A Pentameron egy tizenhetedik századi olasz mesegyűjtemény, melynek szerzője Giambattista Basile. A kötet magyar fordítása idén ősszel került a könyvesboltokba. A Pentameron hátteréül a barokk Nápolyának nyüzsgő világa, de Basile candiai tartózkodásának köszönhetően, a Mediterráneum mesekincse mellett, a Közel- és Távol-Kelet híres motívumai szolgálnak, így sokszínűsége miatt, megjelenésétől kezdve folyamatosan ihlette/ihleti az európai irodalmat. A fordítóval, Király Kinga Júliával Fekete I. Alfonz beszélgetett.
Fekete I. Alfonz: Egyik, Magyarországon ismert mesegyűjtemény sem ilyen szabadszájú. Mesélnél arról, hogy miért ilyen vaskos a kötet nyelvezete?
Király Kinga Júlia: Mesekötetek esetében tényleg nem beszélhetünk ilyen mértékű vaskosságról, szabadszájúságról, Rabelais viszont széles körben ismert, akárcsak Faludy magyarításai, tehát mégis csak van valami viszonyítási alap. Az okokat minden bizonnyal abban érdemes keresni, hogy Basile erősen barokk szerző, és ez a korstílus nálunk – keveseket leszámítva – úgy jelenik meg, mint a romok utáni vágyódás, a halál iránti szenvedély, a vallásos áhítat ideje. Holott mindennek a verzója is érvényes rá: a zsíros, paraszti pompa, a test dolgaiban aposztrofálódó életszeretet, az individuum kitörési kísérletei, az áhítat, amiből kiskapuk vezetnek a tobzódás felé, felszín és mélység folyamatos dialektikája, a részletek iránti rajongás, az egyre táguló univerzum (Galilei 1609-ben rukkol elő az első távcsővel), ami az én univerzumának kiterjesztését vonja maga után.
FIA: Azonban ez a vágy mennyire vonatkozik mindenkire?
KKJ: A mi esetünkben a társadalom egészét áthatja. Persze, lehetne araszolgatni a térképen, és akkor mindjárt kiderülne, hogy a németalföldi barokk, vagy akár az észak-itáliai mennyiben tér el – nagyon! – a dél-olasz verziótól. De alapvetően mindaz, ami a nápolyi népi kultúrában érvényes, beszivárog a magas kultúrába is, meg fordítva. Minden analógia ellenére itt nem a Dekameronbéli arisztokrácia kerül elbeszélői pozícióba, a herceg eleve 10 kofánét kér fel mesélni, vagyis az irodalom az a köztes tér, ahol a szalonélet és a piactér egymásba nyílik, ahol az arisztokrácia befogadóvá válik.
FIA: A szalonélet, a piactér, a kikötő, néhány helyszín a kor társadalmi életének forgatagából. Az ott érintkezők hogyan látták azokat, akik különböztek tőlük?
KKJ: A másság veszélyforrást jelentett. Az egész Pentameron eköré épül. Az elfogadás és kiutálás köré. A keretjátékban bevezetett Lucia például egy közismert nápolyi rítusból megelevenedő szereplő, a harmonikus életet fenyegető fekete rabszolganő, aki elcsaklizza a főszereplőtől a tetszhalálában szendergő herceget. Az ő alakját a mai napig megtalálni különféle rigmusokban, rítusokban: kakasnak öltöztetett hímnő, akit leszúrnak – Basilénál nyakig elássák, hogy ordas kínok közt lelje halálát. Ez a kor a gyarmatosítások ideje is egyben: a kísérteties idegen megérkezésének ideje, az unheimlich érzete, a csodálat és undor elegye. Másfelől a köznép ugyanúgy berzenkedik az arisztokráciától, az idegen, azaz a spanyol udvari népektől és ugyanolyan fenyegetőnek találja, mint azokat az egzotikumokat, amiket Nápoly-szerte kiállítanak az ún. camera magicákban.
FIA: A nyelvezet vaskos, ugyanakkor Basile mondatai mintha a Vezúv vulkanikus tömbjeiből lennének kivésve. Hogyan lehetséges ezeket a mondatóriásokat magyarul megépíteni? Nem féltél, hogy szikrát kap és elég?
KKJ: Dehogynem! Ugyanakkor legalább akkora kihívásnak éreztem, mint amekkorák maguk a mondatok. Nagyon találó, hogy a szófosást szófaragásként említed. Basile valóban kiváló mestere a nagy, tömbösített mondatoknak, ami számunkra csak azért idegen, ha idegen egyáltalán, mert nem olvasunk elég drámai szöveget. Ezek a passzusok már-már amolyan stream of consciousnessszámba mennek, a szerző mindent kibeszél, ami felötlik benne, a kihúnyásig srófol indulatot, szenvedélyt, külső és belső monológok szövődnek egymásba, a végtelenségig, azaz paradox módon a nullpontig hergelik egymást. Ugyanakkor orrba vág olyan fordulatokat, amik igazán meseszerűvé tehetnék ezt a narratívát. De épp ez a furcsa elbeszélői pozíció és a szöveghez való viszony teszik egyedivé a gyűjteményt. Amúgy én eleve is szeretem a nagy mondatokat.
Mindig érdekelt, hogy mennyit bír el a nyelv abból létezésgöngyölegből, ami adott esetben végigzúdul az elmén. A nehezebb részeket itt hangosan fordítottam, és néha olyan intenzitással tört elő belőlem egy pár sorral későbbi rész, hogy kénytelen voltam ahhoz igazítani, mert az éreztem elementárisan igaznak, sikerültnek. Basile szövegének ráadásul külön bája, hogy mintha opera lenne, olyan muzikalitása van, ami mindig megadta az alaphangot, s utána már csak csiszolgatni, simogatni kellett, hogy ne csupán hatalmasok, de gömbölyűek legyenek a mondatok.
FIA: Pont emiatt eleinte furcsa a könyv, olyan, mintha egy nagy, hosszú nyelv körbetekeredne rajtam és képen nyalna, aztán hozzászoktam a lüktetéséhez.
KKJ: Most képzeld el, engem mennyit nyalt. Gyakorlatilag érdesre suvickolt.
FIA: Egyébként olvasás közben eszembe ötlött az is, hogy szerinted az, hogy több nyelvet beszélsz/ értesz, mennyire hat(hat) a leendő Pentameront olvasó szövegértésére?
KKJ: Biztosan hat... Benne van a román kultúrából ismert balkáni életérzés is, ami, ha jól belegondolunk, nem is áll olyan messze a dél-olasztól.
FIA: Basile munkája felfűzhető a Perrault, Grimm-ék, Arany Lászlóék kronologikus vonalára?
KKJ: Mindenképpen lennie kell egy ilyen kronológiának, ha te kiszúrtad. Egyébként meg igen, hatottak egymásra, miközben külön világokat szólaltatnak meg.
FIA: Mi vezérelt abban, hogy a Kalligram kiadóhoz vitted a könyvet? Annak okán, hogy a Grimmek is itt jelentek meg? Igaz, az Andersen-kötet és Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev A tűzmadár című orosz varázsmeséket tartalmazó gyűjtemény meg a Magvetőnél.
KKJ: Igen és nem. A Grimmék közrejátszottak, de azt is tudtam, hogy a Kalligram kiváló partner ilyesmiben, és tényleg, egyből lecsaptak az ötletre.
FIA: Az egyből alatt mit értesz?
KKJ: Találkoztunk, elmondtam, miről van szó, mennyire hiánypótló, nem csak italianistáknak, erre kértek egy szövegmutatványt, és utána végleges igent mondtak.
FIA: Azon töprengtem még, hogy a cím nyilván először a mese, mint gyermekirodalmi műfaj jön a képbe, de ott van még a "felnőtt" része is, miszerint "na ne mesélj", vagyis ne kamuzz! Szerinted ez áll a Pentameronra?
KKJ: Igen, a cím kapcsán minden további nélkül érdemes körbejárni a mese konnotációit.
FIA: Hisz a polgári réteg, ami akkoriban nem volt, úgy gondolom, “elvette” a mesét másoktól. Perrault esetében arisztokrata irodalmi szalonokban mesélték a tündérmeséket, míg a népmesék a paraszti réteghez állnak közelebb.
KKJ: Eleve a hangos olvasás, a mesemondás mint a showbiz egyik legkézenfekvőbb, legolcsóbb formája szolgáltatott indokot az egészre. És ezt erősíti az is, hogy alacsonyabb sorú mesélők adják elő a történeteket. Fent és lent egybenyitása, társadalmi kasztok szintjén is. Van a bevezetőben egy mondat, Tadeo nagymonológjában: olyan meséket kér a feleségének, „amilyet öregasszonyok mondanak a kicsik mulattatására”. És itt történik meg az összemosás: ti. gyermekmese, illetve felnőttirodalom, a plebs és az úri világ között. Amikor azt mondom: mese, a Pentameron kapcsán Az Ezeregyéjszaka jut eszembe. Úgy mesélnek, olyan teher alatt, mintha az életük függne tőle.
FIA: Szerinted hányan olvasták Prileszky Csilla fordítását?
KKJ: Én ismerek olyanokat, akik az egészet elolvasták. Hogy matematikai pontossággal mérhető-e a hatása, azt nem tudom, talán nincs is ilyen. De biztosan alakítja a narratívákat, folyamatosan belefolyik, beleszövődik a kortárs prózába itthon is. Nekem például sokat segített a fordítás során.
FIA: Azért kérdezem, mert az Az Ezeregyéjszaka esetében hamarabb asszociálnak a herélt verzió(k)ra az olvasók, akárcsak Grimmék esetében.
KKJ: Igen, de ez nem irreverzibilis. Gyakran történik így egy kisebb kultúrában, hogy a populárisabb verzióval hamarabb találkozik a közönség. Szerintem iszonyú narcizmus, hogy mindig a saját életünkben, korunkban várjuk a visszaigazolást. Másrészt meg ez a narcizmus a világ egyik legtermészetesebb adottsága... Az pedig, amit a gyermekekről, a pedagógia történetéről úgy általában tudunk, legfeljebb a makarenkói neveléstől errefelé terjed, holott nem csak koronként, de régiónként is eltérő volt a gyermekről való gondolkodás. (Van is egy zseniális könyv, Micaela von Marcard: A rokokó avagy kísérlet az emberi szíven, ami, többek között, ezt a témát járja körül.)
FIA: Ez a heterogenitása a könyvbeli szereplőknek mennyire szándékolt? Milyen elgondolások vezethettek ide? Leszámítva azt, hogy ebben élt Basile.
KKJ: Ez eleve adódik abból a milliőből, amiben íródott. Adódik a katonai életmódból, majd hogy udvari titkárként sokféle emberrel volt dolga. Akkoriban Nápoly gazdagabb volt, mint Párizs. Igazi kivándorló-hullám célpontja. Szerintem épp ez adja a mű egyik nagyságát: hogy ezerféleképpen látjuk a várost, mint végtelen toposzok lelőhelyét. Basilét meg leginkább úgy kell elképzelni, mint egy mai megcsömörlött, befuccsolt politikust, aki csak (!) annyiban volt tehetségesebb a mostaniaknál, hogy pontosan tudta, mikor kell lelépnie a porondról. És akkor meséket írt.
FIA: Rabelais, Erasmus, Thomas More mellé felülhet Basile is a társadalmi szatíra trónjára? Hordoz magában akkora súlyt a Pentameron, mint a Pantagruel, A Balgaság Dicsérete és az Utopia?
KKJ: Már miért ne ülhetne? Ha valaki azzal a céllal akarja olvasni, akkor prímán kihallani belőle a társadalmi szatírát. Sőt, valójában történelmi alapossággal ontja magából, mert a fikció másutt van, magukban a mesékben. Másrészt pedig a napokat kísérő eklogák, bár első olvasatra úgy tűnik, csak azért írta meg őket, hogy beleszuszakolja, ami a mesékből kimaradt, egyfajta appendixként funkcionálnak: kikerekítik azt a világot, egybefogják, markírozzák a szutykot, a promiszkuitást.
FIA: Nagyon tetszett, hogy nem távolítottad el a magyar olvasóközönségtől a szöveget, arra gondolok, hogy felleltem benne magyar kultúrára tett utalásokat. Ez annyira klassz volt. Sokat birkóztál ezzel, hogy megjelenjenek ezek s találj helytálló megfeleltetéseket?
KKJ: Első körben mindig meg kellett találni, hogy egy adott mondatnak mi a háttértörténete. Hogy például gyermek- vagy társasjátékra hivatkozik-e a szerző. Aztán megkeresni a magyar megfelelőjét. Általában csak azokat szöveghelyeket magyarítottam, ahol a magyar változatnak is megvolt ugyanaz a szexuális, erotikus, vagy más, odavágó felhangja, és azokat is csak akkor, ha egy dialógusban (ld. a nő körül sündörgő, feltüzelt férfi) kiemelte az eredeti mondanivalót, illetve azokban a stilisztikai alakozatokban, amelyekkel az Időt, annak múlását jellemezte. Utóbbinál fontos volt, hogy ne váljon taszítóan redundánssá. Persze, sok helyütt még így is koridegen. De hát épp ez a lényege a másság megismerésének.
FIA: Irodalmi tündérmeseként aposztrofálod a Pentameron történeteinek műfaját az Előszóban. Mi még? Mert fellebbented a fátylat a sci-fi és a fantasy felé is.
KKJ: Valóban őt tartják az irodalmi tündérmese atyjának, de ahogy fentebb is mondtam, lehet Nápoly-monográfiaként, antropológiai gyűjteményként is olvasni, de akár fantasy-ként is. Még ilyen-olyan sci-fi beütéseket is találni bene, a valóságok egymásra épülése, azok reflexiói, az alagútrendszerek, amik a ki-bejárkálást teszik lehetővé a különféle dimenziók közt, persze, ilyen alapon az egész görög mitológiát is leképzhetnénk erre az értelmezési modellre, és milyen érdekes minden ilyen próbálkozás.
FIA: A fel-lejárkálás nekem szinte "természetes" volt a viktoriánus mesék után, szinte fel sem tűnt.
KKJ: Nem annyira feltűnőnek mondanám, mint inkább olyan adottságnak, amivel fordítás közben kezdeni kell valamit, leginkább értelmezni, beleágyazni egy tradícióba, kiemelni abból, megcsócsálgatni, továbbgondolni. Másfelől a viktoriánus mesék valamilyen formában már magukon hordozzák a basiléi jegyeket, akkorra ugyanis már volt angol fordítása a Pentameronnak.
FIA: Köszönöm a beszélgetést!
KKJ: Én is!
