A TBA könyvek gondozásában tavaly év végén megjelent második Machen-kötet valójában egy omnibus-kiadás, amely két regényt, az eredetileg 1907-es Az Álmok hegyét, az 1922-es A titkos dicsőséget, illetve a Mons angyalai című, négy rövid elbeszélésből és két esszéből álló kötetet tartalmazza. A magyar fordítás mellett a könyv különlegessége, hogy kritikai kiadásként is megállja a helyét, mivel több száz lábjegyzet segít az olvasónak a történetek történelmi, irodalmi és misztikus utalásai közötti eligazodásban.
Arthur Machen (1863-1947) walesi születésű író, akit a századfordulós és korai XX. századi gótikus és horror történetei miatt a későbbi weird mozgalom egyik előfutáraként tartanak számon. Munkáinak egy része, különösen az ebben a kötetben olvasható két regény a XIX. századi dekadens mozgalom kései folytatásának is tekinthető a maga realizmussal és hétköznapisággal szembeforduló, az elragadtatást, műviséget és túlzásokat éltető esztétikájával.
Az álmok hegye főhősét, Lucien Taylort tizenkét éves korától követhetjük nyomon, ahogyan egy szegény falusi lelkész fiából “elátkozott művésszé”, pontosabban sikertelen íróvá válik. Társadalmi elszigeteltsége mindeközben egyre inkább elmélyül egészen a végső tragédiáig. Machen nem elsősorban a cselekményre, hanem az egyes fejezetekben ábrázolt élethelyzetek külső, illetve a főhős ezekhez kapcsolódó belső benyomásainak részletes leírására helyezi a hangsúlyt. Az első két fejezetei leginkább a fikcionalizált walesi kisváros, Caermaen, majd később London lakóinak képmutató és pitiáner, kegyetlenségektől sem mentes társadalmát mutatják be szatirikus éllel. Lucien mindeközben folyamatosan íráskészsége csiszolásán fáradozik; a történet ezen szálán Machen nem csupán ars poeticáját, de az írás folyamatának általános nehézségeiről, kudarcairól és ritkán elérhető sikereiről, illetve gyönyöreiről is látleletet nyújt az olvasónak. Machen lényegében nem csupán az irodalmat, hanem magát az írói gyakorlatot és létállapotot is esztétizálja a regényben, igaz nem az egzisztencializmus, hanem a dekadencia szellemében.
A regény fantasztikus elemeinek diegetikus realitása vagy szimbolikus leplező-funkciója nem dönthető el egyértelműen. Lucien egyre inkább egy képzeletbeli, vagy egy annak tűnő világ rabjává válik, ami egyfelől értelmezhető az elszigeteltség és a nyomor előli menekülési stratégiaként – ami mellesleg inspirálja, egyben motiválja a főhős irodalmi tevékenységét – másfelől viszont számos utalás történik arra is, hogy Lucien gyerekként egy dombtetőn álló római erőd romjai között átlépett egy bizonyos határt képzelgései során, kivívva ezzel valami ártó szándékú természetfeletti erő haragját, ami mintegy elátkozta őt. A dekadens esztétikai mozgalom nem igazán hagy szabad mozgásteret az adott mű konkrét tartalmán túlmutató szimbolikus, illetve pszichológiai jellegű értelmezések számára. Mai szemmel azonban igen nehéz elvonatkoztatni annak az olvasatnak a lehetőségétől, amely valamiféle szexuális félelem, perverzió, illetve ezek miatt érzett szorongás és trauma tudatalatti obstrukciójaként értelmezi a Lucien belső képzeletvilágába betolakodó rémképeket.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy Az álmok hegye könnyű olvasmány. A motívumok és a hangulat komorsága mellett a regény tobzódik a reménytelenség és az öncélú eszképizmus minél aprólékosabb és érzékletesebb kifejezésében, néhol már traktáló és önismétlő módon. Ennek ellenére mégis fontos mű, mivel épp a túlzásai révén több ponton is kilép a zsáner- és esztétikai kategóriák keretei közül, és az eksztázis által képes fenségessé változtatni a nincstelenség és a magány megpróbáltatásait.
A későbbi A titkos dicsőség is hasonló húrokat pendít, ám más variációban. A regény főszereplője Ambrose Meyrick, szintén walesi fiú, aki apja halála után egy angliai vallásos bentlakásos iskolában, Luptonban kénytelen átvészelni gyerekkorát. Apjától a kelta hagyományok és Artúr-legendák szeretét kapja örökül, míg az iskola által képviselt anglikán szemléletet egyre inkább megveti a sorozatos testi fenyítéseknek és a rá nehezkedő uniformizálási nyomásnak köszönhetően. Míg Az álmok hegye fő témája az elszigetelődés, addig A titkos dicsőségé a nonkomformizmus, a többségi társadalom önkényeivel szembeni csendes szembenállás. Éppen ezért Machen sokkal fontosabb hangsúlyt helyez a bentlakásos iskola intézményének és annak társadalmi aspektusainak, illetve jellemző személyiségeinek pellengére állítására. Itt már sokkal egyértelműbb, hogy a főhős pogány és artúri legendákból felépített képzeletvilágába történő menekülése az őt érő megpróbáltatásokkal történő megbírkózást segítik, függetlenül attól, hogy ábrándként vagy visszaemlékezésként kezeljük a jelenetet, amely során a főhős a saját szemével láthatta a Szent Grált apja társaságában. A leírások során Machen már nem csak esztétikai, de vallási és etikai hitvallásairól is megnyilatkozásokat tehet, és a regény utolsó nagy fordulata is végső soron a kor társadalmának szexuális erkölcseiről fogalmaz meg húsbavágó kritikát.
A titkos dicsőség gördülékenyebb és könnyebben emészthető olvasmány a kötet első regényénél, az összhatást illetően azonban ambivalensek az érzéseim. Bár alapos bírálatot fogalmaz meg a bentlakásos iskolák és az anglikán egyház intézményeivel szemben, Machen mintha elzárkózna attól, hogy ez a bírálat konstruktív legyen, vagy implicit módon alternatívát kínáljon fel. A kelta, korai keresztény és Artúr-legendák hagyományaiból felépülő idioszinkratikus szellemiség ugyanis csakis Ambrose számára biztosít enyhülést, esztétikai gyönyört, illetve praktikus megoldást az őt érő megpróbáltatások átvészelésére. A dekadens irodalmi célkitűzéseknek ellentmondó életrajzi és metatextuális olvasatban a kérdéses eszmény Machen számára is megoldást jelenthetett, amit így éppen a konkrét regény révén kínál fel az olvasó számára alternatívaként. Kétlem azonban, hogy ez a sajátos, individualizált miszticizmus koherens alapja lehet a korrupt társadalmi berendezkedések és azok intézményeinek felszámolására vagy azok pozitív irányú reformjára. Nem állítom, hogy Machen számára egy ilyen alap kijelölése egyáltalán cél lett volna a regény megírásakor. Ám a jó szatíra mélyén mindig rejlik valami jól körülhatárolható elvi álláspont. Machen alapelve pedig mintha éppen a befelé fordulás és öncélú eklektika előrevalósága lenne az egzakt meggyőződésekkel szemben. Erre azonban rácáfol az utolsó fejezet már emlegetett fordulata, aminek jelentőségét mintha épp a főhős empátiájának feléledése nyomatékosítana, ám itt véget is ér a regény. A főhős későbbi sorsáról egy rövid epilógus tájékoztatja az olvasót tárgyilagos stílusban, annak Artúr-legendákhoz való számtalan kapcsódása ellenére. Rejtély, hogy mi volt a célja ennek az egésznek, vagy hogy volt-e célja egyáltalán.Talán pont ez a határozatlanság a regény lényege, és Machen pont ezért választotta A titkos dicsőséget cím gyanánt.
A kötet hátralevő részében négy novellát olvashatunk, amelyekben Machen lenyűgöző leleményességgel ötvözi a háború és a fantasztikum motívumait. A korábban taglalt regényekkel ellentétben mindegyik elbeszélés erejét a fordulataik adják, így ezek leleplezésével csak elvennék a meglepetés erejéből. Legyen elég annyi, hogy a kérdéses novellákban található ötletek közül sokat újra- és újra kölcsönvettek későbbi szerzők, így hatásuk a mai napig érezhető az irodalomban és más médiumokban egyaránt, így kulturális mérföldkő státuszuk mindenképp vitathatatlan, csakúgy mint a korábbi regényeké.
A kötet mindkét regénye igencsak kemény falat, ám így utólag nem hogy megbántam volna az olvasásukra fordított időt, de mélyreható és jelentőségteljes tapasztalattal lettem gazdagabb általuk, a novellák pedig minden kétséget eloszlatnak Arthur Machen zsenialitásáról. A kiadvány értékhez nagyban hozzájárul a következetes és szabatos fordítás, valamint a kritikai kiadásokra jellemző alaposságú referencia-gyűjtemény is. Összességében minden dekadens és weird irodalom iránt érdeklődő olvasó gyűjteményének megbecsült darabja lehet a kötet.
