A Mélység óriásit ütött. A Falka – Cutter első regénye, melyet az Agave jó érzékkel csupán a Mélység után adott ki – sokkal kevésbé tett rám zsigeri hatást, és nyelvileg sem olyan kiforrott, mint a szerző második kötete. Ettől függetlenül Cutternek e két könyvvel sikerült annyira felpiszkálni az érdeklődésemet, a bizarr történeteivel és remek nyelvi megoldásaival annyira befészkelte magát a fejembe, hogy az egyik kedvenc horrorszerzőmmé vált.
A szekta nem olyan feszes tempójú, koherens regény, mint amilyen a Mélység volt. Ez már a kötet méretén is látszik, hiszen az eddigiekhez képest jóval vaskosabb könyvről van szó. Az író ezúttal is jó érzékkel teremtette meg a helyszíneket és a történet elemeit, mégis kissé szegmentáltnak, darabosnak tűnik a történetvezetés. Ezt a kényelmetlenséget csak felerősíti a regény sajátos narratív szerkezete. A szekta ugyanis két idősíkon játszódik: az első a hatvanas években, a második húsz évvel később. A két idősík fejezetei váltakoznak a kötet teljes hosszában, ami egyrészről kiváló feszültségfokozó eszköz (a nyolcvanas évek idősíkján a szereplők olyan eseményekre hivatkoznak, ami nekik a múlt, az olvasó viszont még nem tart ott a szövegben, hogy a hatvanas években játszódó szál történései teljes egészében összeálljanak előtte, vagyis nem érti, mi történik pontosan – ebből ered a feszültség), másfelől azonban ez a szerkezet valahogyan mégis csak csikorog. Több helyen találkozhattunk már hasonló felépítéssel, például King Az című monumentális regénye, és nem csupán a narratív struktúrájában, de a történet bizonyos motívumaiban is felfedezni hasonlóságot Cutter írása és King regénye között.
A szekta három minden hájjal megkent fejvadászról szól, akik a hatvanas években szembesülnek valamilyen túlvilági iszonyattal, melyet sikerül ideiglenesen legyűrniük. Csaknem húsz évvel később azonban az erőre kapó lény egyik szolgája magával ragadja a véletlenül összeverődött csapat vezetőjének, Micahnak a kislányát. Nincs más lehetőség, Micah, Ebenezer és Minerva újra találkoznak, hogy még egyszer szembeszálljanak azzal az iszonyattal, ami a Fekete Sziklát uralja. (A csapatosan elhárított veszély évtizedekkel későbbi felbukkanása, a csoport újraegyesülése és bizonyos lélektani elemek ismét a már említett King-kötethez teszik hasonlatossá A szektát.)
A három szereplő kapcsolata érdekes pontja a regénynek, hiszen találkozásuknak az az apropója, hogy egymás meggyilkolására bérelték fel őket, jóllehet egyikőjüknek személyes indítékai is vannak. Első találkozásuk majdnem tragikus véget ér, azonban a megoldandó közös probléma csapattá szervezi őket. Nem állítanám, hogy a csapat összekovácsolódásának minden egyes pontja hitelesnek és logikusnak tűnt, kicsit talán túl hamar történik, túl sok a pálfordulás, túl sok bizalmat szavaznak egymásnak a szereplők rövid idő alatt ahhoz képest, hogy mindegyikük gyilkolásból él. Az ezekre a fejezetekre jellemző western-atmoszféra azonban valamelyest még a következetlenségekért is képes kárpótolni az olvasót.
A regény középpontjában azonban nem csupán a trió és a lény áll, amely ellen harcolnak. A könyv eredeti címe Little Heaven, mely a világtól elzárkózóan élő vallási közösség neve is a könyvben. Legalább olyan fontos ez a közösség és az azt vezető prédikátor a regény által bemutatott borzalmakban, mint amilyen a Fekete Szikla lakójának szerepe. A maga módján még félelmetesebb, éppen azért, mert nincs benne semmi természetfeletti. A Little Heavent vezető Amos Flesher tiszteletes elsőre észrevehetetlen őrületével, szuggesztív személyiségével legalább annyira rettenetes és taszító szörnyeteg, mint a Furulyás vagy bármelyik másik bizarr lény, melyet a Fekete Sziklában lakozó entitás hívott életre. A Tiszteletes alakját Cutter bevallottan a méltán hírhedt Jim Jones tiszteletesről mintázta, aki a Népek Temploma (People’s Temple) nevű szektának volt a megalapítója és a vezetője. Jones tiszteletes kiváló szónok volt, aki 1975-ben megkapta a Legkiválóbb Amerikai Egyházatya címet, rasszizmus elleni harcáért pedig a Martin Luther King Jr. Emberbaráti Díjat 1977-ben. És egy évvel később, 1978. november 18-án 918 követőjét vette rá az öngyilkosságra, közöttük 300 gyereket, majd ő is – feltételezhetően – önkezével vetett véget az életének. A történethez hozzátartozik, hogy az “öngyilkos” hívők egy része nem is akart annyira öngyilkos lenni; nekik Jones közeli emberei segítettek. A szeptember 11-ei terrortámadásokig ez volt a legtöbb életet követelő előre eltervezett, nem háborús cselekmény az Egyesült Államok történetében. A tiszteletes utolsó beszéde (itt lehet meghallgatni, a leirat pedig itt érhető el) inspirálta Cutter tiszteletesének záró beszédét, ahogyan a kötet egyik csúcsjelenetéhez is a Jonestownban történtek szolgáltattak alapanyagot. Az itt is bemutatott mosolytalan hit, a fanatizmus számomra mindig is rendkívül félelmetes és nehezen felfogható jelenségnek számított, és talán ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Ez az a nyugtalanság, melyet Nick Cutter nagyon produktívan használ ki ebben a regényében: a fanatizmus legtöbbünk előtt közvetlen formában ismeretlen és taszító mentális állapot, mely mégis éppen taszító, ismerős-idegen volta miatt érdekel minket.
A szekta nem a legtakarékosabban megírt szöveg – ebben is hasonlít a már emlegetett King-regényhez –, a cselekmény kiterjedtségéhez remekül illeszkedő, bonyolult és nagyívű szerkezetet sem sikerült tökéletesen megépítenie a szerzőnek. Mindezek mellett megkapjuk a Cutter korábbi regényeire is jellemző egyedi prózanyelvet, a helyenként látomásszerűvé váló felkavaró jeleneteket és remek karaktereket – akár a három főszereplőre, akár a tiszteletesre gondolunk. Sok rétegű, rengeteg aktuális kérdéshez hozzászóló regény – talán épp ezért elnézhető, ha helyenként nem tökéletes. A belső illusztrációk puszta léte is üdítően hat, szépen illeszkednek a kötet atmoszférájához. Hosszú időre az olvasói fejekbe rágja magát.
