorozatban olykor felbukkan, hogy a tündék – mint Tolkiennél – hamarabb voltak a világon, de Sapkowskinál egy másik világból érkeztek az emberek. Erről a helyről szinte semmit nem tudunk, de mivel eddig a fejezetek nyitó szövegei a Vaják-világ belső keletkezésű tartalmai voltak, így az is feltételezhető, hogy a fikció szerint a mi világunk emberei léptek át valahogyan Geralték univerzumába.
Bár a narráció és ezek az apró gesztusok izgalmasak – és persze magyar nevekkel, mint például Esterházy, találkozni is jó érzés –, a Fecske-torony mégsem lett a sorozat kiemelkedő kötete. A Vaják-univerzum elvesztette a varázsát, szinte sehová nem épül. Az a kevés új információ, amelyet Yennefer múltjáról vagy Pavettáék haláláról tudhat meg az olvasó, nem elég ahhoz, hogy a kötetek óta belengetett konfliktus beérését és kibomlását érezzük. Olyanná válik a történet, mint a Trónok harcában a tél: mindig csak közeleg, de soha nem akar megérkezni. Éppen ezért a Fecske-torony minden új és érdekes kísérlete ellenére gyakran unalmas és fáradt. Várom, hogy végre felrobbanjanak a sorok mögé rejtett puskaporos hordók, és végre visszakapjam azt az izgalmas és átgondolt világot, amely az utóbbi kötetekben a háttérbe szorult.
