Nem könnyű egy olyan könyvnek, ami úgy érkezik a magyar olvasókhoz, mint a „tavalyi év legzajosabb sikere”. Márpedig Ann Leckie első kötete, a Mellékes igazság (Ancillary Justice) ilyen, hiszen szinte az összes rangos SF díjat elnyerte, hatalmas kritikai- és közönségsiker követte, és sokan a gender kérdés új és egyedi megjelenítőjét látták benne. A nők (szereplők és írók) és a gender kérdése nem csak a hazai közéletben, de a kortárs SF-ben is pezsgő téma. Hogy mégis, milyen könyv a Mellékes igazság? Egy nagyon jó regény, amiben nem feltétlenül azon van a hangsúly, amit leghangosabban emlegetnek, és ha nem is érdemelt meg ennyi díjat, de mindenképpen rászolgált jó párra azok közül, amit elnyert (különösen az elmúlt évek SF díjazottjait tekintetbe véve).
Egy jelentéktelen, fagyos bolygón egy magányos idegen keres valakit. Breq a kívülállók számára csak egy radchai, a hatalmas, félig lenézett, félig rettegett csillagbirodalom polgára, akit mindenki igyekszik átverni, hisz még a bőre alatt is pénz van. A valóság azonban egészen más: Breq nem hogy nem radchai, de nem is ember. Ő egy mellékes, Toren Igazsága, egy hatalmas mesterséges intelligenciával rendelkező csatahajó függeléke, egy „hullakatona”. Az ilyen mellékeseket hadifoglyokból hozzák létre, kitörölve a személyiségüket, és a különféle implantok segítségével a hajó személyiségének részévé teszik az adott testet, ami összeköttetésben áll a hajóval, gyakorlatilag annak egy kiterjesztésévé válik. Két évtizeddel ezelőtt azonban történt valami, és Toren Igazságából csupán egyetlen mellékes maradt, minden emléke és a személyisége egy hús-vér testbe záródott, a túlélő pedig bosszút esküdött. Azonban a bosszút végrehajtani nem egyszerű, már csak azért sem, mert a célpont a Radch Birodalom uralkodója, Anaander Mianaai, aki maga is megosztotta tudatát több ezer klónja között, így gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani.
„Egy, kettő, a nénikém mondta
Három, négy, a hullakatona
Öt, hat, kilövi a szemed
Hét, nyolc, kiontja a véred
Kilenc, tíz, ízekre tör és összerak”
A Mellékes igazság, ha csak a történetet nézzük, nem lenne több egy lassan haladó, két szálon futó bosszú-sztorinál, klasszikusan csöndes, magányos, számító hőssel, aki eddig nyílegyenesen tört a célja felé, de most talán át kell értékelnie mindent. Amitől mégis több lesz, az a főszereplő személye. Breq – Toren Igazsága Esk Egyes – hiába rendelkezik katonai implantokkal, határozott, erős, gyors és igazi szuperkatona, mégis valójában csak egy nyomorék, hiszen valaha sokkal több volt ennél, szinte korlátlan lehetőségekkel rendelkezett, több száz mellékessel, végletekig kiélesedett érzékekkel, amikkel környezetét teljes egészében fel tudta fogni, tisztjei és az őt körülvevő emberek minden rezdülését érzékelte, gondolatai hiába voltak megosztva, mégis jelentősen gyorsabbak voltak az emberi katonáknál. Egy ilyen „istenszerű” figura számára a hús-vér, egy testre – egy agyra – korlátozott létezés maga lehet az öncsonkítás, a börtön. Nem kell sokat töprengenünk, hogy átérezzük, mennyire kiszolgáltatott is az egyszerű emberek léte, hiszen még az se látják, mi folyik a hátuk mögött, nem hogy milyen hőnyomok vagy sugárzási minták veszik körül őket. Ann Leckie regénye egyértelműen az identitás kérdése körül mozog. Azzal, hogy csak azt látjuk, érzékeljük, amit Breq, remek kontrasztot nyújt nekünk a különböző idősíkokban történő események bemutatásakor. A jelenben egyetlen mellékes érzékelése, spekulációi kerülnek elő, míg a múltban egyszerre akár egy tucat mellékes narrál (amit nagyon ötletesen oldott meg a szerző), és olyan információkat is át tud adni az olvasóknak, amire egyetlen nézőpont képtelen.
Ehhez az identitás-kérdéshez kapcsolódik véleményem szerint a regény gender vonala is. Az, hogy a Radch nyelve nem különbözteti meg a nemeket – így például minden karakter nőnemű –, önmagában nem lenne több érdekes világalkotó elemnél. Persze meglepő, amikor az olvasó olyan helyzettel találkozik, amelyben döntenie kell, melyik szereplő milyen nemű, de erre képtelen, mert a szöveg minden karakterre nőként hivatkozik, holott biológiailag férfi is lehet. Máshogyan működhet ez az angolban, ahol a névmások használata miatt az olvasó hozzászokik ehhez, míg a magyar fordításban, ami ilyen tekintetben semleges (hiszen a magyar nyelv is „nemileg semlegesebb” az angolnál), sokkal erősebb a hatás. Ezekben a helyzetekben az olvasó keresi az általa ismert sémákat, a nemeknek tulajdonított, vélt vagy valós jellemzőket, viselkedési formákat etc. A radchai szereplők esetében ez nincs így, teljesen irrelevánsak ezek a prekoncepciók, ezeknél a szereplőknek az esetében nem tudjuk megkülönböztetni a nemeket, még a viselkedésük vagy gondolkodásuk alapján sem. Ez a problémakör az, ami miatt teljesen megértem, amiért a gender-kérdéssel foglalkozó kritikusok és szakmai fórumok üdvözölték a kötetet. Mindenképpen remek alapot nyújt egy ilyen diskurzusnak, és érdemes is erről beszélni, még ha elsőre csupán színesítő elemnek is tűnik.
Breq alakjában a nemiség kérdése valójában csak másodlagos. Az ő esetében a nem az identitás kérdése. Mivel a Radchban nem jelent ez semmit, ezért csupán a nem-radchai világban fontos kérdés – nem hiába hangsúlyozza folyamatosan, hogy nem tudja felmérni, hol milyen nemi megjelölést kell használnia. Viszont ez tényleg csupán másodlagos, sokkal fontosabb a korábban említett megosztott tudat és egyéni tudat kérdése. Ilyen szempontból újabb remek alkotóelem egy másik megosztott személyiség, Anaander Mianaai behozása, akit először csak mint egyedülálló figurát látunk, aztán szépen lassan, egyre jobban szembesülünk azzal, mit is jelent több ezer testben létezni. Külön kiemelném, hogy a regény fő konfliktusa, ami csak a második felében jelenik meg, egy okos gondolattal szintén az identitáshoz kapcsolódik, ezzel is tovább távolítva a könyvet az egyszerű bosszú-sztoritól.
Mint regény hogyan állja meg a helyét a Mellékes igazság a sok gondolkodnivaló mellett? Nagyon is jól. Nem érződik túlírtnak, a főszereplők és a köztük lévő viszonyok remekül kidolgozottak – és rajtuk keresztül a hatalom nemi alapú szerveződésén kívül egy másik hatalmi struktúra árnyoldalaira is rávilágít a regény –, a cselekmény bővelkedik izgalmas fordulatokban, az akció nem válik unalmassá (ennek oka lehet a megosztott nézőpont is, ami a narráció sajátja). A háttérvilág, vagyis szigorúan véve a Radch Birodalom ugyan csak mellékesen jelenik meg, mégis az elmondásoknak köszönhetően érdekessé válik, különösen a több szereplő által lefolytatott ideológiai és politikai párbeszédek miatt – olyan fajta világ ez, amiről az ember olvasna még szívesen. Ez a vágyunk pedig teljesülhet is, hiszen a folytatás, az Ancillary Sword idén ősszel jelent meg angolul (itt pedig egy novella olvasható ebből a világból). A Mellékes igazságnak minden sci-fi kedvelő polcán ott a helye, és meggyőződésem, hogy a sok felvetett gondolat – identitás, gender, hatalom – miatt azok is élvezni fogják, akiktől távol állna az amúgy klasszikus űroperai világ.
Takács Gábor (Acélpatkány)
