Andrzej Sapkowski elsősorban a Vaják-sorozatáról ismert a hazai közönség számára, 2020-ban viszont egy új szériával, a Huszita-trilógia első részével mutatkozott be a Gabo kiadó jóvoltából. A Narrenturm – Bolondok tornya egy eredetileg 2002-ben megjelent történelmi fantasysorozat első része, ami 1425-be kalauzolja az olvasót.
Előrebocsátom, hogy történelmi regényként számomra talán kevésbé érdekes a kötet. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem olyan átfogóan a korabeli eseményeket és személyeket, ahogyan Sapkowksi sorjázza azokat – és mégsem csünghetek a keresőn néhány oldalanként egy közel 600 oldalas regény esetében –, ezért a fiktív és történelmi személyek közti határ elmosódott az olvasás során. Másrészt, a huszita háború inkább háttérként és nem központi cselekményként jelenik meg, sokszor mintha csak a vallási eszmefuttatások alibijeként szolgálna. A Narrenturmot mindezek miatt inkább a történet során a háttérben lappangó fantasy kódjai mentén olvastam, amelyek ritkán, de akkor jelentőségteljesen jutnak felszínre.
A regény egyik legizgalmas része a fejezetek felütése. A jól ismert számozott címek mellett egy rövid összefoglaló is megelőzi a történéseket, amivel elég ritkán találkozhatunk a kortárs fantasztikus irodalomban. Mivel Sapkowskit a Vaják-könyvek során az irodalmi hagyományra reflektáló szerzőként ismertem meg, így talán nem meglepő, hogy ez a szerkesztés is játék, ami az újkori irodalmat idézi meg, ahol egy-egy fejezet címéhez gyakran rövid kivonat is tartozik, ezzel előrevetítve a történéseket. Sapkowskinál ezek az összefoglalók inkább kiegészítik, olykor kommentálják a fejezetet, de a cselekményre csak halványan utalnak.
A regény története lassan hömpölyög – valójában nem sokkal több a sztori, mint amit a fülszöveg is elárul –, a fejezetek szinte mindig ugyanazt a sémát kínálják: a Prágában orvoslást és mágiát tanult főszereplő, Reynevan bajba kerül az aktuális társaival, aztán egy ismerős segítségével kimászik a csávából, majd miután gyors búcsút int az újonnan szerzett vagy korábbi ismerősnek, ismét találkoznak. Ez ugyancsak felidézi az olyan pikareszk műveket, mint például a Candide, a Don Quijote vagy a Gulliver utazásai, amelyeknek ugyancsak az utazás és kalandok sora határozza meg a cselekményét. A fejezetek hasonlósága mellett a történet egy másik ismétlődő eleme, hogy Reynevan fut egy nő után, aki vagy az aktuális szerelme, vagy csak távolról emlékezteti a szeretett nőre a fiút. A szerző ezt az egysíkúságot az elmésnek, pikírtnek szánt dialógusokkal és vallási, morális vagy egyéb eszmefuttatásokkal próbálja ellensúlyozni – ami egyébként a Vajákra is jellemző –, viszont itt hiányzik a természetesség, így gyakran kínossá válnak ezek a szöveghelyek.
A cselekmény egyhangúsága ellenére nem egy idealisztikus vagy romanticizált világ jelenik meg a regényben. A Narrenturm árnyalt világot kínál. A szereplőket saját sérelmeik és vágyaik vezetik, nem kategorizálhatók pusztán jóként vagy rosszként, és nem is ezeknek a pólusoknak az ideája vezeti őket. Ennek ellenére elnagyolt, kissé sematikus jellemek, és csak kis szeletét ismerjük meg motivációiknak. Ennek ellenére a szereplők végig karakterhűek maradnak, Nicolette, Reynevan egyik megmentője kivételével. A lányt először bátornak, a kihívásoktól vissza nem riadó nőként láthatjuk, majd a regény második felében, a rövid fogság során egészen új személyként ábrázolja a regény, hiszen az elveszett, megmentésre váró kisasszony figuráját fedezhetjük fel benne. A cselekvőképes, aktív nő passzívvá és kiszolgáltatottá válik, akit védelmezni kell, mert önállóan nem jut egyről a kettőre.
Már a trilógia címe is jelöli, hogy a vallási konfliktus meghatározza a regény cselekményét és háttérvilágát. Mindez a szövegben nyelvileg is tematizálódik, hiszen a narráció sok olyan elemet tartalmaz, amik nem magyarul, hanem latinul és olykor németül vannak. Bizonyos részek különösebb latin műveltség nélkül is érthetők, viszont gyakran vakfoltot képeznek ezek a sorok. Mindez azért is fontos, mert akár párhuzamot is húzhatunk a korabeli latin műveltséggel (hiszen a társadalom értelmiségi rétegéhez tartoznak a főszereplők), és mert a reformáció többi mozgalmához hasonlóan a husziták egyik célja ugyancsak a Biblia anyanyelvi fordításához és az anyanyelvi igehirdetéshez kötődik. Ahogyan a reformáció előtt nem értette az emberek többsége a liturgiát, úgy a befogadó sem ért meg mindent az olvasás során.
A fantasztikus elemek megjelenése is összekapcsolódik a vallással, hiszen fekete mágiának tartott varázslat, alvilági lények és boszorkányszombat jelenik meg a regényben. Már a bevezető is sötét jóslatokról ír, egy majdnem apokalipszisről, ami éppen csak nem következett be – mindez persze a huszita mozgalom kontextusában. A varázslatok és a természetfeletti lények azonban nem állandó szereplők a Narrenturmban, hanem néha betörnek és megzavarják az események folyását, így inkább csak tematizálódik a mágia, ami a mágikus események nélkül akár a korabeli hitvilág mimézise is lehetne. A regény cselekménye a mágia beemelésével nyújt valami újat, ekkor érezhető, hogy Reynevan menekülésén túl is van tétje a szövegnek. Sőt Sapkowski látomásokra építő epizódjai erőteljes, emlékezetes momentumok az egyhangú cselekményben.
A fantasy elemeinek betörésén túl a vallás manipulációs eszközként való használatához kötődnek a regény kiemelkedő epizódjai. Egy töredékekből álló, vádaskodásokra épülő fejezetrész mutat rá, hogy a feljelentések okaként megjelölt „hitszegés” valójában az egyéni érdekszerzés és érvényesülés eszköze.
A regény szerint a világ eseményei valamiféle őrületről tanúskodnak, és a Bolondok Tornyához hasonlítja azokat: „az élet igazi Narrenturm.” (414) Mindez azért is lényeges, mert a börtön és az elmegyógyintézet (ami a regényben egy és ugyanaz) kulturálisan mindig a társadalmilag elnyomottat, a deviánst, a kiutasítottat foglalja magában és különíti el a társadalomtól, vagyis valamiképpen a társadalom tükreként szolgál. A Narrenturmban megszűnik ez a határ: az elkülönített keveredik a kirekesztő kultúrájával, nem számít, hogy a Narrenturmban vagy szabadon él valaki. A regényben a toronyba zártak nem csupán őrültek, hanem törvényszegők, eretnekek, eltérő ideológiát valló személyek, vagyis a huszita mozgalom és katolikus egyház közti különbség leképződik a Bolondok Tornyának belső struktúrájában. A regény befejezése éppen emiatt a kontextus miatt válik előremutatóvá – akár a történelmi keret vagy a második kötet cselekményét tekintve –, hiszen a zárlat eseményei tovább fokozzák az „őrület” elkülöníthetőségét, a másként gondolkozás térnyerését.
Fokozott érdeklődéssel vártam a regényt a könyv borítóján található Joe Abercrombie-ajánlás miatt, ráadásul még a regény megjelenése előtt valahol azt olvastam, hogy Sapkowski jobbnak tartja a Huszita-trilógiát a Vaják-sorozatnál. Mégis, az első kötet után nem érzem azt, hogy sikerült túlszárnyalni a vajákokról szóló szériát, hiszen a tudatos szerkesztés hiányzik a Narrenturmból. A regény terjengősségét és túlírtságát részben ellensúlyozza a fantasy elemeinek betörése és az irodalmi hagyománnyal való játék, de a Narrenturm mégis egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tűnik, ami bemutatja a főhőst és a főbb háttérkonfliktusokat, amikbe aztán Reynevan még jobban belekeveredik a folytatásban. De persze Sapkowskinál sose lehet tudni.
