A napszemű Pippa Kenn és A viharszívű Mya Mavis a Könymolyképző Kiadó gondozásában jelentek meg 2012-ben és 2014-ben. A szegedi kiadó évek óta hozzájárul a hazai ifjúsági kiadások lendületéhez, és csábítja olvasásra a fiatalabb generációt különböző tematikus és korosztály szerint rendeződő köteteivel. Kemese Fanni regényei a Vörös pöttyös-sorozatot erősítik, ennek megfelelően olvasmányos ifjúsági regényeket várhatunk. A borítókon a címszereplők képe dominál, egy-egy meghatározó tulajdonságukkal az előtérben, mellettük szimbolikus értékű ábrák is helyet kapnak. A kötetek tapintása, borítójuk színvilága egyaránt kellemes, formájukban kézbeillők – már e vonások az összhatása is vonzó lehet az olvasók számára, de a borítószöveg ígérete is felkelti a figyelmet. A Pippa Kenn-trilógia egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol a fiatal hősnő és társai a túlélésért folytatott küzdelem mellett a bizalom, az emberség, a felelősség és az elmúlás kérdéseivel szembesülnek. Mind olyan témák, amelyek vonzzák a fiatal olvasók figyelmét, a történet pedig több olyan szituációt tár eléjük, melyekre maguk is kereshetik a válaszokat. Kemese Fanni kötetei nem csak megtartják a borítószöveg ígéretét, de jóval többet is adnak ennél.
Egy biológiai terrortámadás okozta világégést követően az emberiség nagy része öntudatlan, sápadtbőrű, a túlélők vérére szomjazó szörnyeteggé vált, míg a megmaradt kevesek kisebb csoportokban vagy nagyobb létszámú kolóniákat létrehozva próbálnak túlélni, és valamilyen módon megoldást találni arra, hogy fenntartsák az emberi fajt és megőrizzék az alapvető emberi értékeket. Pippa Kenn tizenkét évesen magára marad a felmenői által épített erődházban, egy olyan épületben, mely minden szempontból alkalmas arra, hogy egy család önellátó életmódot folytasson, élhetővé téve számukra a mindennapokat, egyúttal óvó- és búvóhelyet nyújtva az arra vetődő ún. „sápadtaktól”. Édesapja halála után a fiatal lány öt évet tölt egyedül, magára utaltan, míg egy nap a környékre vetődik Ruben Mack, aki a testvérével vágott neki egy kolónia keresésének, ám a megpróbáltatások közben elvesztették egymást. Pippa és Ruben együtt folytatják az utat a vándorló sápadthorda elől menekülve. Az első kötet (A nepszemű Pippa Kenn) fókuszában a vadonban való túlélés, a fiatalok egymásra találása, egymásra utaltsága és a bizalom kialakulása áll. A második részben (A viharszívű Mya Mavis) a kolónia falai közötti, kompromisszumokra és elfojtásra épült világ tárul fel az olvasó előtt, a túlélő közösség szabályok és kényszer összetartotta mindennapjai, felsejlő-foszló kapcsolatai kerülnek a középpontba. A szereplők sora kibővül: megismerjük Pippa családját, a jövőt előre megálmodó Mya Mavist, és Ruben testvérét, Gage-et is.
A kötetek fejezetei rendszerint egy-egy aktív, a cselekményben részt vevő szereplő nevét viselik, és az adott karakter nézőpontjából követik végig az eseményeket. Olykor előfordul, hogy egy-egy fejezet a felmenők, a „régmúlt időkben” élő elődök hangját elevenítik fel. Ez a szerkesztési mód lehetővé teszi, hogy a szerző az egyes szám első személyben történő narráció, illetve a szabad függő beszéd alkalmazásával a szereplőket és az érzelmeiket, az általuk érzékelt külvilágot és eseményeket minél pontosabban, és minél sokszínűbben jeleníthesse meg. A Pippa Kenn esetében még érezhetően elkülönülnek a szereplői hangok, a szerző figyel a stílusok megtartására, ám a Mya Mavis-nél már lényegesen több szereplő nézőpontját használja fel, így nem csoda, hogy a hangok gyakran egymásba csúsznak, és jellegzetességeik sem érződnek olyan mértékben, mint az első kötetnél. A szerelmi szál arányosan van jelen mindkét kötetben, a szerepe hangsúlyos, de mégsem annyira domináns, hogy ellehetetlenítse a túlélésért folytatott küzdelem drámáját. Sokkal inkább emberi értékként, az utolsó fogódzók egyikeként jelenik meg a bezártság és a folyamatos veszélyérzet szülte feszültségben. A szereplők vívódásai, belső harcai hitelesek, kellő mélységben ábrázoltak. A szerző nagyon jól kezeli a drámai helyzeteket: mindig annyi információt ad, amennyivel feszültséget teremt, fenntartja azt, és végül feloldást is ígér. Különösen igaz ez Pippa és Ruben a Vörös erdőn történő küzdelmes átjutása esetében, mely lassan felőrli őket: a tetőponthoz közeledve a fejezetek egyre rövidebbek lesznek, és egyre gyakoribbak a váltások. A botladozó lépteket idézik a fizikai és érzelmi összeomlásig – egészen a következő, újonnan kezdődő részig, melyben a fejezetek menedékkel, lassú gyógyulással, és reménnyel telve indulnak.
A mindkét történet egyik központi témája a génmanipuláció. A világégésért felelős bioterroristák vírusa csupán azokat az embereket hagyta életben, akiken már végrehajtottak valamilyen génmódosító beavatkozást. Akik emellett az egyik nagy vívmánnyal, az ún. életkapszulával is rendelkeztek – melynek lényege, hogy folyamatosan regenerálja a sérült sejteket, ezáltal természetellenesen meghosszabbítva az egyén várható élettartamát –, a fiktív világ sápadt bőrű szörnyetegeivé váltak. A gének variáltságának, újrarendezettségének köszönhetően valamilyen különleges tulajdonság megléte minden túlélő esetében adott, és többnyire láthatóvá is válik. Az emberek, (fel)ismerve ezeket, rutinosan olvassák egymás testét és tulajdonságait, gyakran azonosítva így családokat, felmenőket, akik az adott vonások jellegzetes vagy kizárólagos hordozói voltak generációk óta. Ennek egyfajta illusztrációjaként vehetjük a szövegben megjelenő női tekintetet (pl. Pippa és Brooklyn esetében), mely több alkalommal nem csupán a kidolgozott izomzatot, vagy rátermettséget sugalló tetteket, hanem az öröklött tulajdonságokat kutatva mustrálja a megjelenő férfitesteket.
A kolónia zárt közösségében a belterjesség elkerülésének érdekében nagy figyelmet szentelnek a diverzitásnak is: nemzőlistákat hoznak létre a fiatalok számára, és megalapítják a közanyaság intézményét. A nők kiszámolt gyermekek kihordására vállalkozhatnak, olyan apáktól, akiktől az utódok a lehető legjobb és legtöbb tulajdonságot örökölhetik. Eleinte úgy tűnik, szabadon választhatnak párt, majd egyre világosabbá válik, hogy minden döntést a közösség szentesíthet vagy ítél megvetendőnek. Pippa kivételesen szerencsés, hiszen nem egy különleges képességgel bír, melyek nagyobb eséllyel öröklődnek férfiaknál. A külvilágban töltött idő edzetté és aktívvá érlelte őt, nemzőlistáján is mindössze egyetlen férfi szerepel. Mindez a férfiakkal egyenrangú szereplővé avatja őt, a közösség biztonságáért felelős őrszemek közé léphet, és messze több szabadsággal bír, mint bármelyik másik nőalak.
A génmanipuláció atyjának, dr. Jupiter Day tevékenységének köszönhető a közösség túlélése, genetikai alkalmazkodóképessége, valamint a diverzitás megtartása. A történet előrehaladtával egyre világosabbá válnak azok az etikai problémák, melyek az emberséghez, illetve a féktelenül, elsősorban a tudományos eredményekért alkalmazott kísérletek kapcsán merülnek fel. Ironikus, hogy mindezt végül az erőszakosságra hajlamos Wyatt, Mya nevelőapja, fogalmazza meg. Az emberek, akik kezdetben a választható tulajdonságok megrendelői voltak, a kísérleteket elszenvedő klónok szerepébe helyeződnek: generációk alatt túlélési ösztönüket elvesztett szolgákká alacsonyodtak a kutató keze alatt. Az irány, amelyet a közösség követ, már régen nem emberi. Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy valóban egy vírusra volt-e szükség az emberiség elpusztításához, ha a számtalan, újabb és újabb génmódosítás során maguk is egyre távolabb kerülnek mindattól, ami igazán emberivé tette őket.
A túlélést biztosító szabályokat eltérően értelmezik a külvilágban ragadtak és a kolónián élők. A látásmódbeli különbség elsősorban a szocializációnak és a neveltetésnek köszönhető: ezekre nagy hangsúlyt fektet a szerző. Míg a külvilági „barbárok” esetében a szabályok elsősorban a vadonban való életben maradást szolgálják, a kolónia falain belül mindennek a közösség javára kell válnia. Ennek érdekében az agresszió elfojtására kell törekedni, és minden tevékeny energiát, képzettséget és képességet a közösség szolgálatába állítani. A kolónia is a túlélés egyik formája, de érződik, hogy ez sem járható út: a szabályozott viselkedés ugyan néhány generáción belül kialakul és az emberekbe ivódik, végül elnyomják az egyénit és az emberibb kapcsolatokat, illetve azok kialakulásának lehetőségét. Az alapvető emberi agresszivitással viszont nem tudnak mit kezdeni, és szükség esetén sem tudják a maguk védelmében megfelelően alkalmazni, szemben a külvilágból érkezettekkel. Pippában is nagy erővel élnek a túlélést szolgáló szabályok, melyeket apja szigorú nevelésének köszönhet, és amelyek meghatározzák a személyiségét. Egyenes, őszinte, és képtelen érzelmei elrejtésére, szemben a kolónián felcseperedő lányokkal, akik élik és élvezik a játékosságot társas kapcsolataikban és mindennapjaikban egyaránt. Pippa és társai hamar szembesülnek a ténnyel, hogy teljesen más képességek és képzettségek válnak fontossá a falakon belül, ám a sápadtak támadásakor éppen a korábbi, külvilágban szerzett tapasztalataik teszik lehetővé, hogy saját képességeikkel (és Pippa féltestvére, Phil segítségével) járuljanak hozzá a közösség túléléséhez, és vessenek gátat a szörnyek rohamának.
A második kötetben fatalista hozzáállás dominál, mely szerint a jövő állandó, nem lehet megváltoztatni: minden cselekvés és tett ugyanahhoz a kimenetelhez visz közelebb, és csupán egy-egy felismert lépés az odavezető úton. Mya látomásai leíró jellegűek, villanásszerűek és megbontják a fiktív világ szövedékét egészen addig, amíg a lány egyre jobban ki nem ismeri képességét. Ez is egy öröklött tulajdonság, de mivel generációk óta rendkívül nehéz fogást találni rajta, inkább hivatkozik rá átokként, még akkor is, amikor a lány és társai segítségére vannak a sugallatok. Sokszor tűnik úgy, hogy Mya a háttérbe szorul, szemlélője csupán az eseményeknek, miközben a jövő és a jelen látomásainak határán, és az előre megálmodott, de elfelejtett emlékek peremén egyensúlyoz. A valóság felismeréséért, megtartásáért folytatott küzdelem csaknem valamennyi energiáját felemészti. Látomásai előrevetítik a kolónia falának leomlását, és ezzel feszültséget teremt a történetben. Ugyanakkor Pippa éleslátása elengedhetetlen, hiszen megtanulja felismerni az átok mutatta jeleket, míg Mya csupán közvetíteni tudja őket.
Több utalást is találhatunk a „régmúlt időkre”, melyekben a szerző megteremti a jövőbeli ember nosztalgiáját. Egyrészt eszközül szolgál a jelenünk és a távoli jövő közötti nagy időtávlat áthidalására, ugyanakkor feloldja a posztapokaliptikus világ érzelmi kietlenségét és kegyetlenségét. A túlélésért folytatott harcba ennek segítségével lopja be az életet és az élni vágyást, jó példa erre könyvekből ismert érzések és régi szokások megidézése (pl. a randevú), mely bájos pillanatok megjelenítésére ad lehetőséget a fiatalok vonzalmában és az egymáshoz való esetlen közeledésében.
Kemese Fanni kötetei jól megszerkesztett, okosan felépített, fordulatokban gazdag, kifejezetten jó stílussal megírt, olvasmányos ifjúsági regények, gyakran komoly mondanivalóval a lapjaikon. Megtalálhatók a szövegben a műfajra jellemző elemek, a bizalom, a barátság és a bajtársiasság témája, az első szerelem tétje és elvesztésének tapasztalata. Az összefüggésekkel, megfelelően adagolt talányokkal és elgondolkodtató helyzetekkel a szöveg végig leköti az olvasó figyelmét. Többször is felmerül az alapvető emberi értékek megtartásának kérdése a szerző által megfestett disztópikus világban, és sokszor úgy tűnik, a helyzet menthetetlen. Mégis van remény: a maradandó értékekhez való ragaszkodás, illetve a szeretet és a felelősségvállalás segítségével az emberség megőrizhető, sőt átmenthető. A kérdés csupán az marad, hogy sikerül-e találni egy erre érdemes, jobb lehetőségekkel megáldott világot.
