Rusvai Mónika Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 című antológiában jelent meg először „Égigérő” című novellájával. 2019-ben a 90. Könyvhétre jelent Tündöklő című regénye a Gabo gondozásában. Ennek apropóján beszélgettünk.
Fekete I. Alfonz: Milyen az eddigi fogadtatása a kötetnek?
Rusvai Mónika: Úgy gondolom, volt két tényező, amelyek jelentősen befolyásolták a Tündöklő eddigi fogadtatását. Az egyik, hogy az utóbbi években egészen a tavalyi antológiáig láthatatlan voltam a magyar sff palettán (ez persze nem jelenti azt, hogy ne dolgoztam volna a szövegeimen, és ne kértem volna rájuk szakmai visszajelzést, egyszerűen nem éreztem késznek magam arra, hogy a nyilvánosság elé álljak). A másik tényező pedig az, hogy a Tündöklőben megtartottam ugyan a klasszikus fantasy keretét és leggyakoribb elemeit, de a felhasználásukat illetően már szabadabb mozgásteret engedtem magamnak. Éppen ezért az eddigi visszajelzéseket a kíváncsiságon túl a tapogatózás, és a besorolásra való igény jellemzi. Nem hiszem, hogy létezne olyan szöveg, amely minden értelmezési keretben egyformán jól teljesít, azt viszont nagyon tanulságos sorra venni, hogy melyik megközelítés mit lát meg benne. Én szerzőként legalábbis ezzel próbálkozom.
Fekete I. Alfonz: Honnan merítettél ötleteket a világ megalkotásához?
Rusvai Mónika: A szakdolgozatomban európai sárkányalakokkal foglalkoztam, ez a kutatás adta a Tündöklő központi konfliktusának ötletét, ennek a gondolatnak a minél érdekesebb bemutatása vezetett Tengermellék megalkotása során. Sokféle elemet emeltem át a magyar népi hiedelemvilágból, és annak ellenére, hogy egy másodlagos világban játszódó fantasyben ezeket a motívumokat nem nevezhettem a nevükön, örülök, hogy az olvasók többsége ráérzett erre vonalra. A folklóron kívül főként a klasszikus hősfantasy toposzait szőttem bele a regénybe, hol rájuk játszva, hol kiforgatva őket. Az egyik legizgalmasabb feladat az elvárásokkal szembemenően emberléptékű (és emiatt néha esetlennek tűnő) szereplők megalkotása volt. Ezzel a döntéssel persze a nehezebb utat választottam: a nálunknál különb, sőt még az igazán alávaló hősökkel is szívesen azonosulunk – azt azonban nem szeretjük, ha saját, hétköznapi gyengeségeinkkel és emberi korlátainkkal szembesítenek minket.
Fekete I. Alfonz: A Tündöklőt többnyire a high/epic fantasy dobozba pakolják, ami mintegy feltételezi a középkort. Érdekelne, hogy hol helyeznéd el időben, milyen társadalmi berendezkedést és időszakot társítanál hátteréül?
Rusvai Mónika: Középkor? Erre annyit tudok mondani, hogy az a középkor, amely legtöbbünk fejében „fantasy középkorként” él, valójában sohasem létezett, és sajnálatos módon egyre gyakrabban inkább díszletként funkcionál, vagy csak a történet szempontjából releváns részei kidolgozottak. A Tündöklőből először a központi konfliktus és annak feloldása volt meg, és olyan hátteret kerestem, amely erre a mondanivalóra képes ráerősíteni. Mindenképpen egy iparosodás előtti világot szerettem volna, hiszen fontosnak tartottam, hogy megmutassam az embernek a természettel, a vallással és egyéb hiedelmekkel szembeni kiszolgáltatottságát. Technikai és gazdasági fejlettség tekintetében, valamint hadászati szempontból tehát nevezhetjük középkorinak a Tündöklő tereit. A társadalom működését tekintve viszont az vezérelt, hogy egy diszfunkcionális, széthulló, korszakváltás előtti berendezkedést mutassak meg, amelyben újra kell értelmezni a régi világ alapvetéseit. Úgy gondolom, ez azért valamivel távolabb áll az európai érett középkor társadalmától, a szereplőim belső élete pedig még ennyire sem illeszkedik a valós középkor gondolkodásmódjához.
Fekete I. Alfonz: Milyen műfajok jöhetnek még számításba/kínálhatják magukat olvasás során?
Rusvai Mónika: Ez nagyon érdekes kérdés, mivel a fantasy mint zsáner eleve egymástól nehezen elhatárolható műfajok szövedékéből épül fel (mese és népmese, mítosz, legenda, eposz, hősének, stb.). Ebből a szempontból számomra érdekes játék volt a naphozó hős, Égrenéző narratívájának végigvezetése a regényen. Ez a mítosz először dramatizált formában, a vándorszínészek előadásában jelenik meg, de később találkozunk vele dolgozó ácsok énekeként, egy szent hely felirataként, a könyv végére pedig a regény fő cselekményével is szorosan összefonódik, vagyis a különböző megjelenési formáiban akár négy-öt műfaji kategóriába is besorolhatjuk. Ennek a váltakozásnak ugyanakkor gyakorlati szerepe van: az újramesélés és újraformálás révén magunk alakíthatjuk a múltból örökölt és jelenbeli történeteinket.
Fekete I. Alfonz: A regényben a tengerik népe a Sárkány miatt el kellett, hogy hagyja korábbi élőhelyét. Ez a paradigmaváltás hogyan csapódik le a mikro- és makrotörténetekben, és (akár ezek közül is) mikre helyezted a hangsúlyt írás során?
Rusvai Mónika: A regény középpontjában a múlthoz való viszonyulás áll egyéni és társadalmi szinten, de ezek közül az egyéni szintre fektettem nagyobb hangsúlyt, a társadalmi szintet inkább az egyént körülvevő közegként, az egyénen keresztül láthatjuk. A szereplők kétféleképpen viszonyulnak a múlthoz: emléknek vagy örökségnek tekintik. Mindkét esetben fontos azonban a régi világhoz kötődő felelősség kérdése, múlt és jelen konfliktusa pedig abban gyökerezik, hogy a történelem és a vallás alapján már nem lehet értelmezni és legitimálni a paradigmaváltás utáni eseményeket, így a szereplőkre egy új világrend kialakításának terhe nehezedik.
Fekete I. Alfonz: Ez az újonnan létrehozott civilizáció milyen mértékben következik, épül az elhagyottból?
Rusvai Mónika: Én abból indultam ki, hogy egy ilyen mértékű katasztrófa jelentősen megváltoztatja az emberek tárgyi és szellemi értékekhez való viszonyát. Az egykor használt hétköznapi eszközökből porosodó emléktárgyak lesznek egy öregember zsúfolt szobájában, a hiedelmek, amelyekre a történelem rácáfolt, elveszítik korábbi jelentőségüket. Tengermelléken – átvitt és szószerinti értelemben is – szanaszét hevernek a régi világ törött kacatjai, és túl sok darabka hiányzik belőlük ahhoz, hogy újra épek legyenek. Bevallom, én a mi jelenkori világunkat is ilyennek érzem egy kicsit. Ugyanakkor nem látom sötéten a helyzetet: az ember évezredek óta saját múltja kulturális romhalmazán trónol, de mindig adott a lehetőség, hogy a meglévő elemekből összerakjunk valami újat. A Tündöklőben valami ilyesmivel próbálkoztam.
Fekete I. Alfonz: Az áldás-átok ellentét egyik fontos eleme a narratívának. Milyen szerepet tölt be a nyelv a szövegben?
Rusvai Mónika: A regény egyik fő témája a világ megismerése, ennek egyik eszköze pedig értelemszerűen a nyelv, amelynek segítségével jelentést adunk a körülöttünk lévő valóságnak. Áldások és átkok tekintetében azonban a nyelv egyben olyan eszköz is, amely képes a természetfölötti erőt az emberek szintjére lehozni, hiszen a csillagistenektől származó mágia kizárólag szavakon keresztül léphet működésbe.
Fekete I. Alfonz: Ha már nyelv. Az átkok és áldások többnyire célpontot keresnek, hogyan tudnak hatástalanok lenni?
Rusvai Mónika: Néhányan felteszik ezt a kérdést a könyvben is. Mind azt a választ kapják, hogy az átkokat nem lehet megtörni. És ez így is van. Viszont az átok egy szómágia, így a nyelvből táplálkozik. A nyelv pedig, ha ügyesen használjuk, olykor egészen meglepő módon mutatja meg a kiskapukat a leglehetetlenebb helyzetekből. (Remélhetőleg még az olyan interjúkérdésekből is, amelyek spoilerezésre próbálnak rávenni.)
Fekete I. Alfonz: Férfiak vagy nők élnek többet az átkokkal és áldásokkal?
Rusvai Mónika: Anélkül, hogy elárulnám, pontosan mihez kötődik átkozás és áldásosztás képessége, annyit kijelenthetek, hogy a történetben kizárólag hatalmi pozícióban lévő férfiak élnek vele. Árnyaltabb viszont a kép, ha azt vesszük sorra, kiket sújtanak átkok, hiszen itt már több női szereplő is megjelenik, az átkokkal való szembenézés felől nézve pedig még kiemelkedőbb a nők szerepe. Úgy gondolom, a Tündöklőben szereplő társadalom szerkezetéből logikusan következik, hogy az istenektől származó erő a királyi család (férfi) tagjaihoz kerül, arra azonban kifejezetten ügyeltem, hogy a sors irányítása és a sorsfordítás mindkét nem számára elérhető út legyen.
Fekete I. Alfonz: Milyen a férfiak és a nők szerepe ebben az új civilizációban?
Rusvai Mónika: Szerintem a katasztrófa utáni átrendeződés férfiak és nők számára is új lehetőségeket teremt. Én leginkább azt szerettem volna megmutatni, hogy hiába a sárkánykígyók jelentette fenyegetés, Tengermelléken nemcsak karddal a kézben, térdig vérben gázolva lehet feljebb lépni a társadalmi ranglétrán, hanem hozzáértéssel és ésszel is; és ezt egyformán igyekeztem alkalmazni férfi és női szereplők esetében. Azt viszont kiemelten fontosnak tartottam, hogy a vándorszínészek vezetőjén, Idanán keresztül egy női szereplő is bekapcsolódjon a szemléletformálásba és a történet alakításába.
Fekete I. Alfonz: Mik a következő lépések?
Rusvai Mónika: Fantasy és még több fantasy. Viszont a következő cél kilépni a mitikus térből, és közelebb araszolni a valósághoz. Kíváncsi vagyok, hogyan tudom ötvözni a mitikus-mesei motívumokat a valós (vagy annak látszó) térrel. Előbb szeretnék írni néhány kísérleti novellát erre a technikára, és érdemben csak utána fognék hozzá a következő regényhez. Az utóbbinál még a kutatómunkánál tartok, és egyelőre nem is szeretnék többet elárulni róla azon kívül, hogy ismét a magyar folklór elemeire támaszkodom majd legnagyobb mértékben, és a történet egy része modernkori magyar helyszíneken játszódik.
