Nem könnyű önmérsékletre intenem magam. Mark Haddon történetéhez más viszony fűz, mint a legtöbb irodalmi alkotáshoz. Sok könyv megfordult már a kezemben, sokat tüzetesen olvastam, de ezt a könyvet úgy ismerem, ahogy kevés regényt fogok életemben ismerni. Más alkotásoktól eltérően ezzel a könyvvel együtt éltem, mert belőle írtam doktori értekezésem egy jelentős részét, így a részemmé is vált. Az, hogy szeretem, imádom és unom, nem kifejezés. Unom, ahogy egy teremőr a múzeumban lógó festményeket, ékszereket unja. Megszokott, kellemes derengéssel, ami hiányzik, ha kölcsön adják, de kincs, és mint minden kincset, kicsit fényesíteni kell – és kiállítani, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
A mű főhőse Christopher, egy tizenöt éves (három hónapos és két napos) kamaszfiú, aki nagyon másképpen látja a világot, mint egy tipikus tinédzser. Saját szavaival élve “viselkedési problémái” vannak, de nem balhés srác, csak túl sok neki a világból érkező inger. Bár soha senki nem mondja ki a regény lapjain, Christopher autista, Asperger-szindrómával él együtt. És persze apjával, az egyszerű lelkületű, de keményen dolgozó Ed Boone-nal, aki morgolódó szeretettel támogatja fiát, és hevesen csóválja a fejét furcsaságain. Mert ha három piros autó megy el előtte aznap, akkor jó napja van, ha öt, akkor nagyon szuper napja, és ha négy sárga autót lát, akkor fekete napja van, amikor nem szól senkihez, nem vacsorázik, és egyedül olvas. Imádja a prímszámokat, a matematikai problémákat, de utálja azt, hogy az emberek hazudnak, és nem tudja leolvasni arckifejezéseiket. Nem érti a viccet, az iróniát és a metaforákat, éppen ezért képtelen “valódi irodalmat” olvasni. Viszont odavan Sherlock Holmesért, és minden vágya, hogy könyvet írjon. Ez a könyv A kutya különös esete.
Christopher ki akarja nyomozni, hogy ki ölte meg Wellingtont, a szomszéd kutyáját. Csakhogy a brilliáns Sherlock Holmesszal ellentétben neki semmilyen érzéke nincs a társalgáshoz, az emberekkel való érintkezéshez. Annyira, hogy utálja, ha hozzáérnek. Mint minden ifjú mesterdetektívnek, Christophernek is szembesülnie kell a felnőtt világ képmutatásával, az emberi erkölcsök bizonytalanságával. Kutatásai során fény derül titokzatos körülmények között meghalt anyja sorsára, és úgy érzi, otthon közvetlen veszélyben van az élete. Ekkor a detektívregény utazóregénybe vált át, és végigkövetjük, ahogy ez az esetlen gyerek a kisvárosi Swindonból felmegy a nagy és kaotikus Londonba. Csakhogy mivel nem tudja az ingereket szelektálni, rázúdul a világ összes jele: minden beszélgetésfoszlány, minden zaj, zörej, minden hirdetés szövege a figyelméért küzd. Ráadásul soha életében semmit sem csinált egyedül, ezért nem is tud például jegyet venni, vagy bármilyen más emberrel szót váltani, aki nem rendőr, mert a rendőrökkel mindig tudja, hányadán áll. Kész csoda, hogy eljut céljához, egy levelezőlapon talált londoni címhez, ahol Ed rátalál, tisztázzák félreértéseiket, majd egy nagyon hosszú gyógyulási folyamat veszi kezdetét. Christopher előrehozott matekérettségit tesz, és az önállóságot megtapasztalva, önbizalommal várja a matematikusi élet szépségeit.
A könyv cselekménye sematikusnak tűnhet, de ez nem véletlen. Ha pusztán az eseményekre szorítkoznánk, és azok úgy lennének megírva, ahogy egy neurotipikus (vagyis nem-autista, “normális”) regényben, akkor a 270 oldalas könyv ötven oldalt is alig tenne ki, mert hát alig történik valami. Mégis, Christopher a Holmes-regények logikus, érzelemmentes gondolkodásához úgy ragaszkodik, hogy mindent, de mindent racionálisan szeretne levezetni. Azt se tudja, hogy mi fán terem az olvasó, hogy nem kell minden egyes lépést leírni, és célszerű képletesen írni, mert akik a kezébe veszik a könyvét, szeretnék elképzelni maguknak, hogy milyenek lehettek azok az emberek és helyszínek, ahol járt. Ebben segíti a kreativitását támogató Siobhan, a gyógypedagógusa, aki sűrűn biztatja, hogy írja csak meg élete történetét. Christopher persze végtelenül őszinte, és ezért minden egyes alkalommal elmondja, hogy tanítónője mikor szólt bele a könyv írásába. A fiú ugyanis rühellné, ha hazugságon kapnák. És sajnos a regények legtöbbje is “hazugság”, mert meg nem történt eseményeket írnak le, soha meg nem született szereplőkkel. Ugyanúgy, ahogy a metaforák. A hegynek nincsen lába, a Whitehall nem gondolhat semmit, mert az az angol parlament épülete, és az épületek nem gondolkodnak.
Haddon egy nagyon játékos, önreflexív regényt írt. Mondhatnám azt, hogy egy alkotó felnövését végigkísérő Künstlerroman, de Haddon nagy érdeme, hogy folyamatosan kiforgatja az ifjúsági irodalom és az írás kliséit. Megmosolyogtató, sőt, nevetséges, milyen megveszekedetten ragaszkodik Christopher a Holmes-történetek forgatókönyvéhez, fordulataihoz. Felettébb érzékeny a műfaj toposzaira: lelkesen, dőlt betűvel írja, amikor megtalálja az első számú gyanúsítottat, amikor hamis nyomra bukkan, vagy amikor észreveszi, hogy lankad az ébersége, amit detektívként sosem szabad. Emellett folyamatosan vitatkozik Siobhannal, mint akármelyik író a szerkesztőjével, hogy a dédelgetett mondatait ki ne húzzák, és különben is, miért nem lehet egy több oldalas matematikai levezetést beleírni egy könyvbe, pedig olyan szép!
Christopher elbeszélése mindig megszakad. Váltakoznak azok a (prímszámokkal jelölt) fejezetek, amelyek a cselekményt mesélik el, és azok a (szintén prímszámokkal jelölt) fejezetek, amik egy-egy, Christophernek roppant fontos témáról szóló kiselőadást képeznek, olyan érdekfeszítő tudományos kérdésekről, mint a Monty Hall-probléma, a fajok populációnak kaotikus viselkedéseiről, vagy arról, hogy milyen földhözragadtan képzeljük el az űrlényeket. Mindig van valami, amiről sürgősen be kell számolnia, nem várhat a történet befejezéséig. Ezek az ismeretterjesztő betétek sajátos ízt adnak a regénynek, mert ezeken keresztül jobban megérthetjük Christopher mozgatórugóit.
Ő persze olyasmivel nem bajlódik, hogy jellemezzen embereket, vagy leírja, mit gondoltak. Még magáról sem igazán tudja, hogy érez bizonyos helyzetekben. Így aztán nagyon naturalisztikus, behaviorista módon közelít másokhoz. Anyukája például nem bőg vagy jajdul fel bánatában, hanem olyan hangos üvöltést hallat, mint egy vadállat egy természetfilmben. A regény lapjain mégis elénk tárul egy összetett, árnyalt emberi dráma, ami attól lesz igazán nagyszerű, hogy Christopher rengeteg társas jelzést nem fog, nem tud alkalmazkodni a többségi társadalom normáihoz. És ez így jó.
A kutya különös esete leginkább arról gondolkodtat el, hogy milyen elvek szerint élünk, hogy egy társadalom gondolkodásmódja mennyire magától értetődő azoknak, akik benne élnek, és mennyire idegen egy olyan embernek, aki más értelmi adottságokkal indul az életnek. Az író egyben megmutatja azt is, hogy Christopher képes az önálló életre, vágyai vannak, sikerei, akadályokat gördít elé az élet, és le tudja küzdeni őket. Vagyis ugyanolyan, mint bárki más, csak meg kell ismerni őt.
Én is ezt kívánom az olvasóknak, hogy ismerjék meg Christopher történetét. Egyrészt azért, mert sokan vannak, és egyre láthatóbbak azok, akik autizmussal vagy Asperger-szindrómával élnek együtt, ez a könyv meg éppen arról szól, hogy nem minden autista személy az Esőember köpönyegéből bújt elő. De ugyanúgy, ahogy nem mindenki Raymond Babbitt, nem mindenkire illik Christopher gondolkodásmódja és jelleme sem, aki autizmusban érintett. Másrészt meg azért is kincs a könyv, mert a maga naivitásában, dísztelenségében mutatja meg az alkotói folyamat buktatóit, és rávezeti az olvasót, hogy milyen páratlan agymunkát és érzelmi tudást igényel regényt írni, olvasni, sőt, a társas világban élni. Ha akár csak egyetlen ember is nagyobb empátiával fordul másokhoz a könyv elolvasása után, ha csak egyvalaki újragondolja az emberi elme szerepét a világban, már érdemes volt a szerzőnek alkotnia, nekem meg ajánlanom ezt a könyvet. Kevés írást tudok ilyen jó szívvel ajánlani… és utána örömmel várom vissza az irodalmi kánon tárlójába.
