A központozás bizánci találmány. Arisztophanész Büzantiosz nevéhez fűződik, aki az időszámításunk előtti második-harmadik század fordulója környékén a hangos olvasón kívánt segíteni azzal, hogy a szövegben különféle magasságokban pontokat helyezett el, ezzel jelölve, hogy mekkora levegőt kell venni a következő tagmondat előtt. Julia Kristeva Gyilkosság Bizáncban című műve mindenképpen kiérdemelné a sorban legmagasabbra helyezett pontot, olyan nagy lélegzetvételű. Célja nem kisebb, mint hogy párhuzamot vonjon az időszámításunk szerinti második és harmadik évezred kezdetének politikai vonulatai között, az első keresztes háborúk és Bizánc helyzetét összevetve a mai kor „keresztes háborúival”, a közel-keleti háborúkkal és a terrorizmus térnyerésével, mindezt a kor neves bizánci történetírója, Anna Komnéné szemüvegén keresztül.
Ebben segíti őt hű szereplője, Stéphanie Delacoeur, az Événement de Paris tudósítója, a Kristeva-regények állandó tartozéka, akit kiállhatatlan főszerkesztője kiküld a kelet-európai Santa Barbarába, hogy egy titokzatos, vallási fanatikusokból álló szekta, az Új Pantheon gyilkosságai után nyomozzon. Ebben szövetségese a híres kanadai irodalomkritikus, Frye keresztnevét kölcsönvevő Northrop Rilsky felügyelő, aki amolyan Watsonként folyamatosan faggatja az oknyomozó újságírót, mikor Stéphanie valamilyen új információra bukkan. A nyomok, ha nem is a Krisztus előtti időkbe, de a keresztes hadjáratok korába vezetnek, ez volt ugyanis a neves bizantológusnak, Sebastian Chrest-Jonesnak a szakterülete, aki belehabarodott a múltba. Mint valami kortárs Don Quixote, egyre inkább belehelyezkedett egykori őse, Ebrard de Pagan szerepébe, aki Anna Komnéné kortársa és egyben nagy szerelme volt. Ez persze nem menti meg attól, hogy ő maga is meggyilkoljon egy ázsiai diákot, a szeretőjét, Fa Changot, vele pedig a Santa Barbara-i gyilkos végezzen. A történet természetesen ennél jóval bonyolultabb, ennek kibogozása vár Stéphanie-ra, és vele együtt az olvasóra.
A bolgár Kristeva szemmel láthatóan nagy örömmel veti bele magát a középkori Bizánc világába, ősei otthonába. A regényben megelevenednek a korabeli keresztes hadjáratok és az udvari intrikák, amelyek lejegyzését az első női történészként Anna Komnéné vállalta magára. Persze nem maradhatott pártatlan, hiszen az Alexiaszt I. Alexiosz Komnénosz bizánci császár lányaként írta, hogy visszaállítsa apja tekintélyét, és filozófiai hadat üzenjen a nyugati kereszténységnek. A sűrű, részletgazdag, gondos kutatómunkáról árulkodó történeti betétek minden történelem iránt érdeklődő ember számára izgalmas, apró tollvonásokkal vázolja fel a kor világát és a hatalmas téteket, amiért az akkori politikai játszmák folytak.
Semmiképp sem lehetne lemosni Kristeváról, a lacani pszichoanalitikus irodalomtudomány egyik fő elméletalkotójáról, hogy önfelfedező, önfeltáró, önterápiaként is szolgáló regényt írt. A hatvanas évek közepe óta Franciaországban élt és tanított, megélte a párizsi diáklázadásokat és részt vett a neves egyetemi értelmiségieket magába tömörítő, kommunista Tel Quel csoport munkájában (az egyik alapítóhoz, Philippe Sollers-hoz végül feleségül is ment). Ezek után nem csoda, hogy műve az általuk képviselt posztstrukturalista elvek mentén szerveződött, azok szellemisége végigkíséri a korokon átívelő, intellektuális vándorutat Párizsból Bizáncba. Ez kitűnik mind a történetíráshoz fűződő szkeptikus, ironikus viszonyához, ahogy bemutatja, Chrest-Jones mennyire képtelen a hűvös, objektív történész szemüvegen át látni Bizáncot és megtartani a kellő távolságot korokon átívelő szerelmével szemben; de abból is, hogy mennyire áthatja szereplőinek életét és a regény struktúráját a szövegek kölcsönhatása és a pszichoanalízis, egyszóval Kristeva élete munkája. Emiatt érdemes a regényt afféle esszéregényként, tézisregényként kezelni, amelyben összefoglalja kulturális kritikájának magvát, az emberi lélekről, történelemről vallott nézeteit.
A gondok itt kezdődnek. Kristeva ugyanis 2004-ben adta ki regényét, és programatikusan meg is fogalmazta, hogy ő márpedig egy „ellen-Da Vinci-kódot” akar írni. A projekt eredményével szimpatizáló kritikusok egyenesen Umberto Ecóhoz hasonlítják a bolgár-francia író eszmefuttatásait, zseniális esszéregényként aposztrofálva a Gyilkosság Bizáncbant. Noha kétségtelen, hogy a történelemben és a kortárs kritikai elméletekben járatos olvasó számára felér egy örömünneppel, egy szellemi orgazmussal (mondhatni jouissance-szal, merthogy nagy példaképe, Lacan így nevezi a fájdalommal vegyes, pusztán kellemes élményeken túli, transzcendens élvezetet), az írásmű igazodik a francia elméleti írás normáihoz, és a szélesebb olvasóközönség számára nehezen befogadható, főnévsúlyos, hermetikus kijelentésektől hemzsegő szöveget alkot. Ebben kifejezetten elüt Eco olvasóbarátabb stílusától, történetgazdag cselekményvezetésétől, gondos, a képzeletet megihlető helyszínábrázolásaitól, szerethető, emberi karaktereitől. Eco regényt írt, Kristeva értekezést, amelyben néhol felbukkannak a kartonból kivágott szereplők, majd átadják helyüket a vaskos filozófiai gondolatoknak, ahol egymást váltogatják a modern terroristákról szóló eszmefuttatások Anna Komnéné történetírásának (amúgy jogos, szeretnivaló) dicséretével.
Kristeva művében mindent átitat a sorok közötti mögöttes tartalommal, a szubtexttel való flörtölés, ahogy az Alexiasz írója ezer év távlatából flörtölt tudtán kívül, reménytelenül, halálosan Sebastian Chrest-Jonesszal. Anna Komnéné intellektusa túlragyogja Stéphanie Bizánc-rajongását, Chrest-Jones őrületét, a regényben megjelenő Kristeva-szereplő üres kijelentéseit. Ő tölti meg jelentéssel a sorokat az író Kristeva és olvasói számára, afféle Magna Materként, a nőiség és a szentség eszményét megtestesítve (amiről Catherine Clement-nal közösen levélregényt, vagyis levél-tudományos munkát is írt előzőleg). Már csak Anna miatt is érdemes nekiveselkedni ennek az esszéregénynek, ahol a regény szót óvatosan alkalmaznám, mivelhogy inkább tűnik egy bensőséges vallomásnak, aforisztikus krédónak Kristeva részéről, mintsem a nyílt történetmesélés nagyvilágnak szánt gesztusának. És akárcsak a történelem, amely mindig meg fog őrizni bizonyos titkokat, a regény is tragikus, látnoki cezúrával végződik: egy kávéházban Stéphanie tanúja lesz, amint a francia kultúra fellegvárát, a Louvre-t annak üvegpiramisaival együtt felrobbantják a Gonosz Új Keresztesei nevű radikális csoport tagjai, majd Stéphanie felébred. Nem derül ki álmodott-e vagy sem, a jelenés jelentése mégis profetikus. Bár akkoriban még csak a New York-i ikertornyok elleni támadásra rímelhetett, a Charlie Hebdót ért mészárlás után másképp, megrendültebben olvassa az ember Kristevának, a cinikus humanistának a sorait.
Már amikor teret tud adni az érzelmeinek, mert mind az író kriptikus fogalmazásmódja, nyelvhasználata, súlyos mondatai, mind a magyar kiadás sajátosságai nehezítik a mű befogadását. A narratív prózai részek ugyan még költői szépséggel szólalnak meg, ha metaforái néha kissé meg is dolgoztatják az olvasót, ezt azonban nem lehet elmondani a történeti leírásokról. Általánosan is jellemző, hogy a szépirodalmi stílusréteget a köznyelvi fordulatokkal ötvöző Kristeva gyakran nyúl a szlenghez, ami időnként meglepő, kizökkentő hatást kelt.
Erre még rátesz egy lapáttal, hogy néhány jellegzetes franciaság megmaradt a magyar szövegben. Ilyen például a „skizó”-kra való utalás, amibe Baudrillard angol fordítójának is beletört a bicskája, amikor Philip K. Dick nemlétező, The Schizo’s Ball c. regényéből idézett, a kérdéses mű ugyanis a szerző We Can Build You (Az elektromos Lincoln) című könyvének a francia fordítása. De említhetném még a „fityma” szlengesítését, amit magyar ember becsmérlő kifejezésként elvétve, ha használ az olyanok helyett, mint a „fasz”, „geci” és társai. A feudális történelmi nevek többsége a magyar történetírás hagyományai szerint magyarosítva vannak, azonban Bouillon Gottfried, Monteil-i Ademar, valamint a bizánci oldalon II. Péter Delján, a Magyarországon született bolgár trónkövetelő, II. Bolgárölő Baszileosz és Kaloján szevasztokrator nevei érthetetlen okokból megmaradtak francia formájukban, a kínai nevek átírása pedig váltakozó elvek szerint történik. Egy helyen még a magyarok nagy középkori ellenségei, a besenyők is nyugat-európai nevükön, pecsenegekként szerepelnek. Az ilyen hibák akár még a bocsánatos bűn kategóriájába is eshetnének egy átlagos regényben (bár sosem nagy öröm), Kristeva történeti munkájában viszont kifejezetten kellemetlen találkozni velük, és egy lelkiismeretes szerkesztő bizony kiszúrta volna ezeket.
Ezen felül a magyar nyelvű szöveg mintha magán viselné az eredeti magyar kézirat hibáit, amelyeket értő és pontos szerkesztéssel könnyedén ki lehetett volna gyomlálni. Egyre-másra bukkannak fel a bosszantó elütések, nyakatekert szórendű mondatok, amelyek megkeserítik a próza élvezetét. Sokszor persze jó látni, hogy Kristeva idegen nyelvekben is jártas, és rendre használ angol kifejezéseket (az awesome és a know what I mean? szófordulat kulcsszavak, a regény kulcskérdéseihez szervesen kapcsolódnak), mégis fáj, amikor a gondos fordító zárójelben feltünteti az olvasó okulására, hogy a PC az a személyi számítógép, a hackert dőlt betűvel szedi, ahelyett, hogy állóval tenné, és hagyja, hogy az egyik szereplő szájából az „antivírusok”-ról hallhassunk a közkeletű „vírusirtók” helyett. Mindezt 2014-ben! Azért bánt ez engem különösebben, mert Kristeva prózáját olvasni már önmagában is kihívást jelentő (de gyümölcsöző) elfoglaltság, úgy pedig nehéz figyelni a szöveg eszmei tartalmára, nagy ívű összefüggéseire, ha minduntalan kizökkentenek belőle ilyen gondatlanságból elkövetett értelemveszélyeztetésekkel. Pedig megérdemelné, hogy értő, kritikus szemmel olvassuk.
Ettől függetlenül sokszor lebilincselt a Kristevából áradó, cinikus szeretet, az a kíváncsi éleslátás, amellyel a múltban elvesző tudósok és a mai kor politikájának a tébolyát megvilágítja, illetve az az elán, amellyel Santa Barbara, Kristeva misztikus pszeudo-Bulgáriájának utcáit rója, ahogy szertenéz, és nem leli honját a hazájában. Ő maga mondta egy helyen, hogy a kétnyelvű külföldi valódi anyanyelve a csend, de mégis egy olyan világban ír könyveket, ahol saját magunk számára is idegenek vagyunk. Sok más emigráns íróhoz hasonlóan ő is keresi otthonát. Ebben a regényben újra szólítja hazája, de a bolgár-francia irodalomtudós egyértelmű válasza, hogy a nomád életmódot választja a nemzetállamok és ideológiák erőszakos absztrakciói helyett, kedélyes szkeptikusként szemlélődve egy kaotikus világban. Ebben az anti-detektívregényben, mert a mű valójában az, sosem fog kiderülni, ki a gyilkos, legfeljebb Anna Komnéné mosolyog derűsen, mindentudóan, és intellektuális utódja, Kristeva.
