A fekete színű Mesteralvók hajnala kötet után a második rész, a Mesteralvók viadala fehérben, nem kevésbé lenyűgöző borítógrafikával került a könyvesboltok polcaira. A két könyv gerince remekül mutat egymás mellett; aki pedig olvasás után alaposabban szemügyre veszi a borítók aranyszínű motívumait, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a mesteralvók világában semmi sincs véletlenül. Az átgondolt külső láttán joggal feltételezi az olvasó, hogy hasonló tudatossággal felépített történetet tart a kezében, Huszti pedig ennek az elvárásnak mindkét kötetben eleget tesz. Az első rész lassú, aprólékos építkezéséhez képest azonban a második részben igencsak felpörögnek az események: az egymástól elszakított családtagok újra találkoznak, a szemben álló felek drámai csatában mérik össze erejüket, a szabadjára engedett varázslattól pedig még a holt mesteralvók csontjai is életre kelnek. Mi mást várhatna az olvasó egy fantasy duológia befejező kötetétől? Nos, én vártam volna a Mesteralvók hajnalában megismert részletgazdag építkezést, a gondolati játékokat és a kifordított előfeltevéseket is. A második kötetben azonban nincs idő a részleteken töprengeni: a hangsúly egyértelműen a mozgalmas jelenetek és drámai fordulatok felé tolódik el.
Ennek megfelelően a történet szintjén a Mesteralvók viadala maradéktalanul megválaszolja az első kötet cselekményéből fakadó kérdéseket. Megtudhatjuk, hogyan került Milán haverja, Koffer a mesteralvók világába és mire készül ott, újabb részletek derülnek ki Admira szüleinek múltjából, többet tudhatunk meg a korhosi kormányzó család nézeteltéréseinek hátteréről és természetesen a csontcsipkéző rend évszázados titkaiba is beavatást nyerhetünk. A szereplők találkozásain keresztül újabb kapcsolódási pontok alakulnak ki a két világ között, és ezek a jelenetek az első kötetből már jól ismert, de továbbra is friss és szórakoztató, a világok közti eltérésekre rájátszó nyelvi humorral társulnak. Ráadásul a Mesteralvók viadalában olyan szereplők is egyre gyakrabban bukkannak fel közös jelenetben, akiknek saját nézőpontjuk van (láthatjuk például Milánt Vulgarus szemszögéből), így lehetőségünk van őket a másik világ lencséjén keresztül is szemügyre venni. Bár az események nagy része ebben a kötetben a mesteralvók világában játszódik, az ilyesfajta szembeállítások továbbra is fenntartják a mi világunkkal való párhuzamot. Hasonló célt szolgálnak Milán visszaemlékezései a családjára, sőt a történet vége felé egy egészen konkrét (és a szövegből ennél fogva kiszóló) utalást is találunk a 2020-as évre.
A klasszikus fantasy történetívét követve ebben a kötetben az egyéni sorsokról immár a világ sorsára terelődik a figyelem. Az események középpontjában a mesteralvók rendjének múltja, jelene, szerepe és irányításának kérdése áll. Hatalmi és hitbéli problémákon való töprengésre azonban – az első kötettel ellentétben – itt már kevés teret ad a szöveg, ehelyett gyorsan egyértelművé teszi, hogy a szereplőknek melyik oldalra érdemes állniuk, ha a „jó” ügyet akarják szolgálni. Ezt a kétpólusúvá válást erősíti a meglehetősen egysíkúan ábrázolt központi antagonista, Asa Zufar megjelenése is. A bosszúszomjas harcosnő a mesteralvók hatalmát felhasználva akarja elpusztítani Korhost, hogy helyén új világot és igazabbnak hitt szerzetesrendet építsen. Ebben azonban sokkal inkább személyes sértettsége, mintsem hitbéli meggyőződése motiválja. A szöveg a történetelemek szintjén is visszatér a hősfantasy gyakran ismételt fordulataihoz, bár alkalmanként ezt sikeresen ellensúlyozza Huszti nyelvi leleményessége. Például sokunk számára ismerős lehet az a jelenet, amikor a gonosznak nem sikerül eltennie láb alól a hőst, és meglepődik annak újbóli felbukkanásán. De vajon hallottuk ezt már így: „… hányszor kell halálra ítéljelek, míg egyszer valóban halálodat leled?” A formulák azonban a szereplők kapcsolatrendszerébe is beférkőznek: nem maradhat el az édestestvérek vérre menő párbaja, kapunk egy kis ízelítőt a YA irodalomra jellemző, két férfi, egy nő felállású szerelmi háromszögekből, de akadnak véletlenül kihallgatott, életbevágó mondatok, utolsó pillanatban elrebegett szerelmi vallomások, és nem maradhatott ki a halálból visszahozott szereplő toposza sem. Pörgetik ezek az olvasók számára ismerős elemek a cselekményt? Igen. Még inkább filmszerűvé teszik a szöveget? Igen. Ettől függetlenül én több ponton hiányoltam az első kötet elvárásainkat kijátszó, innovatív gondolkodását és a szereplőket hihető motivációkkal ellátó, ráérősebb narrációt.
Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy a cselekménynek ez a fent ismertetett, a jó és a rossz harcára való egyszerűsödése és a konvencionálisabb eszköztár alkalmazása csak a mesteralvók világára jellemző, a vele párhuzamba állított 21. századi világ összetettsége, a kétpólusú moralitást eltörlő szürkesége változatlan marad. Jól megfigyelhető ez abban, ahogyan a két modernkori fiú, Milán és Koffer reagál a másik világban tapasztalt, eltérő normákra: Koffer megváltozik, és próbálja kihasználni a fekete-fehér világ által nyújtott látszólagos szabadságot, Milán ellenben inkább szembenéz a nehézségekkel, de kitart saját valóságában szerzett tapasztalatai és meggyőződése mellett. Azonban amennyire szépen látható ez a kontraszt az említett fiú szereplők esetében, annyira elmarad a nőknél. A mesteralvók világában a hagyományos értékrendet képviselő nőknek van nagyobb esélyük a túlélésre és a boldog életre, mint amilyen Vulgarus négy gyermeket nevelő felesége, vagy Admira, akinek békepártisága ebben a kötetben sokkal erősebben támaszkodik a hagyományos női szerepekből fakadó elvárásokra, mint a szöveg által ténylegesen ismertetett belső késztetéseire. Bár Huszti felvonultat néhány lázadó női szereplőt, a második kötet eseményei egyértelművé teszik, hogy a fegyverforgató nő útja ebben a világban kudarcra van ítélve. Sajnálatos módon azonban a párhuzamos világban sem találunk olyan szereplőt, aki valódi ellenpontja lehetne az Admira által képviselt ártatlan szerzetesnő sztereotípiájának.
Összességében úgy látom, a Mesteralvók-duológia egy pörgős, ám az előző részhez képest lényegesen normatívabb lezárást kapott. Az egész világot felforgató, filmszerűen ábrázolt csata zajába belevesztek az előző kötet számomra olyan kedves apró részletei, és ezt a továbbra is nagyon szórakoztató és tudatosan alkalmazott nyelvi humor sem tudta maradéktalanul feledtetni. Nem csodálkoztam, hogy a 21. századba visszatérő Milán fejében egy videójáték ötlete fogalmazódik meg e hősi küzdelmeket és végletes érzelmeket felvonultató világban tett utazását követően. Kétségtelen, hogy az ember időről időre visszavágyik az ilyen, élénkebb színekkel és élesebb körvonalakkal megrajzolt terekbe, ahol a jónak ítélt cselekedet előbb-utóbb valóban elnyeri jutalmát – az pedig csak rajtunk múlik, hogy az ilyen fiktív világokban szerzett tapasztalatainknak miként vesszük hasznát a szürke valóságban.
