Egyre több olyan magyar szerző lép elő regénnyel, akik a kortárs világunk kérdéseire keresik a választ, ehhez pedig műveik formáját is igyekeznek olyanná tenni, amilyennek a világot látják. Emiatt nincs abban semmi különös, ha ezek az írások nyomasztóak, komorak, a szereplőik sérültek, nem találják a helyüket a világban, az olvasó pedig szinte azonnal el is idegenedik tőlük. Kérdés az, hogy vajon mennyire tudja szolgálni a szerzői célt egy olyan könyv, ami teljes mértékben elidegeníti az embereket a műtől, így pedig a tárgyalt témák is megmaradnak felvetés szintjén, nem jutnak el az olvasó mélyebb gondolatvilágába. Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem Farkas Tiborc első regényének elolvasása után pár héttel – ugyanis elsőre nem igazán tudtam mit kezdeni a könyvvel.
Egy meg nem nevezett metropoliszban vagyunk, a könyv szerint valahol Európában. A fiktív város lényegében maga a világ, a modern világváros archetípusa, amire csak tovább erősítenek a főhős emlékei a nagybetűs, pusztuló Vidékről. És ha már archetipikus a környezet, archetipikus maga a szereplő is. Tom neurotikus, gyógyszereket szed, pánikrohamokkal küzd, saját terapeutája van. Családja nincs, szülei gyerekkorában meghaltak, az őt fölnevelő nagybátyja sem él már. Emberi kapcsolatai kimerülnek egy Ingrid nevű, szintén „mentálisan beteg” orvosnővel folytatott, óramű pontossággal megtervezett viszonyában, amit a másik iránti közöny és a megértésre való törekvés teljes hiánya jellemez. És hogy tovább fokozzuk főhősünk (?) elidegenedését a társadalomtól és embertársaitól, munkahelye a városi krematórium. Itt nem sokat kell törődnie az emberekkel, legalább is ami a lelküket illeti. Annál többet foglalkozik fizikai lényükkel, hisz ráadásképpen még sajátos hobbit is űz: igyekszik mindenkit rasszok, saját jegyek alapján csoportosítani. Ehhez pedig keresve sem találna jobb helyet a nyüzsgő óriásvárosnál, ami úgy tűnik, végtelen, mind kiterjedésében, mind diverzitásában. Azonban Tomban nem csupán a megismerés tudós ösztöne buzog, ő más miatt is igyekszik felmérni a milliónyi ember faji jegyeit, így ez lassan hobbiból megszállottsággá válik.
Ugye, hogy a felvezetés második fele egészen izgalmasan hangzik? Neurotikus pszichopatákkal enciklopédiákat lehetne megtölteni, annyival találkozhatunk a különféle irodalmi művek lapjain. Tom a különféle fóbiák és furcsaságok közé újat visz, hiszen ő az európaitól eltérő rasszokba tartozó emberektől viszolyog, legalábbis velük kapcsolatba hozható dolgoktól, mint a járványok és a faji összetűzések. Nem nagyon kell gondolkodunk, hogy ráismerhessünk félelmeiben a nyugati társadalmak egyik-másik rejtett félelmére, fóbiájára. Ez eddig remek regényalapanyag lehetne, egy őrült elme mindig izgalmas, de legalább is érdekes, még akkor is, ha hallucinációk helyett szorongást kapunk, képzelt összeesküvésekkel és beteges teóriákkal. Azonban a könyv nem játssza ki ezt a kártyát, mi több, mintha semmit sem tenne annak érdekében, hogy az olvasóban felkeltse az érdeklődést Tom sorsa iránt. A – mondjuk ki nyíltan – dagályos szöveg lassan hömpölyög, mi pedig az erőteljes felütés után – hullával kezdeni mindig hálás feladat – lassan lankadó lelkesedéssel várunk a következő fordulatig, aminek ha ugyan nem is látjuk az alapját, de reménykedünk benne, hogy talán hoz valami izgalmat a történetbe. Mondanom se kell, erre hiába várunk.
Nem is megyek tovább a történeti rész ismertetésével, túlságosan könnyű dolog lenne elverni a port a klasszikus regényszerkezet és az érdektelenség feloldására
tett kísérletek hiánya miatt a könyvön, már csak azért is, hiszen mindettől még lehetne érdekes. Hiszen több, valóban a modern világ égető kérdései kerülnek elő a könyvben, amelyek még ha az átlag magyar olvasónak csupán csak a híradókból ismerős, még akkor is érdeklődésre tarthatnának számot. Amikor az európai városok vezetőinek szembe kell nézniük a harmadik világból érkezett másod-harmadgenerációs bevándorlók beilleszkedési problémáival, az erősödő rasszizmussal, ami a nem európaiakat okolja minden gondért, amikor a háború és éhínség sújtotta területekről menekültek ezrei érkeznek a fejlett országokba a jobb élet reményében, amikor járványok ütik fel a fejüket – hol volt még a mostani ebola-járvány a könyv megjelenésekor! –, amikor egész negyedek lesznek „mini ázsiai városokká”, akkor egy ilyen témákat pedzegető könyv azonnal értő fülekre lelhet. És lelt is, szemmel láthatóan a kritikusok jelentős része elsiklik afölött az aprócska tény fölött, hogy egy jó regény nem csak feldobja a labdát – ráadásul, mint a Vadidegen teszi, elég gyengén –, hanem meg is próbálja leütni azt, vagy legalább felvázolja, hogyan is lehetne ezt megtenni. A Vadidegen legnagyobb hibája az, hogy bármennyire is ambíciózusan nagyot akar markolni, keveset fog meg. Engem teljesen összezavart, hogy szinte a jelét sem látom annak, hogy a szerző mélyebben akart volna foglalkozni a témákkal. Csak karcolja a problémákat, sőt, inkább azt mondanám, sokkal többet foglalkozik egy neurózisos képzelgéseivel, mint azzal, hogy valós képet rajzoljon egy XXI. századi, génmixerként lüktető metropolisz életéről.
A kérdés tehát számomra továbbra is nyitott: mi akart lenni a Vadidegen? Egy őrült kórrajza? Ezt a célját mondjuk, hogy sikerült elérnie, az más kérdés, hogy ki az, akit mindez így érdekel. Mert az őrült épp attól lesz érdekes, hogy a környezetét hogyan látja. A görbe tükör gyakran mutatja meg azt, amit a normál képtelen. Viszont akkor a könyv a fentebb vázolt kérdésekről szól, már csak azért is, mert Tom őrülete egyértelműen eköré épül fel. Viszont akkor a könyv valahol bukás, hiszen egyrészt a regény túlságosan elidegeníti magától az olvasót, másrészről mintha csak felületesen piszkálna bele abba a keverékbe, amit górcső alá vehetne. Tény, hogy Farkas Tiborc elég nagy fába vágta a fejszéjét, és hogy megpróbált olyasmihez közeledni, ami ritka a mai kortárs magyar irodalomban, és ez elismerendő, ahogyan más kritikák meg is teszik ezt. De valami félresiklott, valami hiányzik, valami, amitől a könyv több lesz egy hamvába holt próbálkozásnál. Talán ha az ehhez hasonló művek ténylegesen leereszkednének a mocsokba, amit be akarnak mutatni, kevésbé lenne az az egyszeri olvasó érzése, hogy elbeszélnek a feje fölött.
Takács Gábor (Acélpatkány)
