Volt egy pillanat, amikor majdnem felkiáltottam: cicák, cicák mindenhol! A meglepettségem abból fakadt, hogy a Monstress második része remekül ellenpontozza az oldalak színhasználatát és témáját a következő lapokon. Egy macskákban tobzódó oldal pedig nagyon is elüt az antropomorf lényeket ábrázoló és egy utcai árus köré szövődő jelenettől.
Marjorie Liu és Sana Takeda képregényére eredetileg a grafikája miatt figyeltem fel, ami az első kötet során meghatározó élményt jelentett. Aprólékosan kidolgozott, a képregény kulturális hátterét tükröző motívumvilág jelenik meg a bútorokon, ruhákon, falakon. Valójában mindenen. A második kötet, a Vér még ezen is túllép, képes csavarni a kötet egyébként is gyönyörű ábrázolásán.
A Vér oldalról oldalra játszik az olvasóval: a következő lapon gyakran teljesen új színvilágú képsorokat találhatunk. Ez a különbség a kötet borítóján a formákban is testet ölt, hiszen a baloldalon az épített, mesterséges világ részeit láthatjuk, ezzel szemben jobbra a természet áll. Ahogy a borítón, úgy a kötetben is gyorsan váltakoznak a terek: külső és belső, városi és természetközeli, kihalt és élettel teli, szárazföldi és hajós. Nem csak a helyek és színek erős kontrasztja hoz újat a kötetben, hanem a panelek is belépnek a játékba – akár a szövegbuborék formáját vagy a benne foglalt „nyelvet” tekintve.
A Vér új helyszínekre is elvezeti az olvasót, például egy Isten testébe. Az első kötet szereplői, az apácaboszorkányok csak a dialógusokban jelennek meg, ahogyan az Alkonyudvarhoz tartozó karakterek is. Az utazás ebben a kötetben is meghatározó, az ismeretlen helyszínek pedig új lényeket és rejtélyeket hoznak magukkal. Ennek ellenére olvasóként sokkal otthonosabbá válik a világ. Az a hiányérzet, amely az első kötet során meghatározó volt, feloldódik.
Az utazás nem csak a Monstress világának valós tereiben zajlik, hiszen a képregény belső utazásra is invitálja az olvasót. Az emlékek, azok elvesztése és felbukkanása sokkal meghatározóbb a Vérben, mint az Ébredésben volt. A Vér Maika és a benne élő szörny múltjába vezet vissza, így a világ felfedezése is több szinten zajlik: a jelenben, a múltban, illetve „a nagyra becsült Tam Tam professzor” előadásai által. Az emlékezés előtérbe kerülésével Maika és anyja, Moriko viszonya is árnyalódik. Az anya figurája az előző kötetben a hiány és nosztalgia felől volt meghatározható, míg a Vérben ugyan jelen van ez az érzés Maika részéről, mégis egy negatívabb anyaképet ismerhet meg az olvasó. Nem csak Maika epizódjaiban fontos Moriko, hiszen – egészen más kontextusban – más szereplők is fel-felidézik.
Az emlékek Maika és a benne élő lény, az egyik Öreg Isten kapcsolatának is új tónust adnak a kötetben. Arról nem is beszélve, hogy az Öreg Istenek által uralt időknek is feltárul néhány epizódja, sőt, a macskák, a nekomanták szerepe is mélyül. Ebben a kötetben már érthetővé válik ez a megnevezés is, hiszen a japán macska szó (Hepburn-átírásban neko, egyébként ねこ, vagy 猫) mosódik benne össze a nekromantával.
A kötet „cukiságfaktora” ugyanúgy megmarad a macskák és Maika útitársa, Kippa által. A rókalény karaktere ellensúlyozza a feszült, drámai vagy veszélyes pillanatokat – és persze Maika személyiségét. Kippa gyermeki naivitása, tisztasága egyfajta erkölcsi iránytű a lány számára – vagy, ha úgy tetszik, ellenpontja a Maikában lakozó Öreg Istennek. A kötet általában jó érzékkel egyensúlyozik Kippa és a feszült jelenetek között, viszont a cselekmény többször is karikaturisztikussá válik általa. Ezekben a jelenetekben kissé megbomlik a kötet egyensúlyozása a nyugati és keleti történethagyomány közt, és inkább a keleti narratívák irányába tolódik el. Ennek ellenére a kultúrák szintézise – az ázsiai, egyiptomi és steampunk elemeket is ideértve – remekül működik.
A kötet legfelejthetőbb része, az Achilles-sarka még mindig a fejezetek végén található világismertető előadások és dokumentumok a macskaprofesszortól, Tam Tamtól. Az első kötetben még fontos szerepet töltöttek be a világ alapjainak bemutatása miatt, viszont a második kötetben már kevesebb érdekes és fontos információt tudott adni. A párbeszédek, jelenetek közben átadott információk sokkal könnyebben a világ részévé válnak. A világ ismertetése helyett a hangulatkeltés, a világháborúk propagandáját felidéző plakátok segítségével kap újabb árnyalatokat az univerzum.
Összességében a kötet legerősebb tulajdonsága még mindig a vizualitása, amelyet a kontrasztos panelek, az utaztató narratíva csak még erőteljesebbé és változatosabbá tesznek. A világ mélyülése és az új irányok bemutatása segít, hogy ne csak a grafika, hanem a történet is a képregény mellé láncoljon. Külön öröm számomra, hogy a nekomantákról, az arkánokról és főleg az Öreg Istenekről is többet tudhatunk meg. A korábbi szálakból kevés folytatódott a Vérben, viszont a történet sokkal követhetőbb volt a világ (részleges) ismeretének hála és a szűkebb keret miatt. Bár mindez pozitív változás, mégis azt érzem, hogy még mindig takaréklángon ég a kötet. Ennek ellenére bizakodó vagyok, és ahogyan az egyik szereplő is mondja: „Ami alszik, az fel is felébred.”
