“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”
Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?
Tatyjana Tolsztaja regénye, A macskány idehaza már Ksssz! címen is megjelent, most az Európa Könyvkiadó gondozásában került a polcokra. Nem nehéz felismerni, hogy az írónő oroszhonban már-már bevettnek számító fogáshoz nyúl: a fantasztikumot használja arra, hogy az elnyomásról beszéljen. Akárcsak Pelevin vagy Szorokin, úgy Tolsztaja világa is egyetemes amellett, hogy velejéig orosz is. Kétszáz évvel a világ pusztulása után a Moszkva romjain élő torz közösség tagjai vadállati sorba süllyedtek vissza. Gyermekibe, mondhatnánk, hiszen mintha nem ismernének semmilyen törvényt. Nincsenek szüleik, ezért hol a vidámságban tobzódnak, hol a brutalitásban. Nincsenek olyan nemes eszméik, mint a szolidaritás, a bajtársiasság vagy az önfeláldozás. Hazaszeretet van, legalábbis addig, amíg mások ellen kell fellépni. Egyedül a vezető, az „apa” iránt éreznek hálát, hiszen ő adott nekik mindent, legalább is ő ezt állítja. És mivel az ő kezében van a hatalom (ami itt is erőszakra és az információk, a tudás birtoklására épül), ezért azt mond és tesz, amit akar. A diktatúra alapjait festi meg ez a könyv, hogy a butaság, a saját mítoszok gyártása hogyan segíti a teljhatalom kiépülését. Felrajzolja, mik is a hatalom gyakorlásának módjai, sőt, magának a hatalomnak az átvétele milyen koreográfia szerint működik. Benedikt, a kisember, aki semmit sem ért, akárcsak Pelikán elvtárs Bacsó Péter A tanújában, szépen lassan bekerül a vezetőség köreibe, a véletlenek és a neki tulajdonított, valójában meg nem lévő kompetenciáknak köszönhetően. Ugyan azt nem látja át, hogyan is működik a rendszer, de tevékenyen részt vállal a tetteiben, mert őt csupán létének alapszükségletei mozgatják – az eszméket meghagyja másoknak.
A macskány viszont nem csak emiatt lesz emlékezetes – olvastunk már nem egy művet a diktatúrákról. A stílus, a deformációban és káoszban rejlő elegancia ragadja igazán magával az olvasót. M. Nagy Miklós remek fordítást tett le az asztalra: a neologizmusok, az elkorcsosult nyelv olyan egyedi ízt ad a könyvnek, ami sokáig az ember emlékezetében marad. Kezdetben nehezen érti meg az olvasó a “pógárocskák” nyelvét, lassan találunk rá a szavak valódi jelentésére, már csak azért is, mert nem ismerjük a megváltozott világot. Nem azonos nyelvet beszélünk, mondhatjuk így is, ezért viszont a szöveg ritmusa, “hangulata” az, ami alapján próbáljuk értelmezni a könyvet. És itt egy remek megoldást találunk: ami Benediktnek könnyed, bohókás dolognak tűnik, arról hamarosan kiderül, hogy a mi értékrendszerünk szerint borzalmas dolog (elég csak az erőszak kezelésére gondolni). Az egész könyv ettől egyszerre komikus és megrázó, vicces és kegyetlen - ez a kombináció pedig erőteljes hatást fejt ki az olvasóra.
Mindebben az is érdekes, hogy a Robbanás – atomháború? egy atomerőmű katasztrófája? – után nem csak fizikálisan, de nyelvileg is visszafejlődnek az emberek. Ahogyan a harmadik láb sem bír funkcióval, úgy a régi világ szavai sem érnek semmit. Hiszen mi az a Xerox, a szintakszis? Mi hasznuk van ezeknek az új világban? Ugyanígy: mi haszna van az új világban Puskinnak? Brahmsnak? Einsteinnek? Üres szavak csupán, emléküket is eltörli lassan az idő, az ezekre hivatkozó öregek pedig egyszerre tragikus és komikus figurák - hisz ki érti már, miről beszélnek, ha ők sem tudnak rámutatni ezekre a valóságban?
A macskány nem szól másról, mint a múlt hibáinak megismétléséről. A mitikus macskány valójában nem megöli az embert – csak beteljesíti az elbutulás, a visszafejlődés folyamatát. Ha pedig az ember elfelejti mi is a civilizáció, a kultúra, mire is valók igazából a könyvek, ha nem tudja már átadni a tudását, és ez a tudás nem képes alkalmazkodni az új időkhöz, akkor bizony a Fjodor Kuzmicsoknak sokkal könnyebb dolguk lesz, mint eddig.
