Sherlock Holmes – azt hiszem, nem sok olyan ember van a világon, aki nem találkozott még a zseniális nyomozóval akár könyv, akár film formájában. Láthattuk már tinédzserként, fiatalemberként egyaránt, leggyakrabban azonban középkorú férfiként különböző történelmi korokban, a XIX. század végétől a XXI. század elejéig. Mitch Cullin azonban tizenkilencre is kért lapot és bemutatta azt, hogyan élhetett az idős detektív a második világháborút követő években. És emellett még nagyon sok mást is.
A Mr. Holmes ugyanis három szálon mozog: egy japán utazás és az azt követő hazaérkezés képei mellett megismerhetjük Sherlock Holmes egy fiatalkori, még soha el nem beszélt nyomozásának történetét is. Ráadásul Sir Arthur Conan Doyle alkotásaitól eltérően itt nem dr. Watson az elbeszélő, hanem maga Holmes. E/3-ban és E/1-ben megírt rövid epizódok váltakoznak, de a közös bennük, hogy mindegyik nézőpontját a detektív adja. Számos kötet után végre megismerhetjük az ő gondolatait, hogy hogyan látja saját magát, mit gondol a múltjáról és annak ábrázolásáról. Ezek a párhuzamosan elmesélt történetek mintha megpróbálnák rehabilitálni Sherlock Holmest, az embert - mert itt nem egy mizantróp nyomozóról van szó, hanem „csak” egy különleges emberről.
Cullin úgy ábrázolja főhősét, ahogy a könyvekben és filmekben ritkán látjuk: olyan férfinek, aki nem csak a tárgyak és nyomok között érzi otthon magát, nem csak az ügy érdekében foglalkozik másokkal, hanem képes félretenni deduktív énjét és a maguk valójában látni a körülötte élőket. Sőt, horribile dictu, meg is szereti őket - úgy is mondhatjuk, egy személyben igazolja azt a tételt, hogy amit megismersz, azt meg is szereted. A történetek során Holmes őszinte ragaszkodását fejezi ki növények és állatok iránt, de szívébe fogad embereket is, megérti a motivációikat, személyüket, és képes ezen felismerés fényében cselekedni, elfogadni a döntéseiket, támogatni őket. A Mr. Holmes főhőse nem egy lélektelen gép, hanem egy önmagával megbékélt, érdekes ember.
A korábbi ábrázolásoktól való eltérések miatt fogalmazódott meg bennem az a kérdés, hogy vajon megbízható-e az irodalom. A nyomozó többször elmélkedik arról a kötetben, hogy a dr. Watson által leírtak mennyire nem felelnek meg a valóságnak; sőt, a regény bizonyos pontjain az olvasónak is ez ötlik az eszébe. Emellett magát az elbeszélőt sem tarthatjuk megbízhatónak, hiszen az olvasás során feltűnővé válik bizonyos részletek homályossága (a főszereplő életkora vagy más ok miatt). Felmerül az olvasóban, hogy az elbeszélő akarva-akaratlanul is bizonyos szűrőket használ. Dr. Watson esetében talán az eladhatóság volt a cél, legalábbis a könyv több ponton erre utal, máskor viszont az elbeszélő inkább csak nem akar bizonyos dolgokat a nyilvánosság elé tárni. Vagy egyszerűen már nem emlékszik rájuk. Persze nem csak a történet, de maga a főszereplő is fikció - ugyanakkor az elbeszélés közegében mégis valós eseményekről és személyről van szó. A tükör tehát mindig torzít, ezért is van helye az olvasó saját értelmezésének, és ez az egyik nagy vonzereje magának az irodalomnak is.
A regény egy másik, lazán ide kapcsolódó témája az öregedés. Egy idős nyomozó tekint vissza életére nem annyira megbízható emlékei segítségével. Az éles elmét megviseli a kor, hiszen pont az hagyja cserben, amire egész életében számíthatott. Ennek ellenére, az idősekre nagyon is jellemző módon Holmes maga elé tudja idézni élete sorsfordítónak tetsző pontjait. Számot vet az eseményekkel, felidézi a személyeket a múltjából és elfogadja önmagát, ahogyan érez, végül pedig a világ felé is megmutatja, hogy ő sincs fából. Története szívszorító, de kicsit sem hatásvadász, Cullin jól egyensúlyoz a veszélyes giccshatáron.
Ehhez mérten a történetei sem érzelgősek, hanem finoman izgalmasak. Itt nem találunk sodró akciót, körömrágásra késztetően izgalmas nyomozást, helyette jól elkapott pillanatok és hiteles korrajz dobogtatja meg a szívünket. Különösen igaz ez a Japánban játszódó jelenetekben: az író pontosnak tűnő képekkel rajzolja meg a távol-keleti ország második világháborút követő életét, hangulatait. A nyugati szerzők valahogy mindig ezt a vidéket keresik fel, ha saját kultúrájuk ellenpontját akarják megmutatni, és nincs ez máshogy a Mr. Holmes esetében sem. Hirosima vidéke, az újjáépítés pillanatai és az ehhez kapcsolódó érzelmek mind ellentétesek az angol vidék mindennapjaival. Holmes benyomásait ráadásul gyönyörű prózába öntve olvashatjuk, remek fordításban.
Végül milyen érzésekkel raktam le a könyvet? Bármit is gondoltam közben az elbeszélő megbízhatatlanságáról, mégis azt éreztem, megismertem egy kicsit egy embert, néhány tájat, és végső soron pár dolgot magamról is megtudtam. Ezért is jó néha olvasni, mert ha nem is lehet mindent ábrázolni, azért saját magunkat megfigyelhetjük eközben. És ha emellett még egy emberközeli történettel is gazdagabbak leszünk, akkor bőven megérte. A Mr. Holmes pedig beteljesítette a fentieket és megmutatta, hogy a nyomozó is ember.
