Patrick Ness nem is olyan régen a Chaos Walking trilógiával robbant be a köztudatba, és sok kritika szerint ez a három könyv igen magas minőséget képvisel a YA piacon. Hogy pontosan mitől emelkedik ki a kínálatból, azt nehéz lenne egy okra visszavezetni, hiszen a történet meglepően sok, komoly kérdéssel foglalkozik, így nem egyetlen, átfogó tematika mozgatja, hanem sok kisebb. A kevesebb nem mindig több, jó, ha egy történet bonyolult rendszert tár elénk, ám ennek is megvan a veszélye. A Chaos Walking bizonyos kérdéseket roppant hatásosan és intelligensen tálal, valóban túlszárnyalva a könyvesboltok polcain, hasonló kategóriába sorolt könyveket, de bizony akad olyan terület is, ahol hiányérzetet hagy maga után.
Kezdjük rögtön azzal, amire a trilógia címe utal. „Kontroll nélkül pedig az ember csak káosz. Hömpölygő káosz.” Mondja Todd Hewitt, arra utalva, milyen amikor mindenféle szűrő nélkül halljuk azt, ami a másik ember fejében van. Ez a Zaj, ami a történet egyik legérdekesebb alapötlete. Nem puszta telepátiáról van szó, hiszen olyankor értelmes gondolatokat hallhatunk. A Zaj ezzel szemben befogadhatatlan mennyiségű információ, túláradó, kezelhetetlen, csapongó, igazi káosz – vagyis az emberi elme maga. Mert képzeljük csak el, mi lenne, ha mindent kimondanánk, amire gondolunk. Sőt, azt is, ami csak tudat alatt fut át az agyunkon. Patrick Ness kényelmetlen igazságra összpontosítja a figyelmet: a magát racionális lénynek tartó ember valójában csak szűrők kifinomult rendszerének köszönheti, hogy nem látszik, mennyi minden fér el a csupán csak a felszínen rendezett belső világában. Ráadásképpen Ness mindezt azzal súlyosbítja, hogy a nők hallják a Zajt, de az ő elméjük néma a többiek számára. Ez alapján úgy tűnhet, hogy Patrick Ness gender kérdéseket is felvet, de történetben „csak” a helyzet kirekesztő mivolta jelenik meg. Egy dolog, ha az ember rá van kényszerítve arra, hogy a gondolatait a legvégsőkig feltárja a világ előtt, de a többiek viszonozzák ezt a kiszolgáltatottságot, és megint más, ha vannak kitüntetett személyek, akiknek megadatik, hogy csak befogadók legyenek. A Chaos Walking részletekbe menően kifejti, hányan hányféleképpen reagálhatnak egy ilyen sarkított helyzetre, nem kímélve az olvasót az emberi kegyetlenség végleteitől sem.
A történet világában az élet a Zaj nélkül is épp elég nehéz. Habár egy nyilvánvalóan fejlett társadalom építette fel kolóniáját a bolygón, a váratlan körülményeknek köszönhetően a közösségek néhány generáción belül visszafejlődtek a „sötét középkorba”, ahol az életben maradás mindennapos küzdelem. A legnagyobb vesztesek azonban – mint a történelemben oly sokszor – a bolygó bennszülöttjei, a szpakkerek. Kiderül a történetből, hogy a telepesek kezdetben próbáltak felvilágosultabban viselkedni, komoly szabályaik voltak például a bennszülöttekkel és az agresszióval kapcsolatban, ám a Chaos Walking (és főleg a kiegészítő történetek) megmutatja, milyen könnyen leépül az ember fejlett moralitása, ha nehéz körülmények közé kerül.
Sokféleképpen láthatjuk elbukni azokat az értékeket és ideákat, amikre a mai társadalomban fontosnak tartunk: az erkölcsöt, a racionalitást, az elfogadást, a jóra való törekvést. A Chaos Walking valóban sötéten festi le az embert – káosz, kegyetlenség és önzőség keverékeként –, ám emellett reményt is mutat, méghozzá a gyerekekben. Todd és Viola kamaszokhoz méltó módon kérdőjelezi meg a felnőttek világának hibáit és következetlenségeit. Azonban a helyzet nincs annyira leegyszerűsítve, hogy a lázadó gyerekeknek igazuk van, és sikeresen lebontják a felnőttek morálisan megkérdőjelezhető alapokra helyezett rendszerét. Ehelyett Todd és Viola hosszú utat tesznek meg, mely során szembekerülnek több olyan döntéssel, ahol csak rossz és rosszabb közül választhatnak, és olyan szituációkban találják magukat, ahol a korábban univerzálisnak tartott erkölcsi nézetek megkérdőjeleződnek. A korábbi, teljes ellenállás után kezdik megérteni, hogy extrém körülmények között az ember bizony áthágja a legalapvetőbb szabályokat is (például: ne ölj). Ezen a ponton mindketten közeledni kezdenek a velük párhuzamba állítható felnőttekkel: a Mesterpolgárral és Coyle nővérrel. Az ő tetteik egyértelműen megkérdőjelezhetőek, a történet egy pontján azonban Todd és Viola megismeri az érem másik oldalát és ekkor már nem olyan könnyű ítélkezni, vagy elhatárolódni. És hogy hol van itt a remény? Ott, hogy ez épp a második könyvben érkezik el, a történetnek azonban itt még nincs vége. A morális mélypont után a fiatalok módot találnak arra, hogy az arany középúton maradjanak (vagy legalább törekedjenek felé), azaz nem ítélik el a kemény helyzetekben hozott nehéz döntéseket, de nem mentik fel magukat semmilyen ideológia segítségével a következmények súlya alól és nem lépnek át egy bizonyos határt sem, így a Mesterpolgárral és Coyle nővérrel szemben meg tudják tartani emberségüket.
Az egyes szám első személyű elbeszélés kiváló betekintést nyújt a fent leírt folyamatba, ráadásul, nagyon helyénvaló módon, Todd narrációja mellett a második kötetben Viola hangja is megszólal. A harmadik kötetben a 1017-es szpakker, aki Todd személyes ellenségévé válik a bennszülöttek munkatáborában, szintén narrátorrá válik, ez azonban olyan momentum, ami gyengíti a történet integritását. Az újabb nézőpont nem nyit új dimenziót a már említett kérdések megtárgyalásában, és bár a betekintés az idegen kultúrába érdekes, ezek a részek szinte elhagyhatóak. A 1017-es szpakker Todd miatt kerül kitüntetett szerepbe, ám a viszonyok megértéséhez nincs szükség arra, hogy megszólaljon. Egyedül azzal lehetne menteni ezt a harmadik narrációt, hogy az egyébként is intenzív érzelmi világ hatásmechanizmusát erősíti – és ebben egyébként roppant sikeres is –, de nem gondolom, hogy enélkül ne tudnánk átérezni a borzalmakat, amiken a szpakkerek keresztülmennek, főleg, mert sajnos a történelemből jól ismerjük a szituációt.
A 1017-es szpakker narrációjának fölösleges mivolta is mutatja, mennyire szépen és aprólékosan ábrázolt viszonyok jellemzik a történetet (hiszen az adott szereplőnek még beszélnie sem kell ahhoz, hogy pontosan érteni lehessen kapcsolatát Toddal). A korábban említett Todd-Mesterpolgár és Viola-Coyle nővér párhuzamok dinamikus képet mutatnak kamaszok és felnőttek kapcsolatáról, ezzel együtt szembeállítják az emberségét elvesztett és az emberségéhez ragaszkodó személyiségeket – ám az utóbbi esetben már mindkét oldalon felnőttek állnak, hiszen Todd és Viola valahol útközben elvesztik maradék gyermeki ártatlanságukat is. A Chaos Walking a szokásos, lázadó magatartást pártoló ábrázolásmódnál komolyabb viszonyrendszert tár elénk, a karakterek egyéni és egymással való viselkedésében egyaránt. Érdekes megfigyelni, hogy az előbbi állítás állatokra is igaz – mivel az ő gondolataikat is lehet hallani, Todd kapcsolata Ments-csel és Angharraddal egészen komoly, a fiú embersége rájuk is kiterjed, míg például a Mesterpolgár ugyanolyan leereszkedően bánik a lovával, mint a beosztottjaival. Amit pedig kapcsolatok terén mindenképp ki kell emelni az a szerelmi szál. Például a híres/hírhedt Alkonyathoz, vagy a most mozikba kerülő A beavatott sorozathoz hasonló történetekben a szerelem rémesen kifacsart torzképét látjuk – a főszereplő lány a természetfeletti, vagy életveszélyes körülményekre fittyet hányva csak szerelme tárgyával törődik, akiről ráadásul vajmi keveset tud, és aki jellemzően a külsejével és a testi erejével nyűgözi le az adott főhősnőt. Papírmasé figurák románca ez, aminek igen kevés köze van a valódi emberi kapcsolatokhoz. Ebben a tekintetben (is) a Chaos Walking magasan veri a fentebb említett alkotásokat. Todd és Viola szerelme lassan épül fel, egymás személyiségének feltérképezése közepette, s később sem válik céllá, vagy kizárólagos fókusszá. Sok tekintetben eszközként használják a kapcsolatot arra, hogy túléljék, ami velük történik – Todd számára a Viola iránt érzett szeretete szó szerint fegyver a Mesterpolgár manipulációja ellen. Ez a roppant egészséges hozzáállás sajnos nem jellemző az úgynevezett YA könyvekre, így a Chaos Walking ilyen szempontból frissítő újdonság lehet a valódi romantika kedvelőinek.
Végső soron a számtalan érdekes tematika közepette az ember néha úgy érzi, Patrick Ness egyik „nagy kérdést” dobja fel a másik után, és van, amelyikre kielégítő választ ad, van viszont olyan, amit elhanyagol. Kifogástalan például az öléssel és a háborúval kapcsolatos morális dilemmák kibontása, de itt-ott megjelenik a vallás is, ám ez a szál olyan egyoldalúan ábrázolt és olyan gyorsan elhal, hogy kérdés, miért kellett egyáltalán beletenni. Emellett talán támadási felületet nyújthat a trilógia stílusa, amely néhol kifejezetten didaktikussá válik, ám ez felírható a tizennégy éves narrátorok számlájára. Mindent összevetve a Chaos Walking olyan törtnet, amely gondolatiságban valóban jócskán meghaladja a vele egy kategóriába sorolt YA könyvek többségét – összetettebb, érettebb és komolyabb. Ha van valami, amit érdemes az úgynevezett „fiatalok” kezébe adni, az a Chaos Walking trilógia.
