Az All Hallow's Read kezdeményezés lényege, hogy Mindenszentek előestéjén egy ijesztő történetet, könyvet adsz az ismerőseidnek. Idén első alkalommal mi is csatlakozunk ehhez a kezdeményezéshez. Fekete I. Alfonz hamarosan megjelenő kötetéből nyújt át az olvasóknak egy rémtörténetet ebből az alkalomból. Fogadjátok borzongással Alfonz történetét.
A torzsatitán
Az utcára néző szoba nyugati oldalában egy hatalmas állóóra tornyosul. Egyik, az ajtóból nem észrevehető deszkájába számolatlan korábbi generáció róhatta bele hegyes tárgyakkal suta, a nevelői szigor határozott fellépése miatt, soha be nem fejezett kézjegyét, így a további nyomok már csak a fiatal írnokok fejébe vésődhettek bele. Ajtajának üvegét nem régen cserélték, tökéletesen be lehet látni a szerkezet hasába, ahogy ez a fémszerű nyelőcső aláereszkedve hosszan lenyúlik és a perisztaltikának köszönhetően jobbra-balra mozog, halkan nekikoccan az üregessé száradt faszerkezetnek, majd mintegy hátat fordítva korábbi útvonalának, új lendületet vesz. Ez a lógó fémnyelv folyamatosan nyalja az óratok talapzatát, a lassan terjedő fehér folt szinte teljesen bekebelezi a vízszintes fadarabot. Belépés után válik szembetűnővé a figyelmes szemlélőnek az egész tárgy barnaságában a fenyegető ridegség és a haladás melletti tántoríthatatlan elköteleződés. Később látható csak az óra faszerkezetének másik oldala, amely fényesebb, pulzál, szinte gyűjti magába a fényt. Ez az aithéri csillogás a gyakran alvilági sötétségbe burkolózó közlekedő folyosó ajtó előtti szakaszát is derengésbe vonja.
Közelebb lépve látszik, hogy az óralap negyedei eltérő színűek: az óramutató járásával megegyezően az arany, az ezüst, a réz és a vörösnek egy mélyebb árnyalata fedezhető fel rajta. Balról nézve azonban úgy tetszhetett, mintha a fémlap elfelejtette és maga mögött hagyta volna ezt a négyest és egy ötödiket csalogatott volna életre, a vasat. Az utolsót csak bizonyos napszakokban lehet észrevenni, többnyire akkor, amikor a Nap átdöfte utolsó fénydárdáit a sötétítő függöny redői között, hogy a padló sebéből még egyszer felbuggyanhasson valami megalvadt sztüxi váladék.
Az időmérő tizenöt percenként és senki számára nem ismert időközönként megszólal. Hangja mély és fájdalommal teli, amikor a mutatók megütköznek a nemesfém máz-határok felett, súrlódnak és erőlködnek majd visszafelé kezdenek haladni, hogy végigsöpörjék újra az első kilencven fokot. A ház összes helyiségében tisztán lehet hallani a lamentálást a színváltozásért, az átlépésért.
A sirám a hatalmas belmagasságnak köszönhetően, mintha szétfeszítené a köré húzott falkarámot. Ki akarna szabadulni, leverni a tetőzetet és lebucskáztatni a kéményt a meredekebbik oldalon. Kitörni ebből az ember kreálta, számára szentségtelennek ítélt burokból, kitüremkedni óriási és különös jelenségként, mintegy a természetet utánozva, akaratát rákényszerítve és rajta erőszakot téve, hogy átjárót törhessen, amin a szférákba távozik. Ehelyett minden alkalommal a padlás mestergerendájára várakozón felfűzött házi szellem öklendezi vissza salakként. A jelenés érintése után mintha tartaroszi sötétségbe mártanák a hangjegyeket – rekedt zihálásként, majd egyre élesedő állatias morgásként csapódnak egyik határtól a másikig, viharos erővel feszítve szét a szinkópákat. Az ekkorra már könyörgéssé torzult hangmiazma egyre terebélyesedik, hízik, majd a cserepek belső felületén elkezd telepeket létrehozni, hogy aztán a padlástérbe érkező, teregető szürke hajú nőket próbáljon elemészteni. Míg végül a ház ura az eltünedező mosónők miatt egy kintornást küld fel a létrán, hogy véget vessen a fenenagy, pokoli lármának.
Odalenn hiába égbe szökőek a szinte katedrálishoz illő ablakok, a spalettázat, a két réteg függöny és a falakat borító súlyos, sötét kárpitok miatt csak kora hajnalban szivárog be a fény az ebédlőbe, ekkor viszont mintha az ötvonal és segédvonalai tartanák börtönben az óra hóbortjának engedelmeskedő riadókat, így a ház előtt elbotorkáló hajnali korhelyek soha sem hallják meg ezeket a segélykiáltásokat.
***
Amióta megérkezett a szerkezet, a szolgálók félve lépnek el a szoba ajtaja előtt. Szállításkor a trógerolók rá sem tudtak nézni, érezték, hogy el kell fordítsák a fejüket. Munkájuk végeztével menekültek a házból. Az úr valamivel később jelent meg a kulccsal a kezében, majd elégedett mosollyal az arcán nekilátott, hogy felhúzza az óraművet. Ra-ta-ta-ra-ta-ta. A felsorakoztatott személyzet berzenkedve, de hangtalanul figyelte őt, ahogyan a Ház és a jelenlévők idejét kijelöli és elhelyezi. Elővette egy dobozból a kis- és a nagymutatót, letörölte róluk a port és helyükre illesztette őket az óralapon.
***
A közepes méretű ebédlőasztal közepén egy arabeszk volt látható. A ház ura étkezések alkalmával úgy rendelkezett, hogy semmi se takarja el, mindig rá tudjon pillantani, amikor úgy kívánja. Mindössze két szék helyezkedett el egymással szemben az asztal keskenyebbik végeiben. A négy méter hosszú, biedermeier stílusú bútort és hozzáillő, négy lábon álló gyerekeit mintha már a hajnalban beengedett szél és a szorgos szolgálói kezek gömbölyítettek volna ódonná. Kárpitozásukat vastag öltésnyomok hálózták be, akárha rakoncátlan kezecskék tépték volna fel a borítást, és mélyesztették volna bele körmöcskéiket a bélésbe. Az ülőalkalmatosságokon dolgozó iparos több alkalommal szóvá tette a tárgyak szállítását levezénylő inasnak, hogy igazán odafigyelhetnének az úr szobakutyáira, mert előfordult már, hogy nyálat, esetenként vért is ki kellett mosnia az anyagból, ami, mint elmondta, nem tesz jót ennek a drága anyagnak. Az üzenet eljutott a hozzáértő fülekhez, így tulajdonosuk minden második varrás előtt dupla fizetségre tett ígéretet. A barna asztallapon viasznyomok és forró levesestálak koncentrikus körei vibráltak a vacsorakor meggyújtott gyertyák fényében, egymással ütközve, egymást metszve, mintha a ház tulajdonosának lélegzetvételét követték volna. Az úrnő kínosan ügyelt arra, hogy minden tálaláskor egyforma hosszúságú, színű és vastagságú gyertya kerüljön a tartókba. Mikor megtudta, hogy az eddig általa vásárolt gyertyák öntője meghalt, a hírhez legörbülő szájjal annyit fűzött hozzá, hogy kár, elvégre ilyen jó minőségűre formázott köpethez ritkán lehet hozzájutni a Bazárban. A házban dolgozók igyekezték megjegyezni az általuk sértésnek tűnő szavakat és ha igazán rosszat akartak kívánni egymásnak, akkor „lóminőségűre formázott köpet”nek nevezték a másikat. Egyedül a komorna tartózkodott ettől a szokástól, azzal érvelve magában, hogy hölgyének éppen elég baja van anélkül is, minthogy az otromba cselédség minduntalan gúnyolja a háta mögött. Emiatt többször panaszt tett a komornyiknál, aki azonban állítása szerint felülemelkedett az efféle póri mulatságokon és nem szólt bele abba, hogy az alatta szolgálók mivel ütik el azt a kevés szabadidőt, amit a rendelkezésükre bocsát. A komorna hamar belátta, hogy a férfi megmásíthatatlan elveket vall az alsóbb osztályokról, így a figyelmét inkább azoknak szentelte, akik ki-bejártak a házba. Főként a varrónőnek és a kéményseprő legényeknek kellett végighallgatniuk a fiatal, szemüveges nő védőbeszédét, aki hosszasan ecsetelte munkaadója nagylelkűségét, ékesszólását és felebarátai felé tanusított keresztényi szeretetét. Egyetlen embert kímélt meg a szónoklattól, a gyakran odalátogató bábát.
***
Miután inasa távozott a szobából, a férfi lepöckölte nadrágja száráról a ráragadt szöszlabdákat. Hajszáltörésekkel körbefuttatott tükre felső régióit kémlelte, mintha a homlokából bármikor előpattanhatott volna egy ötlet, amelynek segítségével megoldható lett volna jelenlegi problémája a gabonaszállítókkal. Úgy érezte, összeesküdtek ellene, mintha kerülték volna őt és az eladásra kínált portékáját. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy mindez az apja műve. A több évre nyúló pereskedések megnyomorították az öregebb Csernyt, rendszeres rosszullétei után el kellett utaznia az Abbáziában lévő, immár megcsonkított földjein fekvő házba, ahol a dalmát tengerpart suttogásában remélt nyugalmat találni. Az idős férfi, ha nem a szextánsával foglalatoskodott, akkor fia egyetlen ellenlábasaként rombolta annak hírnevét. Cserny Viktor mégsem tudott rá haragudni. A szántók és kaszálók kezelését anyja vette át, keze alatt minden évben megnövekedett termést tudtak betakarítani a munkások. A papírmunkát viszont továbbra is a vén felhőbámuló irányította temérdek ügyintézőjén és ügyvédjén keresztül az általa mindössze osztériának tartott épületből. Gyakran kihajózott, céltalanul barangolva az Égei-tengeren. Rendszeresen útjába ejtette Messzinát és Korfut. Mindenütt lakhelyet tartott fenn, néha napokig időzött a vízen, nyugodt szemlélődéssel figyelte a hullámzást. Cserny szokatlannak, már-már különösnek ítélte apja bolyongásait a lélekvesztőn, de fenntartásait megtartotta magának.
Igazított egyet kravátliján. A Balaton felszínéhez hasonlóan szürke szeme megállapodott az asztalán felhalmozott hivatalos iratokon. Ma este nem akart többet a tennivalóival törődni. Mindössze át akarta adni magát a vacsora örömének: egy kiadósat enni és testes vörösbort inni utána. Ida, a szakácsnő ismét a kedvencét, a káposztás cvekedlit készítette, csakhogy kedveskedjen neki. Óvatosan húzta végig tenyerét tar fején, nehogy felsértse pecsétgyűrűjével. Hajától fokozatosan szabadult meg, egy része az állandó feszültségtől kihullott, a többitől az apjával való szakítás után vált meg. Felesége sajnálta a göndör, fekete fürtöket, Cserny ennek ellenére örült, hogy végre kidobhatja a brillantinos üvegcsét. Gyűlölte a pomádét, csúszómászóknak való szokásnak tartotta a használatát, és ha a hajáról volt szó, a gyerekkorában belevert szokásba a vizes fésűbe kapaszkodott. Miután elkészült, pödört egyet bajuszán, majd az ebédlőbe vezető ajtóhoz lépett.
***
Nője rejtélyes asszony hírében állott. Haját vaskos fonatokba rendezte el a feje tetején, vagy néha a vállára borította, mintegy megspórolva a vállkendőt. Arca a folyamatos koncentrált odafigyeléstől húzódott kisebbre, és csak álmaiban tudta elengedni a testét összeszorító érzést. Az ágya feletti kereszt eszméjében talált menedéket, amely öt alkalommal hosszú vándorutakra vitte őt.
Mindannyiszor bejárta Júdeát és Galileát, bámulta az alkonyodó ég indigó színét, ahogy az apránként harapdálja a világosságot. Élvezte a kezébe vett, majd az arcán lepergő homokszemeket. Minden látogatása során apró embereket formázott meg. Hosszasan időzött egy helyen, figyelte, hogyan hordja, reszeli és fűrészeli a szél az általa gyúrt alakok körvonalait. Tenyerében összefutott néhány fénynyaláb, hogy aztán megolvaszthassa az anyagot. Parányi, kormos üvegembereket fújt, akik az élet szikrája nélkül feküdtek a talajon. Hüvelykujjának körmét lerágta és beleköpte az egyik üveg kreatúra gyomrába. Majd dallamtalanul kezdett énekelni, előre-hátra vonaglott a puszta földön. A hasbarlangban felizzott valami, pára szállt fel, majd elfújta a szél. A lény felemelte fejét a földről, hasra fordult, majd belefúrta magát a szikár talajba. A maradék négy figurán elvégezte ugyanezt a rituálét és ők ugyanúgy ásták be magukat.
Hosszú szakállú, fekete ruhás, kucsmás emberek érkeztek locsolókannákkal és különféle kerti szerszámokkal a nő számára idegen – talán bolgár, gondolta – nyelvet beszélve. Kapargatták a felszínt, leguggoltak, a megkapált humuszba ujjal magokat tuszkoltak, gondosan dudorodó halmokkal fedték be és rejtették el a sorba rendezett leendő palántákat. Egyszer csak eget zengető csattanás hallatszódott, megremegett a föld, szétfutottak a repedések a világ minden irányába, a szél tébolyult kacagása vert visszhangot egy közeli barlangban. Lassacskán besötétedett, a nő egyedül maradt az öt kupaccal. A kertészek eltűntek, mintha csak lidércként bukkantak volna fel a mocsárban.
Reggelre minden kizöldült. Az áthatolhatatlan rengeteggé hízott földterületen egyetlen állathangot nem lehetett hallani. Csak a levegő zörgette a leveleket, késztette nyögésre az ágakat és remegésre az egész horizontot. Az összefonódott szálas növényi részek groteszk, pókhálószerű alakzatokként terültek szét mindenütt. Az ágyást a barlang szájával hegyesszögekben találkozó egyenesek iszamós és keskeny gyilokjárója kötötte össze. Az út két oldalán liánok és felfúvódott, pulzáló mannazuzmók hajlottak egymás irányába. Utóbbi égnek meredő gombafonalai fássá váltak és kérgükön torz kézjegyként ismeretlen nyelvű rovátkák éktelenkedtek. Ízelt láb szelvényeire hasonlító, hengeres és hártyával védett állati testrészek léptek profán frigyre tapogató szőrökkel, óvón tetőt képezve az asszony felett. A rikító méregzöld eltompította érzékeit, többször nekitántorodott az őt védő falnak. A tenyérnyi tisztást kettészelő egyenes ültetvény sírhalmaiból titáni méretűre hízott káposztafejek bólogattak sötéten feléje. Néhányat több takarólevél határolt, voltak, amelyek kopaszon meredeztek a külvilágba, gúnyosan csúfolódva a teremtés igéjén.
A nő már delirált. Sikoltani akart. Szét akarta volna tépni láthatatlan foglárjai testét. Összeesett, majd lábaival több irányba kirúgott. Valaki tapogatni, majd rázni kezdte. A komorna arcának összekuszált vonalait pillantotta meg egy másodpercre, majd visszahullott a kábulatba.
Zörejre ébredt, mintha szerves anyag súrlódna fémen. Ismétlődő karistolásra emlékeztető zajok szabályos ütemét azonosította: belefúródik, kiváj, majd felemelkedik. Ha esetleg valamilyen ismeretlen ok miatt az ütem megtörne, lélegzetvételnyi szünet áramlana be a helyére, végül a művelet újult erővel kezdődne elölről. Fúr, váj, kiemelkedik. Mintha egy gondos kertész éppen most aratná le eddig féltve őrzött kincseit. A háromszög alakú, alig pár centiméter széles hegy behatol, odabent kinyílik, vájatot szélesít és alig hallható pattanással eltávolít onnan valamit. A káposztafejek széthajtják leveleiket, be akarják takarni az asszonyt, akire végül vakon aláhull egy lyukas szemfödél.
Erről az utolsó, lidércnyomásos álmáról tegnap számolt be férjének, aki annyival tért napirendre felette, hogy megkérdezte, evett-e mostanában valami nehezet. A nő azon kérését, hogy hívasson orvost, elutasította, nem akart feleslegesen pénzt kiadni valamire, ami meglátása szerint csak gyomorrontás lehetett. A rákövetkező napi, háromszori templomlátogatás és a kora reggeli és esti gyónás sem tudta orvosolni a bajt. A látomás hírére a házbeliek elkezdtek tartani az asszonytól. A második napon, miután elvégezte az utolsó simításokat a toalettjén, csengetett, néhány szót váltott komornájával, majd ő is belépett az ebédlőbe.
***
A szobalány lehajtott fejjel állt a fal mellett. A tágas étkezőben mindössze egy szekrény és a spirituszos melegítőt tartó komód kapott helyet. Az utcára néző falon egy feszület lógott. A házastársak csak egymás elnagyolt sziluettjét tudták kivenni a szoba két végéből. Cserny Viktor visszaköszönt a mindig megszeppentnek tűnő fiatal lánynak, majd közelebb lépett székéhez. Felesége körülnézett, mintha először járna itt. A sötétítő függönyök és a falikárpit bársonya gigantikus kesztyűbelsőként bélelték ki a szobát. A nő tekintete megpuhította és kerekre formázta az éleket, tompán és talmin fénylett minden felület, mintha alvilági cipőkrémmel kenték volna át. A káposztás cvekedlit rejtő köralakú edény alatt szelíden dorombolt a spirituszégő. A lángnyelvek egyenletesen nyalták körbe a lábas lassan feketedő alját.
A komornyik ellépett eddigi helyéről, kezébe vette a nő széke melletti gyufás skatulyát. Az asszony megrezzent, pupillája fény hiányában összecsavarodott, kutatta az árnyék gazdáját. A férfi még égő gyufával a kezében, kimért léptekkel botorkált át az asztal másik végéhez. Lila és fehér sercenés, mindkét kanóc égett.
Helyet foglaltak.
– Milyen napod volt? – kérdezte Cserny a feleségétől.
– Nagyszerű, tegnap nem láttam azt a rémes álmot, ami eddig kísértett – felelte. – Hogy haladsz az eladással? Jó áron megy most a gabona?
A férfi elgondolkodott a válaszadás előtt. A neje eddig soha nem érdeklődött az üzleti ügyei iránt, még a házasságuk előtt sem szentelt kellő figyelmet annak, hogy megtudja, miből van a leendő férjének ennyi pénze. Cserny nem takargatta előtte, hogy parvenü mágnásként akarja leélni élete hátralévő idejét, amelyet ráérősen tervezett megosztani a társadalom és a család közt, mégis minden alkalommal az előbbi irányába billentette ki a mérleg nyelvét. Eljárt estélyekre és bordélyházakba, de mindenütt inkább csak tanulmányozni ment a női test árnyait, semmint belevetni magát a sötét fortélyokba. A szeme láttára ütötte fel fejét a métely üzlettársai famíliáiban, ő pedig lelkiismeretes szántóvetőként nem tűrhette a búza közé keveredett konkolyt. Hasonló meglátásokat táplált utódlás tekintetében is: a dekadens következő generáció elnyomja a nemesebbet, végül pedig kivégzi. Vajon az asszonynak is köze lehet az újonnan felbukkant nehézségekhez? Tudta, hogy az anyja és a felesége sűrűn váltanak levelet, bár eddig nem ellenőrizte azok tartalmát, ezek után meg fogja tenni.
– Többen ellenem törnek a piacon, de semmi vész – mosolyodott el válaszul.
A nőt mintha megnyugtatta volna ez az észrevétel, így a szalvétával kezdett foglalkozni. Mélyzöld ruhája ölébe rejtette a kiterített anyagot, várt, hogy a megkapja az adagját. Férje nem szólt hozzá többet aznap este, inkább maga elé morgott.
– Hányadik alkalom, hogy Ida káposztás cvekedlit főzött? – meredt a fal mellett ácsorgókra.
– Ez lesz a hatodik, tekintetes úr.
– Töltsön!
Cserny villájára tűzte a következő falatot, élvezte a hagymát, a vékony szálúra vagdalt káposztát és a száját átjáró borsos ízt. Kortyokat harapott ki a szoba levegőjéből, zavartalanul őrölte péppé a zöld masszát. Szemei gödrében mintha tábortüzek gyúltak volna, felvilágítottak a katedrálisi belmagasság tetejéig.
A gyér fényben hirtelen láthatóvá vált a polcnyi széles váll, ahogy felizzott a sötétségtől. Szívta magába az anti-világosságot és annak komplementerét hagyta maga után. Egy gigászi kar nyúlt előre, megkapaszkodott Cserny Viktor szája szélében, majd fejét a magasba vetve érkezett a világba. Türelmetlenül tágította az üreget, ahonnan előtört, csont és porc reccsent, bőr szakadt, a zománc fog-cseppkövek reménytelenül csimpaszkodtak az életet adó koponya talajába. Égett szőr penetráns szaga ülte meg a szobát. A felső állkapocs az orrnál magasabban járt, a férfi ekkor harákolt, minden sziszegő belégzéskor mélyen magába akarta rejteni és lehajítani az engedetlen feltörekvőt. Széles térd jelent meg a bejáratnál, kiütve két elülső metszőfogat. Egyedül az emésztés hangjai és a fel-feltörő gyomorsav próbálták megállítani az utat törő lényt. A titán kemény külseje azonban lerázta az ellenszegülés minden cseppjét. Mindössze egy mozdulattal kitekerte a jobb kart és hangosan eltörte a balt. Cserny kiáltani próbált, a torzsatitán azonban a bal öklére tekerte hangszálait. A kreatúra kilépett a gyertyafénybe, és a két szolgáló térdre borult a monumentalitása előtt. Arcukat a padlónak szegezték. A gyér világosságban a titán világos zöld színét alig lehetett megkülönböztetni trónusáról felkelő anyja ruhájától. Szeme szikrákat hányt, szájából mennydörgés tört fel. Apja porhüvelyét széthajtogatta, és mint levetett ruhát dobta vissza élettelenül a székre. Anyja behívatta Idát, a cselszövőt. A szakácsnő fohászkodva a személyzet többi tagja mellé hullott, a torzsatitán szájából pedig zubogott az új idők hívószava. Az állóóra pedig három óra egy percet mutatott.
