Az alternatív történelmi regények között talán a legnépszerűbb téma a németek második világháborús győzelme. Ebből aztán a különböző szerzők mást és mást hoznak ki regényeikben. Philip K. Dick például Az ember a Fellegvárban című könyvében a paranoiát és az állandó ellenségkeresés okozta világvégét vizionálta, miközben mintha a mi világunk áttüremkedne az alternatív hatvanas évekbe. Egy másik ismert regény, Robert Harris Führer-napja amolyan noir krimi, ahol a nagy rejtély maga a nácik legszörnyűbb bűne. De ott van Jo Walton Farthingje, ami szintén egy krimin keresztül mutat be egy nyomasztó világot, nem sokkal a náci győzelem után.
Ahány szerző, annyi látásmód, de egyvalamiben mind megegyeznek: a nácizmust a világtörténelem legszörnyűbb ideológiájának, a második világháborús borzalmakat pedig az ember legsötétebb órájaként mutatják be. Horváth László Imre tavalyi, Lett este és lett reggel című regénye valamilyen módon talán kivétel. Nem azért, mert a könyv elbeszélője számára a nácizmus a „jó” ideológia hanem mert a főszereplő a legvégéig teljes mértékben meg van győződve az ideológia helyességéről, sőt, ő maga dolgozik annak kiteljesedéséért. (Ebben a tekintetben érdemes összeolvasni Sarah Cohen-Scalli Max c. ifjúsági kötetével.) Ugyanakkor, mivel végül ő is szembefordul ezzel az ideológiával, mégsem szakít teljes mértékben a többi könyv világnézetétől.
A regény naplóbejegyzések önkényesen összeválogatott sora, 1942-től 2013-ig. A főszereplő Klaus Arme egy nagy náci politikus fiaként végignézi, ahogyan a Harmadik Birodalom először legyűri az oroszokat – a fordulópont, ahol kisiklik a történelem, Paulus tábornoknak, a keleti hadszíntér főparancsnokának a halála, és a helyettesének győzelme, amihez azért hozzásegíti egy Sztálin elleni puccs is –, majd az angolokat, végül pedig az egész világot. A főhős, legalább is kezdetben úgy tűnik, jelentéktelen szerepet vállal ebben a világhódításban: történelmet és teológiát tanul, az állami ideológia kidolgozásának lesz egyre jelentősebb alakja. Ennek számára legfontosabb aspektusa a kétezer éves kereszténység átformálása „náci vallássá”. Ám emellett apjának hála lassan ő válik a Birodalom legfontosabb emberévé, aki nemcsak, hogy folytatja, de be is tetőzi Hitler művét.
A Lett este és lett reggel nem mozgalmas könyv, nem „ellenálló regény”, ahol a németekkel szemben álló erőké a főszerep. Nem is elsősorban „holokauszt regény” – ugyanakkor nyilván felbukkannak az ilyenkor megkerülhetetlen kérdések –, ugyanis a legyilkolt milliókról sem együtt érzőn beszél. Persze nem arról van szó, hogy a borzalmak ábrázolásával nem foglal állást, épp ellenkezőleg – elég csak fellapozni a hatalmas lágerváros vízióját taglaló fejezetet. Csupán arról van szó, hogy a főszereplő – aki egyben a narrátor is – érthető okokból nem fog rokonszenvet érezni a zsidók, szlávok és más, „alsóbbrendűnek” tekintett „elemek” iránt. Ez számomra végtelenül hitelessé tette a figurát, hiszen olyasvalakiről beszélünk, aki gyerekkorától kezdve olyan közegben nőtt fel, ahol a náci eszmék számítottak normának, hiányzott az ellenpólus, az a szemlélet, ami megmutatta, hogy hiába rendelkezik valaki mérhetetlen hatalommal, nem tehet meg mindent másokkal. Mert ebben a világban a főhős bizony akármit megtehet, felnőttkorára szinte teljhatalommal rendelkezik a fél világot uraló Birodalomban.
Viszont éppen ezért jelentett hatalmas törést és nagy csalódást is számomra, amikor a könyv legvégén, egy hosszú, Karol Wojtylával – a mi világunk II. János Pál pápájával – folytatott eszmecsere után öregkorára „megtér”. Ugyanis hiába olvassuk végig a beszélgetést, és hiába kapjuk azt magyarázatul, hogy a kereszténység ereje legyűrte a Gonoszság erejét, éppen azok a részek maradtak ki a könyvből, amik bemutatták volna, hogyan jut el egy mélyen nemzetiszocialista érzelmű valaki – Wojtyla szavaival élve a leggonoszabb ember a Birodalomban – a megtérésig. Hiteltelenné válik az egész karakterfejlődés, az egész regényre nézve zavaró ez a hiány. Különösen azért, mert lényegtelenebb dolgokra több oldalt szán a szerző, illetve Arme „teológiája” – vagyis hogy a jelen a teremtés új aktusa, két világváltozat közti idő, a „lett este és lett reggel” állapota, amikor Isten részlegesen meg is szűnik, éppen ezért az erkölcsi törvények figyelmen kívül hagyhatóak – akár olyan erőssé is válhat, mint a krisztusi világkép.
Ezt leszámítva azonban a könyv nagyjából végig koherens marad. Elsősorban az alternatív világ történelmének felvázolása és az ideológiaépítés adja a legerősebb oldalát. Aki szereti a gondolatkísérleteket, az minden bizonnyal jól fog szórakozni azon, ahogy Horváth végigvitte a németek győzelmét, és az új világuk felépítését. A teológiai, de főleg inkább ideológiai fejtegetések – például hogy miért van joga egyik népnek leigázni a másikat, mikor „függeszthetőek fel” az erkölcsi szabályai stb. – miatt pedig klasszikus „bölcsészregény”, annak minden jó és rossz tulajdonságával egyetemben. Jó, mert elgondolkodtat, arra késztet, hogy billenjünk ki a megszokott látásmódunkból, szinte erővel kényszerít, hogy vegyük fel Arme szemszögét, a „gonosz látásmódját”. És rossz, mert néha elveszni látszik saját gondolataiban, elvész a fókusz, terjengőssé és öncélúvá válik, nehéz megfogni, miről is akar szólni a regény. Érdekes ugyan a megálmodott ideológia és az arra felépített Birodalom képe, vagy a szokásos, alternatív történelmi víziókból ismerős képek (a megszállt Párizs és a kollaboránsok, a már említett lágerváros, vagy a legegyedibb rész, az alternatív világ politikai erővonalainak felrajzolása), mindez azonban egy gyengén felépített karakterút háttere. Azoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, fel vannak vértezve kellő teológiai ismerettel, vagy kíváncsiak a szerző saját alternatív történelmére, azoknak mindenképpen érdemes elolvasniuk, mások azonban nem valószínű, hogy találnak fogódzót a könyvben.
