Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyesmire is sor kerül: a brit fantasztikum rocksztárja, a nagy mesélő, Neil Gaiman ma ünnepli a 60. születésnapját. Szép, kerek évforduló, ami remek lehetőség arra, hogy újra beszéljünk róla, miért is ő az egyik ma élő legizgalmasabb és legkedveltebb fantasyíró nemcsak az Egyesült Királyságban, de bárhol a világon. Történetei, legyenek azok regények, novellák, képregények vagy forgatókönyvek, sokunknak kedvencei, és meghatározzák, hogyan gondolunk a fantasztikumra, vagy tekintünk magára a világra. Innen is köszönünk mindent, hálából pedig a szerkesztőségünk ebben a cikkben zengi dicsőségét Gaiman nevének és műveinek.
Rusvai Mónika
Neil Gaiman szövegeivel egyetemistaként találkoztam először. Anglisztika mesterképzésre jártam, és már kezdtem unni, hogy ha fantasztikummal akarok foglalkozni, de szeretném, hogy komolyan vegyenek az egyetemen, akkor számomra csak a Beowulf és más középkori szövegek maradnak. Aztán egy populáris kultúra szemináriumra elolvastam a Coraline-t, és lenyűgözött, hogy egy nyelvileg egészen egyszerű szövegbe mennyi titkot lehet elrejteni. Minden mondat ajtó volt számomra, amely sötét, ám mégis borzongatóan ismerős világokba vezet. Bár később más műveit is elolvastam, máig Gaiman kidult regényei állnak hozzám legközelebb. Nagyon szeretem A temető könyvének néha kissé morbidba hajló, mégis gyermeki őszinteségét. A Csillagport is többször újraolvastam már minden tündérhagyományt felforgató ironikus humoráért. A számomra legkedvesebb Gaiman-regény azonban egyértelműen az Óceán az út végén. Ez a történet kézzelfoghatóvá változtat minden gyermekkori félelmet, miközben finoman egybemossa a mágikus és a hétköznapi világot. Ma már irodalmárként is foglalkozom Gaiman munkásságával, néhány hete pedig én tartottam órát egyetemi hallgatóknak a Coraline-ból. A kör bezárult. Köszönöm Neil Gaimannek, hogy segített visszatalálni a fantasztikumhoz, és kívánom, hogy még sok nagyszerű szöveggel gyarapítsa kiemelkedő munkásságát.
Nyerges Csaba
Szögezzük le rögtön: Mr. Gaiman azon kevesek közé tartozik, akiknek a bevásárlólistájára is hajlandó lennék előjegyzést leadni, de ezt elsősorban a novelláival és a képregényeivel érdemelte ki. Sajnos nem állunk személyes ismeretségben, de az olvasmányaim alapján meglehetős bizonyossággal rajzolódik ki előttem egy olyan zseni arcéle, aki mind az eredeti sztorik kiagyalásában, mind a mások által már sokszor elmesélt történetek újramesélésében és/vagy fejtetőre állításában megmutatkozó fékezhetetlen agyvelő mellé egy nagy adag lustaságot is kapott a teremtőtől – de legalábbis könnyen elveszíti a részletek iránti érdeklődését, ha harminc-negyvenezer karakteren túl kell terjeszkednie (csak olvassuk el egymás után mondjuk a Soseholt meg a Terry Pratchett-tel együtt jegyzett Elveszett próféciákat, elég markánsan megmutatkozik a kidolgozottságbeli különbség). Ebből a kettősségből kifolyólag talán nincs is olyan műfaj, ami jobban állna neki, mint a képregény, ahol két kézzel szórhatja a publikum elé a parádésabbnál parádésabb ötleteket (személyes kedvencem a sorozatgyilkosok találkozója a Sandmanből) meg az emlékezetes dialógusokat és egysorosokat, miközben a munka unalmas részét elvégzik helyette a rajzolók.
Benkő Marianna
Ellentmondásos a kapcsolatom Mr. Gaimannel, amiben benne van a szeretet és a totális feleslegesség érzése is. Ennek két oka van a szememben: hogy ő a legjobb ötletelőként és ezzel párhuzamosan novellistaként, de emellett roppant tehetséges önismétlő is. Mikor nagy kedvencemet, a Sandmant olvastam (ami pont egy szabályt erősítő kivétel, mert elég hosszú), végig azon gondolkodtam, hogy amit azóta csinált, legyen az regény, vagy novella, vagy bármi más, az mind csak ennek az eposznak a másolása - illetve, ha kedvesebb vagyok, újragondolása, kiegészítése. De talán ez nem is akkora baj. A tudósokról azt mondják, hogy legforradalmibb eredményeiket 30-35 éves koruk előtt alkotják. Ha ez rájuk igaz, talán igaz rá is. És szerencsére azóta is meglep időről időre, mint például másik kedvencemmel, a “The Doctor’s Wife” című Doctor Who-epizóddal, ami tökéletesen fogta meg a karaktereket, hű maradt a sorozat szellemiségéhez és stílusához, ráadásul mélyen megható volt. Még ennyiszer élje meg születése napját, Mr. Gaiman!
Borbíró Aletta
Később találkoztam Neil Gaiman nevével, mint kellett vagy illett volna. Egy Coraline-ról szóló konferenciaelőadásnak hála kaptam kedvet ahhoz, hogy olvassak a szerzőtől, és különösen a Hó, tükör, almák ekkor ismertetett szinopszisa keltette fel a figyelmemet. Ez a novella lett az első Gaiman-szöveg, amit elolvastam, és sokáig talán a legintenzívebb zsánerélményem, ha a kisprózára gondolok. Egy időben – felemás élményekkel – próbáltam minél többet olvasni tőle. Bár kedvelem a Csillagport, a film után kissé csalódott voltam, viszont a gyerekeknek szánt illusztrált történeteit szinte bármikor szívesen forgatom (Szerencsére a tej, Farkasok a falban). A Sandman- és a Halál-képregényei levettek a lábamról, ahogyan korábban a “Hó, tükör, almák” és a Coraline is. Ehhez a sorhoz csatolnám az Északi mitológiát is, mert számomra Gaiman akkor izgalmas és kiemelkedő, amikor újramesél: mitológiát, mesét, Shakespeare-t vagy éppen az Alice csodaországbant. Erő van abban, ahogy Gaiman széttör és újraalkot történeteket, ahogyan új nézőpontot kínál, és bevon az egyszerre ismerős, de mégis felfedezésre váró világaiba.
Sas Ágnes
Kiskamaszként olvastam az első Gaiman-regényeimet, így talán nem meglepő, hogy sokáig a Csillagpor gyakorolta rám a legnagyobb hatást, ami a mai napig meghatározó élményem. Az otthoni könyvtárból ez volt az a könyv, amit semmiképpen sem akartam a kezembe venni (nyálasnak gondoltam a címét), és ha édesanyám nem ajánlja, biztosan csak tíz évvel később olvasom. Innen is ezer hála neki! Azelőtt még nem találkoztam olyan szöveggel, ahol szabad volt előítéletesnek lenni, és azóta sem olyannal, ami ilyen elegánsan viccel valamivel, miközben nem parodizálja ki, és anélkül marad meg az emberben, hogy bármi különleges történne benne. Könnyűnek tűnhet egyszerűen jót írni, mégis csak kevesen képesek rá. Még adós vagyok magamnak a Sandmannel, de számomra Gaiman személye legalább annyira meghatározó, mint az írásai. Nem hinném, hogy ha én lennék az egyik legsikeresebb kortárs író a világon, képes lennék feleolyan szerénynek, szorgalmasnak, érzékenynek megmaradni, mint ő. Ráadásul az a különleges fajta szerző, akinek mindig szívesen olvasom a kezdőknek szóló tanácsait, mert okosan, fellengzősség nélkül beszél, és rajongok a részért Simpson családból, amiben a nevét és hangját adta a karikatúrájához. Még sok termékeny évet kívánok neki!
Szabó István Zoltán (Steve)
Gaimant legtöbben talán a Sandman képregény-sorozat miatt ismerik. Én először a novelláival találkoztam a Tükör és Füst című kötet első magyar kiadásában, ami a Lovecraft kapcsolódási pontok miatt került a látóterembe. Akkor tizenöt éves voltam. Azok az írások nem voltak rám elementáris hatással, de megjegyeztem miattuk a szerző nevét. Nem sokkal később az Amerikai istenek című regény miatt váltam Gaiman írásainak rajongójává. Csupán az utóbbi néhány évben volt szerencsém megkaparintani a Sandman-képregényeket és beleolvasni magam ebbe a páratlan univerzumba. Ezért, bár mindig is Neil Gaiman írásainak nagy kedvelőjének tartottam magam és előszeretettel ajánlottam egyik vagy másik kötetét olyan embereknek is, akik erre különösebben nem kértek meg, úgy gondolom, hogy a legnagyobb szellemi teljesítménye és egyben alkotói munkájának foglalata a Sandman. Akár a mikrotörténeteket, akár a monumentális cselekményívet nézem, olyan átgondolt és az irodalom ezer másik ágához és hagyományához kapcsolódó szövegről van szó, amelyben óhatatlanul is elmerül az olvasó és megpróbálja feltárni belső törvényszerűségeit. Nem csupán a történetben megteremtett világnak, de a szövegnek is. Ez az óriási labirintus, ez a masszív rejtély végül minden más szövegét elhomályosította számomra. A Sandman kimeríthetetlen lehetőséget biztosít az újraolvasásra, számomra ez a legjobb szövegek sajátossága.
Makai Péter Kristóf
Már régóta ismertem és szerettem Neil Gaiman írásait, amikor az anglisztika szakot megkezdtem. Első megjelent tanulmányom egy kevésbé ismert szövegéről, a “The Case of The Four and Twenty Blackbirds” című novelláról született, mert lenyűgözött az a magabiztosság, ahogy a chandleri hardboiled prózát ötvözte a mondókák világával, amit aztán Jasper Fforde vitt tökélyre a Thursday Next- és Nursery Crime-sorozatában. Azóta vissza-visszanyúlok Gaiman prózájához, ha egy kicsit megnyugvást szeretnék találni a világban, mert még az olyan, horrorral kacérkodó szövegek, mint a Coraline, vagy a regény vastagságúra nyúlt lábjegyzet az Amerikai Istenekhez, az Anansi fiúk is olyan sodró lendületű, váratlan helyeken felbukkanó életbölcsességekkel teli prózával kényeztet, amiben egyedülálló a modern fantasy piacán. Ha valakiről, Gaimanről igazán elmondható, hogy csak néhány kérdés foglalkoztatja az írásban, ezekhez a vesszőparipákhoz pedig időről-időre visszatér, de annyira módszeresen, klinikai alapossággal tárja fel a mítoszok, történetek jelentőségét és hatását az emberi kultúrára, hogy mindig öröm olvasni.
A két személyes kedvencem azonban a Charles Vesszel közösen alkotott Csillagpor és a sokszor méltatlanul feledésbe merülő Sosehol. A Csillagpor egyszerűen egy annyira romlatlan, lélekmelengető világot ábrázol, ami ritka manapság. Egy álomba ringatóan kedves történet a szerelem erejéről, hogy lehetetlen nem szeretni, a filmváltozat pedig még hozzá is tudott tenni a vizuális világával és Robert de Niro felejthetetlen komédiázásával. A Sosehol pedig Gaiman első önállóan megírt regénye, a BBC azonos című tévésorozata alapján készült (amit azóta sem láttam). A könyv az urban fantasy iskolapéldája, a varázslatos, hétköznapi emberek előtt rejtett London világa pedig olyan trendet indított el, aminek köszönhetően megkaptuk Miéville King Ratjét és UnLunDunját vagy Christopher Golden és Tim Lebbon Hidden Cities-sorozatát. Hatásán túl azonban egy saját jogán is remek regény, ami fantáziadúsan építi fel Door és a Marquis de Carabas világát, jó a dramaturgiája és nem csak egy turistalátogatás a földalatti Londonba, hanem egy örök emlékeztető, hogy az elesettek, a kiszolgáltatottak tapasztalatai és tettei olykor megváltoztatják a világ sorsát.
