„A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja.”
Ez a könyv hosszú.
És nem mindig úgy, mint egy kisiskolás számára a nyári szünet. Inkább, mint egy tehervonat a pirosnál várakozónak.
Eco óriási lexikális tudással büszkélkedhet, amit ebben a könyvben sem akar véka alá rejteni, szerintem sokszor éppen ez teszi oldalak tucatjait szárazzá. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy e regény után nem sok értelme van összeesküvés-elméletekkel foglalkozó szöveget írni. Persze, persze: Dan Brown. De ő egy másik eset. Brown olyan, mint Eco, csak összetett mondatok és lenyűgöző műveltség nélkül.
Umberto Eco könyve 1988-ban jelent meg először olaszul, az olvasóközönség nagy érdeklődéssel várta. A rózsa nevét ugyanis egyedüli regényként tartották számon, ezért amikor felröppent a hír egy második Eco-regény készültéről, mindenki kíváncsi volt, megismételhető-e a siker (erről Szabó Gábor Tiszatájban megjelent tanulmányában részletesebben is olvashatunk – itt elérhető). 1992-ben jelent meg a magyar fordítás, mely több utánnyomást és egy 2008-as második kiadást ért meg eddig.
A regény az okkult összeesküvés-elméletek rendkívül aprólékos katalógusa. Három kiadói szerkesztő különös „játékának” lehetünk tanúi, mely váratlanul véresen komolyra fordul. Casaubon, Belbo és Diotallevi egy könyvsorozatot szerkeszt, ami az okkult „hagyomány” által kutatott titkokról, a titkos szervezetek történetéről, az emberiség történelmének ismert eseményei mögött húzódó valódi okokról szól. Munkájuk során rengeteg kéziratot kell, hogy átolvassanak és számtalan különös alakkal hozza őket össze a sors. Természetesen mindhárman szkeptikusok és egy pillanatra sem hisznek a vadabbnál vadabb összeesküvéseknek, ám remekül szórakoznak rajtuk. Egy napon úgy döntenek, hogy megalkotják a végső titkot, a nagy Tervet. Az emberiség teljes történelmét újraolvassák és értelmezik, egy olyan prekoncepción keresztül, miszerint minden összefügg mindennel. Vagy másképp: a világon minden jelként működik, vagyis önmagán túl mutat. Az összefüggések ilyen totális rendszere feltételez valamifajta tervszerűséget.
Vessünk egy pillantást a szövegtulajdonságokra. A narráció E/1-ben zajlik, Casaubon emlékszik vissza a történtekre. A szöveg nagyjából 10 év történéseit öleli fel. A most-ban Casaubon egy mindentől távoleső, vidéki házban ül és átgondolja a Terv megalkotásának lépéseit. Két nappal az elbeszélés jelene előtt Casaubon Párizsban, a Saint-Martin-des-Champs-ban (itt tekinthető meg Leon Foucault ingája – helyesebben itt volt megtekinthető, ugyanis 2010 májusában javíthatatlanul megrongálódott – erről bővebben itt) rejtőzött el, hogy szemtanúja legyen egy titkos találkozónak, mely a Terv végjátékát jelentheti. Míg a zárás után az éjfélt várja, visszaemlékszik az elmúlt évekre. A narráció két pontja közötti napok eseményei a történet végkimenetele szempontjából döntő jelentőséggel bírnak. A regény cselekményének tetőpontját a múzeumban Szent Iván éjszakáján lezajló események alkotják, itt jut kritikus szerephez a címben megnevezett Foucault-inga is.
Tovább bonyolítja a narráció kérdését, hogy a szövegtestben időről-időre felbukkannak ál-vendégszövegek: a retrospektív elbeszélésben, tipográfiailag is elkülönítve megjelennek Belbo önéletrajzi indíttatású, ám fiktív elmélkedő, analitikus írásai, melyet az Abulafiának nevezett szövegszerkesztővel alkotott meg. Ezek a vendégszövegek új nézőpontból – Belbo (ön)ironikus nézőpontjából – mutatják meg az eseményeket, illetve nem egyszer ezek a feljegyzések adnak új lendületet a cselekménynek. Belbo ezeket az írásokat soha nem szánta más szemének, rendkívül őszinték és személyesek, humorosak és csöpög belőlük az önirónia. Olyan pontos pszichológiai metszetét adják Belbo személyiségének, ami a szövegvilág többi szereplőjét tekintve – ideértve magát az elbeszélőt is – páratlan.
Mindezek mellett mindenhol a hermetikus hagyományba, a különböző titkos szervezetekbe, az okkult tanokba botlunk. A szövegtagolás is ennek megfelelően valósul meg. A regény – a szefirotikus fa ágainak mintájára – 10 nagy fejezetre bomlik, melyek a szefirák neveit viselik. E 10 nagy fejezeten belül 120 kisebb fejezet kap helyet: a könyv számmisztikája ezt a számot a templomosokkal állítja szoros összefüggésbe. A borító és a szövegtestbe furakodó illusztrációk szintén a kabbalista és a hermetikus hagyományt idézik meg. Minden kis fejezet egy mottóval indít – a tartalomjegyzékben e mottók egy sora jelöli a fejezeteket – amelyek egy-egy ismert vagy kevésbé ismert okkult szövegből származnak és utalnak a fejezet tartalmára. Természetesen csak a fejezet elolvasása után, a mottót újraolvasva válik nyilvánvalóvá a tartalomra tett utalás – ezzel el is jutottunk a szöveg egyik legfontosabb problémafelvetéséhez, az értelmezés során konstruált jelentés érvényességének kérdéséhez.
A Terv megalkotása ugyanis nem más, mint (félre)olvasás. Casaubon – aki a ’70-es években a templomosokból írta a szakdolgozatát – Pilade kocsmájában ismerkedik meg Belboval, együtt hallgatják meg Ardenti ezredes elméletét a templomosokról, aki ki szeretné adatni a könyvét. Az ezredest mindketten „ördöngösnek” gondolják – a szerkeszők így nevezik az okkult összeesküvés-elméletek híveit – és természetesen megalapozatlan sületlenségnek tartják az elméletét. Mégis ez a találkozás jelenti a Tervhez vezető út első lépését.
A három szerkesző szerint az „ördöngösök” ott követik el a hibát, hogy minden eseményt úgy értelmeznek, mint ami valami mást takar. Ha valaki összefüggést keres, biztosan fog is találni. Ez a megállapítás viszont csak első pillantásra tűnik egyszerű ügynek, hiszen a történlemtudomány, a természettudományok és általában minden értelmező tevékenység összefüggéseket keres. Mi dönti el, hogy pontosan hol a határ az összefüggések megtalálása és az összefüggések megteremtése között? Mi legitimál egy elképzelést és mi alapján tűnik csupán spekulációnak? Mi az értelem garanciája? Az ördöngös mindent jelként olvas, mert szerinte nincsenek, csak jelek: semmi nem önmagáról beszél. Az elméleteik „működnek”, egybevágnak, mindent magyaráznak, rajtuk kívül mégis mindenki őrültségnek gondolja őket – joggal. Persze a mindent magyarázó elmélet éppen eléggé vad ahhoz, hogy ne fogadjuk el, ám ezen a vad-ságon kívül nincs semmi elvi megfontolás, ami miatt el kellene vetni őket. Legalábbis az „okosabb” elméletekkel ez a helyzet, hiszen léteznek olyanok is, melyek még csak elvileg sem cáfolhatóak – ezek teljesen komolytalanok. Jó példa erre a Rózsakeresztesek rejtőzésének esete: mivel rejtőznek, akik azt állítják, hogy a társaság tagjai, azok biztosan nem Rózsakeresztesek. Rózsakeresztesek azok lehetnek, aki egyáltalán nem mondanak erről semmit, vagy azt állítják, hogy nem azok. (A Mesterre nincs ráírva, hogy Mester. Két Mester felismeri egymást. Mi van viszont a tanítványokkal? Bemondásra elhiszik a mesterüknek, hogy ő Mester?) Ilyen a hermetikus logika.
„Ha itt most belemegyünk abba, hogy a világegyetemben akár csak egyetlen olyan adat is létezhet, amely nem valami másról árulkodik, akkor már kívül is helyeztük magunkat a hermetikus gondolkodáson.”
A főszereplők végül belefognak, hogy megalkossák a Tervet – a mindent magyarázó okkultista elméletet, ami az összes titkos társaságot összeköttetésbe hozza egy Végső Titok körül, melyben az Inga is főszerepet játszik. Úgy gondolják, képesek imitálni az ördöngösök gondolkodásmódját, és képesek összeesküvés-elméletek gyártására, sőt, meg tudják alkotni a nagy elméletet is. Az egész elképzelés játéknak indul, parodizálják az ördöngösök észjárását. Egy ponton túl (de hol van ez a pont?) viszont már nem lehet meghúzni a határt a paródia és a komoly értelmezés között. A három szerkesztő számára a félreolvasás során minden világossá válik és nem is értik, hogy ezekre az összefüggésekre hogyan nem jött rá előttük senki, hiszen az egész oly nyilvánvaló, elegáns és igaz.
A regény végére a Terv valósággá válik. Minden emberi értelmezés konstrukció, ami működni kezd. Létrehoz valamilyen logikai konstellációt, ami azelőtt nem volt meg a világban és a világ eszerint értelmeződik. Ez minden értelmezésre igaz. Itt jutunk vissza az alpkérdéshez: mi garantálja, hogy a környező világ interpretációi közül mit fogadhatunk el igaznak és mit nem? Helyes-e egy-egy jelenség magyarázatát, mint igazságot felfogni? Bár a kérdés hasonló a dekonstrukció alapkérdéséhez, a regény a dekonstrukciós olvasásmódot is kritikával illeti. A történelmi események újraolvasása – mely lerombolja az előző olvasatokat – mint túlburjánzó, túlfeszített értelmezői tevékenység áll előttünk, jóllehet nem mondhatjuk ki nyugodt szívvel, hogy igazságtartalma nulla, hiszen épp az igazságra vonatkozó kijelentéseink váltak bizonytalanná.
Hol van hát a garancia? Ennek a szép szimbóluma az Inga. Bár alatta forog a föld, mégis létezik egyetlen biztos pont, ami stabil: a felfüggesztés pontja (a struktúra középpontja). Ez az egyetlen pont, ami szilárd az örökös eltolódásban, halasztásban, dinamizmusban és forgásban, a pontok áthelyeződésében, a jelentések burjánzásában. A probléma csak az, hogy bármelyik pont lehet ilyen biztos középpont. Az Ingát bárhová felfüggeszthetjük. A középpont funkció, nem pedig rögzített, tartalmas hely. Ismét Jacques Derridába futunk bele, mint az ördöngösök, akik mindig olyan összefüggéseket találnak, amilyet sajátos logikával edzett tekintetük keres.
