Patrick Ness young adult íróként lett híres, bár a mai napig nem tisztázott, pontosan mit jelent ez. A röviden YA-nak nevezett kategória nem műfaj, hiszen az ide sorolandó könyvek minden szempontból elképesztően sokfélék. A „fiatal felnőtt” nyilván olvasói korcsoport meghatározás akar lenni, ám az ilyen típusú besorolás az irodalomban nem csupán félrevezető, de káros is a kategóriában szereplő művek megítélése szempontjából (ahogy az a gyermekirodalom példáján is látszik). Szóval YA, de milyen YA? Ha elfogadjuk, hogy a kategórián belül is megvan az irodalomban jelen levő minőségi diverzitás, akkor Patrick Ness a YA mesterei közé tartozik. A nagysikerű és ezzel együtt zseniális Chaos Walking trilógia után újabb regénnyel bizonyította kiválóságát – a Soha nincs vége egy kötetben tartalmaz mindent, amiért a korábbi trilógiát szeretni lehetett, talán még többet is.
Ha a valódi műfaji besorolást nézzük, a Soha nincs vége a legtöbb helyen disztópiaként szerepel, de már most le kell szögezni, hogy nem a szó Éhezők viadala-i értelmében, vagyis a például Suzanne Collinsnál megjelenő szerkezethez képest mást fogunk látni. A manapság népszerű disztopikus regényeknek már saját hagyományaik és sablonjaik vannak, és a legtöbb esetben, ha roppant ügyesen ábrázolva is, de ugyanazokat a mintákat látjuk ismétlődni. A Soha nincs vége, bár szintén sötét jövőképet mutat be, kamaszkorú főszereplővel, történetével mégis kilóg a műfaj népszerű regényeinek sorából.
Különlegességét az adja, hogy elsősorban nem politikai, vagy társadalmi problémákat ábrázol, hanem a műfaj egzisztencialista oldalát képviseli. Főszereplője, Seth, nem egy elnyomó rezsimet akar megdönteni, csupán a körülötte lévő világot próbálja megfejteni – tulajdonképpen létezése értelmét keresi. Ehhez önmagában nem lenne szükség disztópikus környezetre, ám a történet azzal kezdődik, hogy meghal, aztán felébred, így a világ eddig ismert szabályai az első oldalakon megszűnnek. Seth tehát nem lehet biztos semmiben, még abban sem, amit ezek után fizikailag tapasztal. Szinte descartes-i módszerrel keresi azt a pontot, azt a gondolatot, amiben biztos lehet. Ezt a kutatást hangsúlyozza a regény eredeti címe, a More than this – van-e valami több a mögött, amit tapasztalok? Van-e értelme, van-e célja az ittlétemnek?
A magyar cím mondhatni lelövi a „poént”, hiszen Seth, és két társa Regine és Tomasz, hosszas fejtegetések után arra jutnak, hogy ezekre a kérdésekre nincs esélyük választ találni, és csak egyetlen dologban lehetnek biztosak: hogy soha nincs vége. Az élet folytatódik, függetlenül attól, hogy értjük-e miért, vagy hogyan. A regény „gondolkodom, tehát vagyok” helyett eddig a végkövetkeztetésig jut: nem tudom, hogy gondolkodom-e, nem tudom, hogy vagyok-e, de ez a valami makacsul megy tovább, nekem pedig tartanom kell a tempót.
Bár a szereplők gondolatmenetére, amely a fenti tanulságot eredményezi, az apokaliptikus környezet az apropó, levezetés közben egyértelmű párhuzamok rajzolódnak ki a valódi, ez esetben a régi világgal. Ez a párhuzam a regény szerkezeti szintjén is megjelenik, Seth álmain keresztül, amelyek tulajdonképpen korábbi életének történetét rajzolják ki. Világosan látni, hogy a kérdések nem mások ott sem, sőt, Seth végül rájön, hogy a válasz sem más. Korábban azt hitte a család, vagy a szerelem ad értelmet az életének, ám ezek nem oldják fel a létezés misztikumát, velük, vagy nélkülük, az élet folytatódik – soha nincs vége, Seth esetében még a halállal sem.
Első nekifutásra nehéz eldönteni, hogy ez a legvégső igazság kegyetlen, vagy inkább megnyugtató. Patrick Nesstől megszokott módon a karakterek hihetetlen érzékenységgel ábrázoltak, összetettek és végtelenül szerethetőek, így olvasóként gyakran kívánjuk, hogy „legyen már vége”. Tragédia tragédiát követ, mind az elbeszélés idősíkján, mind a múltról szóló álmokban. Seth élete fájdalmas lassúsággal darabokra hullik, mígnem ő maga is úgy gondolja: ennyi volt, innen nem lehet folytatni. Öngyilkosságra szánja el magát, ami ebben az esetben egyáltalán nem tűnik kamasz hisztériának, csupán érthető lépésnek az eddig események után. Azt azonban már tudjuk, hogy mégis csak tévedett, semmi, még a szerelem elvesztése sem jelenti mindennek a végét, és Seth-tel együtt fokozatosan rájövünk, valójában mit is jelent, hogy „soha nincs vége”. Igazából pozitív üzenet ez, amely azt sugallja, nem baj, ha nem értjük a világot, nem baj, ha nincsenek válaszaink, mert az élet ezek nélkül is megy tovább.
A sok fejtegetés után a Soha nincs végének elég hirtelen van vége. Ez először feldühítheti az olvasót, főleg azért, mert egy ilyen történetet szívesen folytatna még párszáz oldalon át. Valójában a lezárás tökéletesen illik a regény mentalitásához, mely szerint nincs értelme bárminek az elejéről, vagy végéről beszélni. Seth története jóval az első mondat előtt kezdődött és azután is folytatódik, hogy becsukjuk a könyvet – lényegtelen, hol ér véget a nyomtatott betűk folyama. Fokozottan igaz ez amiatt is, mert – pont ebből a végtelenségből kifolyólag – a történet sokáig velünk marad, boncolgathatjuk, elemezgethetjük, lehetséges folytatásokat képzelhetünk hozzá, mivel tulajdonképpen nem kapunk válaszokat még a disztópikus világra vonatkozólag sem.
A Soha nincs vége történetére ezek után nehéz volna rosszat mondani. Kimért tempója és filozofikus hangvétele csak azt zavarhatja, aki a szokásos, akciódús 
YA disztópiára számít. A könyv egyetlen hátulütője nem is a tartalommal, hanem a formával kapcsolatos. Bár a magyar kiadás nagyszerű, mutatós külalakban jelent meg, a fordítás sok helyen esetlen. Előfordulnak furcsa mondatszerkezetek, félrefordítás-gyanús szókapcsolatok.
A YA sematizáló kategóriájában a Soha nincs vége az egyik azon regények közül, melyek rácáfolnak a „műfajjal” kapcsolatos negatív sztereotípiákra. Bizonyos értelemben arra is rámutat, hogy mennyire kifogásolható ez a besorolás, hiszen egy ilyen típusú regény egyáltalán nem csak „fiatal felnőtteknek” szól, és mivel ők is olvassák, az sem igaz, hogy a tizennégytől huszonöt évig terjedő korosztály legszívesebben romantikus, vámpíros ponyvát vesz a kezébe. Fontos, hogy a különbségtétel ne műfaj, vagy korcsoport, hanem irodalmi és esztétikai szempontok alapján történjen. Mindebből kifolyólag a Soha nincs végét főleg azoknak ajánlanám, akik érdeklődnek a jól megírt, gondolati síkra fókuszáló disztópiák iránt, korra, nemre és minden egyébre való tekintet nélkül.
