Arthur C. Clarke minden ember közül a legmenőbb, akik valaha is tollat ragadtak, hogy tudományos-fantasztikus regényeket írjanak. Két érdekesség vele kapcsolatban: ő volt az első ember, aki publikálta arra vonatkozó elképzelését, hogy az űrbe telepített műholdakkal világméretű tévéadást lehetne közvetíteni, 1945-ben. A műholdakat geostacionárius pályára kell állítani, így pont annyi idő alatt kerülik meg a Földet, amennyi a Föld forgási ciklusa – vagyis a bolygó felszínéről úgy tűnik, hogy a műhold nem mozdul, a jel tehát mindig eléri a vevőt.
Mivel 1962-ben állították pályára az első (kereskedelmi) távközlési műholdat, ki lehet találni, hogy milyen volt az ötlet fogadtatása. Senki nem vette komolyan, noha később – tudományos körökben – megkapta a megérdemelt elismerést. Ennél sokkal kellemetlenebb, hogy nem tudta szabadalmaztatni az ötletét, mivel két működő műholdat kellett volna az akkori törvények alapján bemutatnia a szabadalmi hivatalban. Ez az oka annak, amiért később kénytelen volt megírni a Hogyan vesztettem egymilliárd dollárt szabadidőmben című cikkét. Bár milliárdos nem lett, a tiszteletére a geostacionárius pályát Clarke-pályának nevezik.
A másik érdekes tény: 2008. március 19-én bekövetkezett haláláról a világ nagyobbik része 2008. március 18-án értesült, azaz az előző napon. Srí Lankán – az időzónák miatt – ugyanis halála bekövetkeztekor már „másnap” volt.
„A csillagok nem az emberért vannak.”
-143. o.
A gyermekkor vége (1959) mestermunka. A következő néhány sorban csak a címmel foglalkozom, bár óhatatlanul érintenem kell egyéb témákat is ennek ürügyén. Ez a regény biztosan szerepelne A Világirodalom Tíz Legszebb Címe nevet viselő teljesen szubjektív listámon, ha valaha is eszembe jutna írni egy ilyet. Nem elég, hogy a visszavonhatatlanság érzését kelti az emberben, de valami értékvesztést is megidéz. Mindezt tovább mélyíti a cím értelmezése, melyre természetesen több lehetőség is van.
Legalább négy különböző regénybeli motívumra vonatkozhat a cím az én olvasatomban és persze ezek szépen egymásra rakódnak, egyik a másikra épül. A „főkormányzók” megérkezése az első ilyen réteg. Az emberiség gyermekkora akkor ér véget, mikor megtapasztalja, hogy nincs egyedül a világegyetemben értelmes fajként.
A „főkormányzók” olyan tudományos fölénnyel rendelkeznek, hogy hozzájuk képest kisgyermekek vagyunk – a szöveg alá is húzza ezt a viszonyt, hiszen többször említi, hogy olyan elnézően és türelmesen viselkednek az emberiséggel, ahogyan egy gyermekkel szokás. Mindazonáltal megosztják ezt a tudást, kitanítják az emberiséget, terelgetik őket a fejlődés útján. Ám határokat is szabnak: bizonyos kutatási irányokat elzárnak. Ilyen a nukleáris energia fegyverként való felhasználásának útja, illetve az űrkutatás. Mindezt azért, hogy az ember ne okozzon önmagában kárt.
Ez el is vezet minket a cím következő értelmezési lehetőségéhez: a gyermekkor akkor ér véget az ember számára, amikor már szükségtelen egy idegen fajnak őrködnie felette – a cselekmény előrehaladtával több karakter is ezen véleményének ad hangot, tovább erősítve a cím effajta interpretációját.
A tudományok fantasztikus ütemű fejlődésének következményeképp megszűnnek a vallások a földön. Az emberiség „felvilágosodik”, kilábal saját maga okozta kiskorúságából – kínálná magát a párhuzam. Clarke zsenialitása érzésem szerint ezen a ponton megbicsaklik, mégpedig azért, mert észrevehetően nem ismeri a hit pszichológiáját. Ez azért is érdekes, mert részletekbe menően foglalkozik a szöveg a parapszichológiai jelenségekkel és azok természetes magyarázatával, melyet az emberi psziché bizonyos működési szabályszerűségeihez köt. Egy effajta spekuláció viszont kiterjedt pszichológiai ismereteket feltételez.
A (para)pszichológia egyébként is központi témája a szövegnek, ahogyan a közös tudat lehetősége is. A „főkormányzók” érkezése után 100 évvel születnek meg azok a gyerekek, akik már olyan pszichikai erőkkel rendelkeznek, melyek megengedik a fúziót az elmék között. Az emberi faj változik itt meg – mondhatni végetér a gyermekkora. Éppen akkor, amikor az emberek utolsó generációja átlépi a gyermekkor határát és megszűnik embernek lenni.
Mélyen szomorú és megrendítő ez a szöveg. A szomorúságot csak tovább erősíti Clarke különös stílusa. Különös, mert Clarke mondatai általában nem különlegesek, az összbenyomás valahogyan mégis hatékonynak mutatja őket. Kevés jelzőt használ, mondhatnánk takarékos a szöveg, mégsem kelti ezt az érzést az olvasóban. Ugyanakkor szikárnak sem lehetne nevezni – talán a száraz lenne a megfelelő kifejezés vagy a jellegtelen. Másfelől időről-időre felbukkannak tökéletes és gyönyörű mondatok, ami fölött az olvasó nem tud átsiklani; olyan helyeken, melyek mérnöki pontossággal lettek kiszámolva, hogy minél erősebb hatást keltsenek. Az egész szöveg így maradandó esztétikai élményt nyújt. A kozmikus magányt és elveszettséget éreztető zárlat pedig a végletekig lirizált és tökéletesen működik, minden erőltetettség nélkül. Mindebből számomra az következik, hogy egy rendkívül tudatos szerkesztési munka áll a stiláris sajátosságok mögött, mintsem az író mesterségbeli hiányossága. További adalék a stílus kérdéséhez: ha valaha is eszembe jutna összeállítani egy A Világirodalom Tíz Legszebb Zárómondata című listát, biztosan szerepelne rajta az író Isten kilencmilliárd neve című novellájának utolsó mondata.
A regényhez két első fejezet íródott. A Metropolis Media 2008-ban – Arthur C. Clarke tiszteletére – kiadott kötetében mindkettő szerepel, ahogyan a szerző előszava is 1989-ből.
A sci-fi hőskorából származik ez a regény, amikor még végiggondolásra érdemes ötletekkel találkozhatott az olvasó, olyan íróktól, akik természettudományokkal foglalkoztak. Mégis inkább a maradandó olvasmányélmény miatt ajánlanám jó szívvel mindenkinek.
